Arany cimboráim egyike azt találta mondani a közelmúltban, hogy a magyar kézilabdázás a mennyei béke szigetévé válna, ha nem lennének azok a fránya felnőtt Európa- és világbajnokságok télvíz idején. Mi tagadás, fején találta a szöget. Ha valakiben esetleg nem rögzült volna: emberemlékezet óta úgy dívik, hogy decemberben kerül sor az aktuális női világversenyre, januárban pedig jönnek a férfiak.
A tavalyi, számunkra igencsak kesernyés emlékű női Eb történetesen a kivételek rövidke sorát szaporította, köszönhetően a FIFA-nak, amely még a Nemzetközi Kézilabda Szövetségnél is képes szürreálisabb döntéseket hozni. Így fordulhatott elő, hogy a katari labdarúgó-világbajnokság kipöckölte december hónapból a női kézisek Európa-bajnokságát.
Mindezt csupán az érdekesség kedvéért jegyeztem meg. A lényeg a gondolatmenet elején rejtőzött, vagyis, hogy felnőttválogatottjaink eredményessége finoman szólva sem támasztja alá azt a tételt, amely szerint a kézilabda igazi magyar sikersportág. Már majdnem elrejtettem a mondatban az „utóbbi időben” határozót, de az összkép sajnos időtlen, ami a férfi szakágat illeti, mindenképp.
1938 óta, azaz közel 90 éve rendeznek férfi világbajnokságot a sportágban (eleink kezdetben nagypályán játszottak), és a mindenkori magyar válogatott 1, azaz egy darab érmet szerzett eddig, méghozzá egy ezüstöt 1986-ban, tehát 37 évvel ezelőtt. Sebaj, gondolhatnánk, ’94 óta rendeznek Európa-bajnokságot is – de ott még szomorúbb a helyzet: nemhogy a dobogóra, de még annak közelébe se tudtunk kerülni egyetlen alkalommal sem. A legjobb Eb-eredményünk egy 6. helyezés 1998-ból. Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy férfi kézilabdában 1938 óta 39 világversenyt rendeztek, és a kiosztott 117 éremből mi egyetlen egyet tudtunk megkaparintani.
2023 januárjában mindennek pusztán azért van jelentősége, mert mielőtt megint csak belelovaljuk magunkat a szokásos évenkénti csodavárásba, nem árt tisztában lenni a realitásokkal. A múlt eredménytelenségéből természetesen nem következik magától értetődően semmi, az viszont valamivel aggasztóbb, hogy a jelen körülményei sem kecsegtetnek túl sok jóval.
Miután Magyarországon minden az olimpia, illetve az olimpiai szereplés körül forog, a Magyar Kézilabda Szövetség hivatalosan a 7. hely megszerzését tűzte ki célul a most kezdődő, svéd-lengyel közös rendezésű világbajnokságon, alapjáraton ugyanis ez garantálná a 2024-es párizsi olimpia selejtezőjén való részvételt.
A küldetés első hallásra és olvasatra nem tűnik lehetetlennek, de ha minden tényezőt figyelembe veszünk, azt látjuk, hogy irgalmatlan nagy bravúrra lenne szükség a teljesítéséhez. A lebonyolítás rejtelmeiben most inkább nem vesznék el, ezért egyszerűsítsük le a csapatunk előtt álló feladatot úgy, hogy a svéd, izlandi, portugál hármasból maximum egy előzheti meg a középdöntők végén Chema Rodríguez válogatottját, ami történetesen a miénk is. Ez esetben kerülnénk a legjobb nyolc közé, ahonnan ugyebár még mindig kellene lépni egyet a 7. hely eléréséhez.
Nézzük, hogy miért is!
Svédország
Svédország válogatottja az aktuális Európa-bajnok (vagyis nekik kiválóan sikerült az a torna, amelyen mi házigazdaként végül csupán tizenötödikek lettünk…), ezúttal ők játszanak odahaza, kiváló játékosaik vannak, karmesterük pedig a világ talán legjobb formában lévő irányítója, Jim Gottfridson. Aki nem mellesleg a tavalyi Eb MVP-je lett. Annak a “talán”-nak még jelentősége lesz, de a svédekre ne is vesztegessünk több szót, mert ahhoz, hogy velük játszhassunk egyáltalán, tovább kell jutnunk a csoportunkból, amelyben sorrendben a következő ellenfelekkel találkozunk: Dél-Korea, Izland, Portugália.
Dél-Korea
Elintézhetnénk egy kézlegyintéssel Dél-Korea válogatottját, de óriási hiba lenne. Egyrészt az úgynevezett első meccsek mindig külön kategóriát képviselnek, másrészt az ellenfél rendkívül kellemetlen stílusú, rohanós kézilabdát játszik, amellyel az előkészületi meccsek során 28-22-re legyőzte a jóval erősebbnek tartott brazil csapatot. Félni persze nem kell Dél-Koreától, de az óvatosság semmiképp sem árt.
Izland
A legkeményebb diót minden valószínűség szerint 14-én szombaton kell majd feltörnünk, akkor játszunk ugyanis a többek szerint – így Chema Rodriguez szerint is – az éremszerzésre is esélyes izlandi válogatottal. Felemelő érzés lenne visszavágni nekik a tavalyi vereségért, hiszen egy évvel ezelőtt ők oszlatták szerteszét merész álmainkat azzal, hogy legyőztek minket a zsúfolásig megtelt MVM Dome-ban. Felemelő érzés lenne, de pokolian nehéz lesz. A csapatuk szemernyit sem gyengült tavaly óta – mi viszont nem számíthatunk ugyebár Máthé Dominikra, de erről majd később –, és olyan klasszisaik vannak, akik kétségkívül a csúcskategóriát képviselik. Aaron Palmarsson nevét például nem csak a hardcore kézilabda-rajongók ismerik, és rá még akkor is irtózatosan kell figyelni, ha tudjuk, látjuk, hogy a múltja talán fényesebb, mint a jelene.
Akadnak azonban olyanok is az izlandiaknál – mindjárt hárman is –, akik hétről hétre káprázatosan teljesítenek. Kezdjük a sort a Nantes kapusával, Viktor Hallgrimsonnal, aki már a tavalyi Eb-n is alaposan kitett magáért: 22 esztendősen minden idők legfiatalabb All Star-kapusa lett az Eb-k történetében. Hallgrimson tehát már most szupersztár, ráadásul a BL-ben edződik.
Ugyanez elmondható Ingi Magnussonról és Gisli Kristjánssonról is, akik eddig ugyan még nem kaptak szobrot Magdeburgban, de könnyen lehet, hogy ami késik, az az ő esetükben sem múlik. A keletnémet csapat 21 év után lett újra bajnok a Bundesligában, és a két izlandi alaposan kivette a részét a sikerből. Magnusson a bajnokság gólkirálya lett – akárcsak a 2022-es Európa-bajnokságé -, Kristjánsson pedig szintén szórta a gólokat, de emellett még zseniálisan szervezte is a Magdeburg játékát.
Emlékeznek még a gottfrisdonos „talánra”? Nos, sokak szerint jelen pillanatban Gisli Kristjánsson a világ legjobb formában kézilabdázó irányítója. A Bundesliga idei szezonjában ő és Magnusson ketten együtt 168 gólnál tartanak, a Bajnokok Ligájában 10 meccsen 122-t szórtak. Kettőjükön kívül még hat izlandi kerettag játszik a bivalyerős német bajnokságban, és csak azért nem hét, mert Bjarki Elisson tavaly nyáron Veszprémbe igazolt.
Portugália
Egyetlen győzelmet aratott a magyar válogatott a tavalyi Eb-n, méghozzá éppen Portugália ellen, ez azonban nem jelenti azt, hogy most is mi számítunk a párharc esélyesének. Egy éve mellettünk (bár sokak szerint éppen, hogy ellenünk) szólt a hazai csarnok, és amíg mi teljes csapattal állhattunk ki, addig a portugálok tele voltak hiányzóval. Ez persze megint csak nem releváns a január 16-i mérkőzés szempontjából, de nem árt reálisan látni a helyzetet.
Ami a portugál keretet illeti: akkora sztárokat talán nem találni náluk, mint az izlandiaknál, de telis-tele vannak rutinos, folyamatosan játékban lévő BL-játékosokkal (egész pontosan 9 portugál szerepel a Bajnokok Ligájában), elég, ha csak a Barca beállójára, Luis Fradéra, vagy a Nantes 2 méteres bombázójára, Alexandre Cavalcantira gondolunk.
Összegezve tehát: egy pokolian erős, egy kifejezetten jó erőkből álló és egy kiszámíthatatlan ellenfél vár a mieinkre a világbajnokság csoportkörében, és ha abból indulunk ki, hogy a svédek legyőzésére vajmi kevés esélyünk van, akkor valószínűleg mindhárom meccsünket hoznunk kell az üdvösséghez, vagyis a célul kitűzött hetedik helyhez.
Magyarország
Ha már szóba került Szeged, kanyarodjunk is rá a magyar vonalra. Közkedvelt, már-már a végletekig elhasznált sportolói közhely, hogy mi saját magunkkal foglalkozunk, és nem az ellenfelekkel, és noha ez eléggé leegyszerűsíti egy felkészülés komplexitását, abban azért van valami, hogy ha egy önbizalomtól duzzadó, jó passzban lévő társaság tisztában van a saját erényeivel, és azokat tudja is kamatoztatni, akkor túl nagy baj nem érheti. Nézzük hát, hogy állunk mi, magyarok ezen a téren!
Miután játékosaink fejébe, lelkébe nem látunk bele, nehezen kalkulálható, hogy igazándiból mennyire hisznek magukban. A vb előtti nyilatkozatok természetesen optimista kicsengésűek és bizakodók, ennél többet azonban nem tudunk a magyar játékosok mentális állapotáról. (Tavaly ugyebár nem volt igazán rend a fejekben, de azt betudtuk a hazai rendezésnek és a hatalmas elvárásnak.) A formát és az előjeleket illetően ezzel szemben már vannak kapaszkodóink, és a kirajzolódó kép eléggé homályosnak és szemcsésnek tűnik.
A tíz őszi BL-mérkőzés során 124 gólt szerzett a hét magyar mezőnyjátékos (szemben az izlandiak 169-ével és a portugálok 188-ával), és közülük mindössze hárman (Bánhidi, Bodó és Leimeter) kaptak rendszeresen lehetőséget támadásban. A bajnoki aranygólt szerző Rosta alig-alig jutott szerephez a Bajnokok Ligájában, de még így is jobb őszt zárt, mint Szita Zoltán. Szita nagy reményekkel érkezett a nyáron Szegedre a lengyel Plockból, de Juan Carlos Pastor olyannyira nem fedezte fel benne az X-faktort, hogy támadásban szinte kizárólag a bal szélen szerepeltette, ott is csak kényszerből, és csupán az idény vége felé.
A veszprémi különítményt ezzel szemben legalább nem érhette különösebb csalódás: az Ilics, Ligetvári, Sipos trió korábban sem támadott sokat, így 2022 őszén sem.
Máthé Dominik és Juhász Ádám sérülése miatt jelenleg két légiósa van a magyar keretnek: Hanusz Egon és Leimeter Csaba. Hanusz (az egyetlen Bundesliga-játékosunk) a bennmaradásért küzdő Stuttgart irányítójaként szépen termeli a gólokat (55-öt lőtt ősszel), Leimeter pedig Zágrábban vált – ha nem is alapemberré, de stabil, állandó kerettaggá, és 26 BL-gólja nem rossz teljesítmény.
Számszerűsíthető kiindulási alapként nagyjából ennyit tudunk ebben a pillanatban, kérdésből persze jóval több akad. Vegyük csak a legkézenfekvőbbeket:
- Plusz motivációt vagy terhet jelent-e majd az olimpiai selejtezős cél?
- Elegendő volt-e az idő, amit Chema Rodríguez a magyar válogatottra tudott szánni? (Tudvalevő, hogy Chema a portugál Benfica trénereként és magyar másodedző nélkül szövetségi kapitány.)
- Mennyire viselte meg a szegedi játékosokat az őszi eredménytelenség és a sok-sok feszültség?
- Maradtak-e nyomai három kulcsemberünk (Bánhidi, Lékai, Mikler) korábbi sérüléseinek, utolérték-e magukat teljesen?
- Mekkora problémát jelent majd Máthé Dominik hiánya? Illetve Ancsin Gábor képes lesz-e a válogatottban is átlagon felülit nyújtani? Különösen védekezésben.
- Lesz-e úja kimagasló kapusteljesítmény a magyar csapatban? (Jól látható, hogy a modern kézilabdában e nélkül lehetetlen jó eredményt elérni.)
- Mekkora szerepet kapnak majd a szélsőink?
- Bírjuk-e majd erővel és fejben a sorozatterhelést?
Nagyjából így fest tehát a kép pár órával a rajt előtt. Adatok, tények, kérdések, amelyek pár óra múlva mind-mind jelentőségüket vesztik. Csütörtökön 18 órakor ugyanis vb-rajt a mieink számára is, egy szebb jövő reményében.
