Tomán Edina pszichológus és író, nem mellesleg pedig ultrafutó, a londoni olimpia előtt ő maga is vihette egy darabon az olimpiai lángot. Az élete gyökeresen változott meg egy betegséget követően, a mindennapokban pedig Boderline-szindrómával is szembe kell néznie. Minderről beszélt a Neked könnyű! podcast legutóbbi adásában.
Tomán ebben elmondta, hogy egész életében sportos volt, futott, majd 22 éves korában egyik pillanatról a másikra volt egy ájulása. Az események felgyorsultak, a szívsebészeten kötött ki, főági tüdőembóliája és szívtrombózisa volt egy időben. Olyan műtéten esett át (egy december 24-én), ami az első ilyen beavatkozás volt az országban. Nem azért, mert bonyolult eljárás lenne, hanem mert nem szokták túlélni az emberek, jegyezte meg.
Túléltem. És ez azért volt izgalmas kérdés – akár a sport, akár a felépülés szempontjából –, mert tényleg ez volt az első példa az orvosok előtt, hogy valaki túlélte, és fogalmuk nem volt, hogy mit lehet és mit nem. Teljes értékű lehet-e az életem
– mondta, és hozzátette, hogy eleinte tiltották mindentől, de ő nem az a típus, aki ebbe belenyugodott.
Nehéz volt fiatalon szembesülnie a halállal, a mulandósággal, a sebezhetőséggel, a műtétet egy mély depressziós időszak követte. A kórházi hetek és hónapok után aztán, hogy tudott újra lélegezni, járni, azon kapta magát, hogy „a lelke lemaradt”, így jött a mozgás, amiben kapaszkodót talált.
A futás az élvezetről, az élményről és az örömről szólt.
Közben azonban úgy érezte, mindig is azok közé tartozott, akik lelkileg sérülékenyebbek. Amikor először szakemberhez fordult, akkor elsőre olyan diagnózist állítottak fel róla, amit ijesztőnek gondolt, szerepelt benne a személyiségzavar is. Tovább keresett, nem egy és nem két terapeutánál járt, egyre inkább rájött, hogy azok a szakemberek, akikkel meg tudja találni a közös hangot, együtt tudnak működni azok voltak, akik nem címkézik a mentális betegségeket.
Az extrán hosszú távú futások, a sport extremitása sokszor jelenti az önismeret vágyát. Érzem, hogy meg kell tudnom, mi történik velem, ezt csak akkor fogom tudni, ha találkozom önmagammal. És ahhoz, hogy találkozhassam önmagammal, a belső magjával az énemnek, határhelyzetbe kell lavírozni magamat
– mondta azzal kapcsolatban, hogy jutott el a műtéte utáni első lépésektől addig, hogy manapság már ultratávokat fut.
A sportot jó eszköznek tartja ahhoz, hogy valaki megismerje magát, azt viszont nem ajánlja, hogy mindenki átélje a testi kínokat, mert ennek az önismereti folyamatnak komoly ára van. A határhelyzet elérése ugyanakkor szerinte egy fontos lépés ezen az úton. Az ultrafutást szerinte kívülről sokan öndestruktív folyamatnak látják: sokszor másfél-két napig futnak az emberek, a célba úgy érnek be, hogy mindenük begyullad, napokra tönkre megy a vízháztartás. Sokszor felér az egész egy önkínzással, de az ultrafutók ezt megtanulják magukban kezelni. A cél pedig egy katartikus élmény, ami miatt megéri.
Ez a katarzis mindig azt fogja mondatni utólag, hogy megérte, és újra fogom akarni. Soha nem vesz el többet egy ultratávfutás és a rá való felkészülés, időszaka, mint amennyit ad
– mondta, de megjegyezte, hogy az viszont egy veszélyes állapot az az üresség, ami a katarzis elérése után jelentkezik. Ezt is meg kell tanulni kezelni.
Szomorúan látta, hogy rengeteg sérülékeny ember van, de nem tudnak beszélni a problémáikról. Azt érezte, hogy ezeket pedig ki kell beszélni, ezért is fordult az írás, majd a pszichológia felé.
