Véget értek a versenyek a pekingi olimpián gyorskorcsolyában (most a nagypályáról van szó), de az már az utolsó versenynap előtt eldőlt, hogy ezúttal is Hollandia lesz a sportág egyeduralkodója. Aki persze követi a téli olimpiákat, ezen egy kicsit sem lepődik meg, inkább az szokott meglepetést okozni, ha lemaradnak a dobogóról.
A hollandok hat aranyérmet (Irene Schouten triplázott), négy ezüstöt és két bronzot szereztek a kínai fővárosban. Tizenkét érmük több mint kétszer annyi, mint amennyit a második legtöbb dobogós helyet szállító Japán korizott össze (ők ötig jutottak).
Négy olyan szám volt, amiben nem állt holland a dobogóra, arra pedig számítani lehetett előzetesen is, hogy ebből kettő az sprintverseny lesz, a férfi és a női 500 méter, amiben sosem jeleskedtek. De férfi 1500 méteren ezzel szemben az ország kisajátította a dobogó első két helyét.
És akkor nem is beszéltünk arról, hogy a világbajnokságokon 432 dobogós helyük van.
Döbbenetes statisztikák, és bár voltak sikerek korábban is, ami igazán feltűnő, hogy a kilencvenes évektől kezdve uralja a gyorskorcsolyát Hollandia az olimpiákon. Közkeletű vélekedés, hogy azért ilyen jók, mert a holland emberek a befagyott csatornákon így közlekedtek. Ennek van is alapja, a korcsolyázás kultúrája valóban ennek köszönhetően alakult ki, az első korcsolya-világbajnokságot Amszterdamban rendezték, a sportág első holland olimpiai bajnoka, Carry Geijssen is korcsolyázva járt dolgozni. Sokáig megrendezték az Elfstedentocht (tizenegy város túrája) elnevezésű maratoni versenyt is, csakhogy már nincsenek olyan kemény telek Hollandiában sem, az Elfstedentochtot jelentő közel 200 kilométert 1997 óta nem tudták teljesíteni – azóta egy kísérlet volt az újbóli megrendezésére, de végül az is elmaradt.
Ahogy a Guardian cikke is rávilágít, a mostani sikerekben sokkal nagyobb szerepe volt annak a szemléletváltásnak, ami a kilencvenes években ment végbe a sportágon belül. Az addigi program, a Kernploeg (a mag) szerint mindössze hat gyorskorcsolyázó számított egyszerre profinak abból a szempontból, hogy mindössze ennyien szentelhették a mindennapjaikat a technika csiszolására, a tökéletes felkészülésre.
1995-ben a többszörös világbajnok, az olimpiákon összesen hat érmet nyert Rintje Ritsma az elsők között döntött úgy, hogy kiszáll a Kernploegből és saját, profi csapatot alapít. Célja az volt, hogy jobb feltételeket teremtsen magának és más sportolóknak a felkészülésre.
Voltak követői, elsőre két profi csapat is megalakult, aminek a hatása az 1998-as naganói olimpiától érezteti a hatását:
Mostanra már ott tartunk, hogy Hollandiában 20 olyan pálya van, melyen a gyorskorcsolyázók készülhetnek, szemben például az Egyesült Államokban található hattal. Közben a helyi szövetségnek már 2018-ban is hétezer igazolt sportolója volt, azaz van miből meríteni.
Nehéz elképzelni, hogy ez a sorozat bármikor a közeljövőben megszakadjon, mert bár aranyak számában van, amikor a hollandok elé lehet kerülni az éremtáblán, a dobogós helyek számában majdhogynem lehetetlen. A fókuszból ráadásul már a rövid pályára is jut, short trackben idén a második helyen zárt az éremtáblán Hollandia (két arany, egy-egy ezüst és bronz), így Pekingben majdnem sikerült megduplázni a korábbi érmek számát (most kilencnél járnak összesen).
Hollandia ezeken kívül a téli olimpiákon még három érmet szerzett műkorcsolyában, egyet-egyet snowboardban és szkeletonban. Vagyis kijelenthető, hogy teljesen rámentek arra, hogy gyorskorcsolyában legyenek sikeresek, mindegy, hogy nagy vagy rövid pályáról van szó.
Bejött nekik. Nagyhatalom lettek.
