Marjai János / 24.hu
Sport

Hrutka János: Nem kis bátorság kellett Gulácsi tettéhez, ismerve a közeget

Nagyinterjú a magyar fociról.

„»Kicsi, gyere ide, menjél fel az étterembe a kávémért, tudod, presszókávé, cukor nélkül, tejszínhabbal, ha visszaértél, akkor ott az a sporttáska, kapaszkodj bele, azt neked kell áthoznod Újpestre, ott majd megmondom, mit csinálsz vele.« Simon Tibi tudott vicces is lenni néha, de a tiszteletre nevelésben, az öltözői fegyelem terén és a fiatalok terelgetésében nem ismert ellenvetést. Én sem kérdeztem vissza, tettem, amit egy fiatalnak tennie kellett. Kiérve a Megyeri útra, üres stadion fogadott, csak a külön utakon, rendőri kísérettel érkező ferencvárosi szimpatizánsok voltak a szektorukban. »Kicsi, hozd a táskát, indulunk.« Átsétálva az üres pályán egy kifeszített rácsrész fogadott, ahol át kellett préselnem az irtó nehéz, hatalmas csomagot, el sem bírták kapni a másik oldalon, nagy csattanással esett a sivár, omladozó betonelemre. Cipzár kihúz, áru kiömlik. Ekkor szembesültem a naiv 18 éves tettével, több száz fős sereg szórakozásáról gondoskodtam, nem kevés szabályt áthágva. Így került 90 percnyi pirotechnikai eszköz a félmeztelen, duzzadó vagy trikóban is jól látható izmokkal felpakolt legvérmesebbekhez.” Ezt ön írta pár napja a WMN-en megjelent cikkében. Mostanáig miért titkolta ezt a sztorit?

Sohasem titkoltam, meséltem már máskor is. Viszont azzal, hogy idősebb lesz az ember, egyre többször elmélkedik azon, hogy miért van itt, hogyan jutott el idáig, mi formálta a személyiségét, mi, miért történhetett az életében. Ezeket a gondolatokat pedig egyre jobban meg tudja fogalmazni, vissza tudja adni. A személyes történetek érdekesek, könnyebben befogadhatóak, közelebb hozzák az olvasót, segítenek a megértésben. Remélem, mások is így vannak ezzel.

Megkérdezhette volna, mi van a táskában?

Meg, de nem volt jelentősége. Ugyanolyan sporttáska volt, mint a többi, amiben a szereléseinket szállítottuk. Azokat is a fiatalok vitték.

Ha tudja, hogy a pirót viszi be, engedelmeskedik?

Úgy gondolom, igen. Tizennyolc évesen, alig átlépve a nagycsapat öltözőjének küszöbét, nem nagyon volt választásunk. Csináltuk, amire megkértek. Más kor volt, mások voltak a szokások, más volt a szurkolói közeg. A pirotechnikai eszközök alkalmazása nem magyarországi sajátosság. Akkoriban számos ország sporteseményeinek hangulatához hozzátartozott, de láthattuk az elmúlt hétvégén is, amikor a Glasgow Rangers megnyerte a bajnokságot.

Járt jutalom a küldetés teljesítéséért?

Mire gondol? Én rúghatom az első szabadrúgást a mérkőzésen, vagy másnap reggel nem nekem kell hoznom Simi kávéját, esetleg fiatalként kapok én is az idősebbeknek járó fehérjeturmixból? Nem, ugyanolyan feladat volt, mint lekefélni a saras labdákat, vagy vinni a karókat, bójákat az edzésre.

Marjai János / 24.hu

Büntetés járt volna, ha nem engedelmeskedik?

Nem, de biztos nem nézték volna jó szemmel, és eredményezett volna egy-két kellemetlen beszélgetést az öltözői hangadókkal. De azt azért meg kell jegyezzem, hogy a kilencvenes évek nézőtéri szenvedélyének nincs és nem is lesz párja. Imádtam a közönségünk teremtette hangulatot. Hatalmas erőt jelentett, tényleg ők voltak a tizenkettedik ember a csapatban. Mondom ezt akkor is, ha árnyoldalai is voltak ennek a szenvedélynek.

A Fradi 1995-ös BL-menetelése során idehaza, az Ajax ellen a szurkolók egy része végig huhogott, értsd, majmozott, ahányszor színes bőrű holland ért labdába. A vendégek edzője, Van Gaal annyira kiakadt, hogy telenyilatkozta a világsajtót, micsoda sötét bunkók lakják Magyarországot. Ön hogy élte meg mindezt?

Nem játszottam ezen a mérkőzésen, de a pályán sokszor fel sem fogja az ember, mi zajlik a lelátón, annyira koncentrál a dolgára. Megjegyzem, Louis van Gaal nem volt korrekt, hiszen nem csupán a szurkolók egy szűk rétegét minősítette, hanem az egész klubot, sőt, az egész országot, miközben a döntő többséget már akkoriban sem ez a gondolatiság jellemezte.

Akkoriban a vezérszurkolóknak szabad bejárásuk volt az öltözőbe. Haverkodott velük?

Mint mindenki más. Az életünk részét képezte az a pár ember, sok időt töltöttek velünk. Sajátos szurkolói kultúra volt, szerencsére kinőttük, ma ez már elképzelhetetlen.

A huhogást leszámítva csoda volt az a hat BL-meccs a szerzett öt ponttal. Melyek az önnek legkedvesebb mozzanatok? Vincze Ottó góljai Svájcban a Grasshoppersnek? Vagy Albert átemelős találata, netán Keller esernyője az Üllői úton a Real Madrid ellen?

Mámorító élmény az egész ősz, úgy, ahogy volt. Ha mégis ki kellene emelnem egy momentumot, az utolsó, az amszterdami mérkőzésre esne a választásom, mert az előző évi BL-győztes és a világ egyik legjobb csapata mellett még volt matematikai esélyünk a továbbjutásra a csoportból. Ez sokat elmond az akkori csapat erejéről.

Másfél hónappal korábban, Madridban, null-ötnél szállt be a csoportkörbe, és egy-hat lett a vége.

Büszke vagyok, hogy játszhattam a Bernabeuban. És a visszavágón, itthon, tényleg visszavágtunk. Fantasztikus mérkőzés volt, vezettünk, akár nyerhettünk volna is.

Azon a meccsen ön egy épphogy nagykorú srácot fogott.

A felvezető kisfilmben kérdezte a riporter, mit szólok, hogy egy tizennyolc éves gimnazista ellen kell játszanom. Azt feleltem: „Én meg egy huszonegy éves egyetemista vagyok.”

Raúl az a srác.

Igen, ezen a néven vonult be a futballtörténelembe az akkor még lényegében ismeretlen gimis.

És pontot mentő gólt lőtt.

Már akkor látszott, hogy zseniális. Végül nem is én fogtam, hanem a Portót, a Juventust és az Atletico Madridot is megjárt argentin válogatott, Juan Esnaider jutott. Sosem feledem azt a napot.

És 1999. június ötödikét?

Az ugye a bukaresti román-magyar? Hát, ott nem nyertünk.

A minap a kezembe került a Népsport mérkőzés előtti száma. A nyitóoldalon ön látható, ahogy a győzelem jelét mutatja egy buszajtóból. A szalagcím: „Megérkezett Bukarestbe a magyar labdarúgó-válogatott – Győzni mentek.” Aztán másnap tizenöt perc alatt kivégeztek bennünket a románok.

Tavaly a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében a Barcelona nyolcat kapott a Bayern Münchentől, na, az inkább volt kivégzés. Mi reális, kettő-null arányú vereséget szenvedtünk attól a csapattól, mely az előző világesemények mindegyikére kijutott. Az volt a román aranygeneráció.

Marjai János / 24.hu

Magyar válogatottat soha korábban nem múlt felül román, a meccs előtt úgy volt, hogy „csak a győzelem az elfogadható”.

Mindig, mindenki győzni akar. Erről szól a foci. A román válogatott ellen pedig kettőzött erővel.

A románoknál nem néhány százan „huhogtak”, hanem a fél sajtó „a magyarok elleni háborúról” szólt; Gheorge Funar kolozsvári polgármester kijelentette, hogy „a magyarok a génjeikben hordják a gyávaságot”, a Nagy-Románia Párt alapítója, Corneliu Vadim Tudor pedig azt mondta, „végre eljött az ideje annak, hogy a magyarok megbánják, hogy eljöttek Ázsiából”. A stadionban szurkolói sálakon a „magyar vért akarunk!” felirat volt olvasható, és azt skandálták a hazaiak, hogy „rátok rontunk, lemészárolunk”.

És az még ki is maradt a tudósításokból, hogy minket, játékosokat teleköpködtek a kijáróban, ahogy futottunk ki melegíteni, aztán az omladozó Steaua stadion lépcsőiről lepattintott betondarabokkal dobáltak. Fiatal, rutintalan csapattal érkeztünk, nem kellett a génekben hordani a gyávaságot, hogy a testi épségét féltve megrettenjen pár, ilyen körítést még sohasem látott csapattárs. Részben ennek tudom be a vereséget, és azt, hogy a mérkőzés elején kaptuk a két gólt.

Fél évvel korábban, 1998. október tizennegyedikén is játszott a románok ellen, akkor itthon, a Népstadionban: az ön bombaszabadrúgásával hoztuk döntetlenre a meccset.

Igen, mondják, hogy az volt életem gólja.

Megdolgozott érte. A legenda szerint már felnőtt játékos volt, amikor a Fradiban Varga Zoltán edző megtanította a pontrúgásokra.

Fogalmazzunk inkább úgy, hogy csiszolt a technikámon. Megmutatta, hogy honnan, milyen szögből, milyen távolságból lenne célszerű nekifutnom a labdának, és rengeteget gyakorolt velünk. Egyébként már gyerekkoromtól minden csapatomban én rúgtam a szabadokat.

Koch Róbert mesélte, ő úgy került fel a felnőtt Fradiba, hogy „fogalmam nem volt, mit kell csinálni, ha másfél méternél magasabban érkezik a labda… mígnem Rákosi Gyuszi bácsi kitalálta, hogy edzés után páran maradjunk fejelni… így is két hétbe telt, mire nyitva mertem hagyni a szememet, kezdtem homlokkal megfejelni a lasztit, és az csodák csodájára oda ment, ahová szántam.”

Jó sztori. Valóban mindennek az alapja a gyakorlás.

Az olyan alapokat, mint a pontrúgás és a fejelés tíz-tizenkét évesen kéne elsajátítani, nem?

Elvileg. Csakhogy a mi időnkben szó nem esett egyéni képzésről, egyetlen edző jutott egy komplett korosztályra, a felnőtteket is szerény, hatfős stáb vitte, vezetőedző, két pályaedző, kapusedző, masszőr, szertáros. Ma hat főt pusztán arra alkalmaz egy élvonalbeli csapat, hogy feltérképezze az aktuális ellenfelet.

A mentalitással és az edzettséggel nem volt baj?

Az én mentalitásommal biztos nem. Sohasem tartottam magam kiugróan tehetségesnek, amit elértem, az inkább az akaraterőmnek volt köszönhető. Nekem nem kellett könyörögni a plusz órákért, gyakorlásokért.

Marjai János / 24.hu

Koch a következőképpen élt meg egy próbajátékot a német másodosztályban: „Az elején adtam pár jó labdát, cselezgettem frankón, futottam derekasan, ám negyedóra után elfogyott a levegőm, és olyat éreztem, mint addig soha: elkezdett zsibbadni a lábam, aztán mindenem, a végén még a nyelvem is zsibbadt, és konkrétan azt hittem, hogy itt a vég, meghalok. Harminc percnél összerogytam az oxigénhiánytól. Az edző mosolygott, mondta faternak, fél évig futtassa a fiát, mert érdemes, az első tíz percből kiderült számára, hogy tudok focizni.” Az újpesti Urbán Flórián pedig ezt mondta nekünk: „Amikor itthon futballoztam, szerdáig nem edzettem, csütörtökön kicsit beszálltam, pénteken belehúztam, szombaton meccs. Gyűlöltem edzeni. Persze meccsen a huszadik percre elfogyott a levegőm, és úgy rúgott picsán az ellenfél, hogy a nézőtérről hoztak vissza… Amikor kikerültem Belgiumba, az első edzésemen nyolc kilométer erdei futással kezdtünk, miközben nekem idehaza nyolc kilométer az erdőben kocsival is sok volt, majd’ belehaltam. A második edzésen meg úgy mellbe rúgtak, nem tudtam, hol vagyok. Szerencsére az utcán szívtam magamba az életet, és úgy telerúgtam a csávót, szánkóval húzták le a pályáról… Az edzőm keményen fogta a tökömet, rendesen leedzett, én meg a meccseken fölvettem két százkilós belgát a hátamra és átgázoltam mindenkin. A magyar játékos olyan, hogy ki kell verni belőle a szart, és akkor megcsinálja. Itthon is így kéne.”

Mindketten kiváló labdarúgók voltak, bár mint személyiséget, nehéz lenne összehasonlítani őket. A futball, a körülmények és az edzésmódszerek itthon is sokat változtak azóta. A lényeg, hogy nem reménytelen a magyar focista, ha kikerül. Csak kerüljön ki! Lehet ábrándokat kergetni, de jobb tudomásul venni, hogy hazánk a mérete és a gazdasági ereje miatt azon sportágakban sikeres, melyeket a világban kevés helyen űznek, vagy legalábbis kevés bennük a pénz. Ilyen a vízilabda, az öttusa, a vívás, a kajak-kenu, és Puskás Öcsi bácsiék korában ilyen volt a labdarúgás is. Ám miután hatalmas üzletté nőtte ki magát a foci, fokozatosan hátrébb szorultunk.

Kapcsolódó
„A telt ház az Üllői úton olyan, mint a szex, tán még annál is jobb”
Bajára autóztunk meccset nézni ahhoz a futballistához, aki nagyobb lehetett volna, mint Nyilasi, és aki most állatdoktor Bács-Kiskunban.

Például a hozzánk hasonló méretű, gazdasági erejű Horvátország világsztárok sorát adja nyugati bajnokságokba, a magyar utánpótlás-nevelés viszont képtelen megközelíteni ezt a teljesítményt. Koch mesélte, hogy a kölöktől a serdülőn át az ifi elejéig végigverték a világot, aztán hirtelen kipukkadtak; tizenkilenc évesen utolsók lettek egy nyolccsapatos touloni tornán, „gólarányunk nulla-tizenkettő, a csapat gólkirálya Détári Döme egy szabadrúgásból lőtt kapufával”. És az ön korosztálya is hasonló utat járt be.

A mi korosztályunk nagyon eredményes volt. Az U18-as, majd három évvel később az U21-es Európa-bajnokságon is ötödikek lettünk. De korábban is gyakran vitézkedtünk, emlékszem, a több száz résztvevős dán kupán találkoztunk a Malmö topfavorit ifistáival, tán sose kaptak még ki, mígnem az elődöntőben szembejöttünk mi. A negyedik gólunk úgy született, hogy Vincze Ottó elfektette a komplett védelmet, majd leállította a labdát a gólvonalra, letérdelt, és befejelte. Nem hittek a szemüknek. Pontveszteség nélkül nyertük a tornát. Az Európa bajnokságra pedig az olaszokat kiütve jutottunk ki, olyan későbbi világsztárok ellen, mint Del Piero és Tacchinardi.

Aztán önök közül senkiből sem lett se Alessio Tacchinardi, se Alessandro Del Piero. Miért?

Igazából már akkor sem voltunk olyan jók, mint ők. Odakint úgy nyertünk kettő-nullra, hogy lekezeltek bennünket. A visszavágón, a BVSC pályáján ki se jöttük a tizenhatosunkról, rúgtuk a labdát, amerre álltunk, de csak egy-nullra kaptunk ki, így mi nyertük a párharcot. Megdöbbenésünkre az olasz vezetők mosolyogtak a mérkőzést és a kiesést követően, őket utánpótlásban nem az eredmény érdekelte, hanem a játékosaikban rejlő potenciál. Mondták is a mi előjáróinknak, nézzük csak meg a két csapat tagjait pár év múlva. És meg is nézhettük.

Mi csúszott el a magyar ifiknél?

A nyugati versenytársaink sokkal jobb körülmények között nőttek fel, füvön edzettek, míg mi salakon, földes pályán, ami nyomokban sem tartalmazott füvet. Ez egyrészt gyilkolta az ízületeinket, másrészt nem tanultuk meg úgy a technikai elemeket, köztük a passzolást, hiszen nem arra ment a labda, amerre akartad. Hiányzott az erő, a dinamika és az állóképesség. Az edzőink felkészültsége sem tartott ott, mint a nyugatiaké. Így hiába akadtak köztünk is tehetségek, felnőtt korra akkora lemaradást halmoztunk fel főleg gyorsaságban és gondolati gyorsaságban, hogy azt csak a külföldre igazolók hozhatták be.

És ma?

Ma azért jobb a helyzet. Fejlődött az infrastruktúra, gazdagabbak a tárgyi és a személyi feltételek, lényegesen többen próbálnak gondoskodni arról, hogy egyre több épkézláb fiatal kerüljön ki a műhelyekből. A rendszer azonban nem tökéletes, észre kell venni a hibákat, beszélni kell róluk és megpróbálni kijavítani őket. Szerintem a koncepció se segít, hiába próbálják a klubok havi több százezres apanázzsal itthon tartani a gyerekeket, abból a megfontolásból, hogy több pénzt kérhetnek majd egy tizenkilenc-húsz évesért, aki már letudott pár felnőtt NB I-es mérkőzést, mint egy olyan tizenhat évesért, akit betolhatnának, teszem azt, a Liverpool utánpótlásba. A törvények, a folyamatosan változó szabályok se segítenek, pláne, ha ezek eltérnek a nemzetközi trendektől. Vallom, ha egy tehetségre tizenhat-tizenhét éves korában felfigyel egy külföldi csapat, azzal nagy lehetőséget kap arra, hogy más futballkultúrában megmérettessen. Ez akkor is így van, ha kicsi az esély arra, hogy például Liverpoolban ő lesz statisztikailag az az egy játékos, aki felkerül a korosztályából a nagycsapatba, megelőzve a brit, spanyol, olasz, szerb, vagy portugál riválisokat. De így is nemzetközi sebességet kapna mozgásban és döntésben, nyelvet, önállóságot tanulna, aztán, ha nem ő az a szerencsés egy, bizonyíthatna egy kisebb, de jó csapatban, végül tán a német bajnokságban futna be karriert, mint Gulácsi Péter. Ellenben, ha itthon marad, mire betölti a húszat, nem kell senkinek, a Liverpoolnak pláne nem. Tessék megnézni a brazilokat! Alig várják, hogy kirepüljenek az ifik, irány Európa, irány a nagyvilág, hadd jöjjenek az újak, nekik is jár a lehetőség, aztán azokat is lökik ki.

Marjai János / 24.hu

Az évtizede működő magyar akadémiarendszer miért nem képes olyasmire, mint a liverpooli utánpótlás-nevelés? Gyerek van, infrastruktúra van, a pénz korlátlan.

A koncepció hiányzik. Szerintem több NB I-es csapat nincs tisztában teljesen a saját szerepével a piacon. Tulajdonosaik, vezetőik szinte kivétel nélkül a politikához köthetőek és az az ember érzése, hogy sokszor csak egymással versengenek, s mindnek az a vágya, hogy felnőtt magyar bajnokságot nyerjen, kijusson nemzetközi porondra. De nem megbántva senkit, hadd kérdezzem: miért kellene, hogy például egy tizenhétezer lakosú város, vagy éppen egy utánpótlás-nevelésre létrehozott akadémia külföldi kupákban virgonckodjon? Szerintem más a feladatuk, de lehet, én gondolom rosszul.

Miért nem vág rendet az MLSZ?

Úgy látom, sokszor, sok mindenben próbál javítani, fejleszteni, rengeteg területen ért is el eredményt, és megsüvegelendő, amit az elmúlt időszakban tett a magyar labdarúgás stabilizálásáért. Viszont pár területen ez még várat magára.

Miért nem vág rendet Orbán Viktor? Minden erőforrás az ő kezében összpontosul, és leghőbb vágya, hogy szárnyaljon a magyar foci.

Nem hiszem, hogy a rengeteg fontos feladat és a jelen pillanatban is fennálló megoldandó helyzetek között ez a miniszterelnök hatásköre lenne. Segített már eleget. Pedig elképzelhető, hogy már középtávon is eredménnyel járna, ha a szerepek tisztázódnának, ha elindulna a futball az önálló piaci boldogulás felé, és néhány klub előjárói felismernék, hogy az utánpótlás-nevelés a küldetésük, és abból kell bevételhez jutniuk, hogy az akadémiájuk évről évre kitermel legalább egy olyan fiatalt, akin például még a Fradi játékos-megfigyelője, Hajnal Tamás szeme is megakad. Tomi, szegény, valószínűleg nem azért keresgél sokszor külföldön, mert a Fradi nem szeretné a magyarokat, hanem hamarabb talál beépíthető, kész játékost a környező országokban, mint idehaza. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy miközben a legjobb edzőkre a legfiatalabbaknál lenne szükség, hogy mindent megtanítsanak nekik, nálunk a névvel, futballmúlttal rendelkezők többsége NB I-es tréner akar lenni.

Az ön pályája parádésan indult, kölökként átvette Kőbányáról, a Lombikból a Fradi, tizenkilenc évesen, 1993-ban felkerült a felnőttbe, nyert bajnokságot, szerepelt a Bajnokok Ligájában. Huszonnégy évesen a Kaiserslauternhez igazolt, ott is bajnokcsapat tagja lett, két évvel később benézett az Eintracht Frankfurthoz, majd huszonhat évesen visszatért két évre a Fradiba. Aztán viszont pár meccs a Vasasban, pár meccs a Honvédban, és vége. Nincs hiányérzete?

A legkevésbé sincs.

Csupán huszonnégyszer volt válogatott, és már huszonkilenc évesen visszavonult.

Ennyit engedélyezett a szervezetem. Kamaszként hirtelen nyúltam meg, emiatt később rengeteg probléma adódott az ízületeimmel, tizenötször műtöttek. Gyerekkorom óta tűzök ki célokat magam elé, a legfontosabb álmom a nemzeti felnőtt válogatottban telt ház előtt pontot érő gólt szerezni, és ez a románok ellen megadatott. Ráadásul az édesanyám születésnapján! Lehet, nagyképűen hangzik, de mindent elértem a labdarúgással, amit akkoriban magyar játékosként elérhettem.

Hogy akadt önre a Kaiserslautern?

A Fradi kispadján Varga Zolit 1997 őszén Nyilasi Tibor váltotta, aki mellőzte a Zolival bensőséges viszonyt ápoló játékosokat, köztük engem. Az első nyolc fordulóban egyetlen percet se játszottam, a kilencedikben, amikorra elfogytak a hadra fogható játékosok, végre lehetőséget kaptam, a Győrt fogadtuk, és az én fejesemmel nyertünk egy-nullra. A következő héten Újpestre látogattunk, a gólom miatt nem hagyhatott ki Nyilasi, akinek sokat köszönhetek, akkor is fejeltem egyet tizenhatról, kettő-egyre győztünk. Szerencsémre pont ezen a két mérkőzésen ott ült a lelátón egy német játékosügynök, Horváth Ferit figyelte, de végül hozzám jött oda a lefújást követően, a Cottbusba invitált. Elfogadtam, nem szerettem volna kihagyni egy ilyen lehetőséget. Pár nap múltán telefonált a menedzser, hogy a Kaiserslautern középső védőt keres, Otto Rehhagel edző magas, jól fejelő játékosban gondolkodik. Elengedtem a Cottbust, irány Kaiserslautern, így onnan, hogy nem férek be a Fradiba, hirtelenjében a világ legerősebb pontvadászatának bajnokesélyesénél találtam magam.

Jobban bírta erőnléttel, mint Koch Robi?

Igazából nem erősebbek voltak a németek, hanem dinamikusabbak, gyorsabbak. Két hónap kellett, míg megszoktam, felvettem a tempót, és amikor hazajöttem a válogatottba, döbbenten tapasztaltam, hogy a légiósokra, Lisztes Krisztiánra, Dárdai Palira, rám egész egyszerűen nem értek oda az itthon játszó többiek. Meg kell jegyezzem, hogy a Kaiserslauternnél hatalmas segítségemre volt Szűcs Lajos is; kölökként együtt kezdtünk a Fradiban, együtt lépegettünk feljebb a lépcsőfokokon, csak egyszer, szoktunk viccelődni, véletlenül elaludt a metrón, és Újpesten riadt fel, odaigazolt. De a Kaiserslauternbe velem együtt érkezett, rengeteg pluszedzést csináltunk végig együtt, tartottuk egymásban a lelket.

Szűcs két év alatt két vagy három bajnokin védett a Kaiserslauternnél, és ön is csak tizenhét meccsen kapott lehetőséget. Nem lett volna jobb egy középcsapatnál, mondjuk a Cottbusnál stabil kezdőként végigtolni a szezonokat?

Utólag semmi értelme ilyesmin rágódni. Büszke vagyok arra, hogy amikor beállítottak, zömmel végigjátszottam a mérkőzést. Plusz voltak kupameccsek és a BL. Minden így volt jó és teljes.

Ön utóbb évekig menedzserkedett. Ilyen dilemma esetén mit javasolt a pártfogoltjának: nagycsapatban padozni, vagy középcsapatban játszani?

Ha komoly csapat hív, nincs helye mérlegelésnek, óvatoskodásnak, menni kell. A nagy lehetőség ritkán kínálja fel magát kétszer. Pláne egy magyar labdazsonglőrnek. Természetesen mindig át kell gondolni az egy időben befutó megkereséseket, de bármit is ajánlanék, a döntés mindig a játékosé.

Említette a BL-t. Carsten Janckerrel álmodik néha?

Jobb szeretek kellemeset álmodni.

Addig rángatta őt a Bayern elleni BL-negyeddöntő nyolcadik percében, míg el nem esett a müncheni csatár. Kiállítás, tizenegyes, null-egy, a vége null-négy. Ha nincs az emberhátrány, lett volna esélye a Kaiserslauternnek?

Nem hiszem. A negyeddöntő első mérkőzését is elveszítettük kettő-nullra. Jancker bivalyerős volt, ketten fogtuk. A közismert tévéfelvételen adott kameraállásból az látszik, hogy átkarolom, de az már nem, hogy elölről húzza lefelé a mezemet. El akart esni, sikerült neki, húzott magával, a bíró befújta. Benne van az ilyen a pakliban. Amúgy a Bayern a döntőig menetelt, ahol a kilencvenedik percig győzelemre állt a Manchester United ellen, amikor is következett az ő tragédiájuk. Jobb csapat volt már akkor, mint a miénk.

Ön pedig átköltözött Frankfurtba. Miért?

Lejárt a szerződésem, ingyen igazolhatóvá váltam. Felix Magath hároméves szerződést kínált az Eintrachtba, megegyeztünk. Csakhogy a bajnokság kezdete előtti utolsó edzéseim egyikén egy csapattársam oldalról eltalálta a térdemet, lesérültem, porc, hazajöttem megműttetni, és a Frankfurt a lábadozás alatt visszalépett, mondván, az orvosuk szerint a térdem nem fogja bírni a Bundesligát.

Kifogás?

Részigazság. Azért a Fradiban csak letoltam eztán két komplett bajnokságot, az egyiket meg is nyertük, a liga legjobb tizenegyébe választottak az osztályzataim alapján.

De aztán ismét távozott a Ferencvárosból. Miért?

Kényszerből. Várszegi Gábor megvásárolta a klubot, Csank Jánost Garami József váltotta az edzői poszton, és sokallták a pénzemet.

Ami az NB I-es fizetésekhez képest valóban kiugró volt.

A Bundesligából jöttem haza. Kérdezték, mik az igényeim, közöltem, elfogadták. Nem volt pisztoly szorítva a fejükhöz. Nem hiszem, hogy ezt szégyellnem kellene. Pláne, hogy az nem én vagyok, aki csapatról csapatra vándorolva kicsavar minden forintot a fociból, NB I-ből NB II-be, aztán tovább lefele, míg fizetnek. A szerződésem védte a járandóságomat, maradhattam volna a Fradiban, de a vezetés, arra bazírozva, hogy én borítok asztalt, letett a tartalékbajnokságba, amit többszörös magyar és német aranyérmesként, válogatott játékosként, a Ferencváros örökös bajnokaként megalázónak éreztem. Így, amikor 2002 februárjában bejelentkezett értem a Vasas, átmentem a tavaszi szezonra, onnan félévre vissza a Fradi tarcsiba, majd Honvéd, de egy szezon után eluntam a vándorlást, inkább visszavonultam. Úgy voltam vele, ha a Fradinak nem kellek, húzzuk le a rolót.

Van egy nagy „majdnem” az életében. Olyannyira oszlopos tagja volt 1996-ban az Atlantába kijutó olimpiai együttesnek, hogy minden selejtezőn játszott és az utolsó felkészülési meccsen ön viselte a csapatkapitányi karszalagot. Csakhogy odakint, az első meccs előtti este összeveszett az MLSZ-es vezetőkkel a prémiumon, és az utolsó pillanatban kivették a keretből.

Ez nem igaz, én nem vesztem össze senkivel. A játékokra az utolsó pillanatban érkező vezetők álltak elő a prémium kérdésével az első mérkőzés előtti este. Az egész csapat ott volt, sokan felszólaltak. Parázs volt a hangulat. Olyan összeget ajánlottak egy esetleges Nigéria, Brazília, vagy Japán elleni sikerért, melynél a legtöbben már többet kaptunk egy NB I-es derbiért. Mindez úgy, hogy huszonnégy év után jutott ki a magyar válogatott az ötkarikás játékokra, megjegyzem, azóta egyszer sem, és a csoportunkban volt a későbbi győztes és bronzérmes. Ráadásul olyan zsenik ellen játszottunk, mint Ronaldo, Roberto Carlos, Rivaldo, Bebeto, Jay-Jay Okocha és Kanu.

Az hülyeség, hogy pénzt a klubcsapatnál kell keresni, a válogatottnál a megtiszteltetés a honor, meg az, hogy megmutathatod magadat a világnak?

Mi a különbség a kettő között? A válogatottnál nem kell küzdeni, hajtani, nem sérülhetsz meg, másképp méretik a teljesítményed? Ráadásul, ha megsérülsz, akkor kimaradsz a saját csapatodnál, hátrányt szenvedsz, nem kapsz annyi fizetést, prémiumot. Ilyenkor ki viseli, vállalja a felelősséget? Atlantában ezzel együtt azt mondtuk: oké, elfogadjuk az ajánlatot, de bármennyi jön is össze, felajánljuk jótékony célra. Ezen berágtak. Nem emiatt, de másnap el kellett hagynom az olimpiai falut Mátyus Janival, és a sajátos szabályok miatt menet közben sem kerülhettem vissza. A mai napig nem tudom a pontos okot, de nem is érdekes, rég elengedtem a történetet, csak az újságírók elevenítik fel néha.

Végül nem volt mit eljótékonykodni, hiszen három vereséggel, nulla ponttal és nulla forint prémiummal zárt a válogatott.

A második meccsen, a brazilok ellen lesérültek védőink, plusz szintén hátul összejött sárga lapos eltiltás, amivel lényegében elfogyott a védősor. S mivel engem és Mátyus Janit nem hívhattak vissza, középpályások álltak be a védelembe. Az utolsó, Japán elleni mérkőzést megnyerhettük volna. Amúgy végig szoros meccseket játszottunk, lehetett volna esély a továbbjutásra a halálcsoportból, mégis tragédiaként élte meg az ország a kiesésünket.

Gera Zoltán beszélt nekünk arról négy éve, hogy visszavágyik az angol futballkultúrába, ahol „csodálatos, inspiráló közeget teremtettek a labdarúgásnak; ma már nem esnek túlzásba sem a játékosok, sem a drukkerek; nem csinálnak drámát a vereségből, és a győzelmet sem reagálják túl; a meccsek előtt és után szurkolói sorfalban közlekednek a játékosok, kötelező autogramot osztani, ha győzünk, mosolyogva gratulálnak, ha zakó van, azzal veregetik meg a válladat, hogy sebaj, majd a jövő héten”.

Pedig a britek sokkal mélyebbről indultak, mint mi. Nem mellesleg ők is az infrastruktúra fejlesztésével kezdték, a nézőterek minden négyzetcentiméterét bekamerázták, így egyetlen kihágás sem maradt felelősségre vonás nélkül. A körülmények igenis komoly hatással vannak a labdarúgó teljesítményre épp úgy, mint a nézőtéri morálra. A Fradi is ezt az utat választotta, helyesen: korszerű létesítmény, kamerák, fellépés a renitensekkel szemben. Közben folyamatos edukáció: megértetni a szurkolókkal, hogy az UEFA szabályainak megsértése brutális pénzbüntetést és a kupákból való kizárást von magával.

Kapcsolódó
Gera Zoltán: Szokott füstölni a fejem
Nagyinterjú Fradiról és fradizmusról, Eb-ről és Dárdairól, mázliról és magyarságról, Messiről és Ronaldókról, fehér ingről és leszecskázott szögletzászlóról. Meg arról, hogy jogos-e a "Cristiano homoszexuál" meg a koncsitázás.

Edukációban élen jár a magyar válogatott kapusa, Gulácsi Péter, aki a minap a feleségével párban, tenyerén „a család az család” mozgalom jelképét mutatta egy Facebook-posztjában. Amivel az ellen tiltakozott, hogy immár miniszteri engedély szükséges ahhoz, hogy egyedülállók örökbe fogadhassanak, az azonos nemű párok pedig lényegében megfosztatnak ettől a jogtól. Noha bő tízszer annyi lájkot, szívecskét, ölelést, megosztást kapott a poszt, mint anyázást, azért az utóbbi társaság is több ezres közönség, és sokan arra a radikális következtetésre jutottak, hogy míg Gulácsi védi a magyar kaput, nem járnak válogatott meccsre. Ön már Gulácsi előtt beleállt „a család az család” kampányba, igaz, nem tenyérrajzzal, hanem Grecsó Krisztián vonatkozó posztjának megosztásával, amiben egyebek mellett azt olvashattuk, hogy: „Mennyi apróra metélt gyereksors kell még, hogy világos legyen, a család az család; hány újszülöttnek kell még csecsemőotthonok rémült magányban lesni az árnyak kegyét, egy apró érintést; miközben gyerektelen felnőttek könyörögnek boldogságért égi istenekhez, rimánkodnak alapítványi félisteneknek, tegyeszes összekötőknek!”

A számos díjjal elismert írónál jobban kevesen tudnának ennyire jól összeszedni, megfogalmazni egy adott témában gondolatokat, s felhívni a figyelmet egy problémára, annak következményeire, kivetüléseire. Gulácsi Péter első aktív sportolóként emelt hangot egy igen érzékeny közéleti kérdésben. Nem kis bátorság kellett hozzá, ismerve a közeget és bejegyzésének előre látható következményeit.

Marjai János / 24.hu

Ön azonnal kiállt Gulácsi mellett. Arra futtatta ki a véleményét, hogy „ha szeretnél tapsot, vállveregetést, elismerést, akkor nem lesz elég Ronaldo hárított ziccere és egy Mbappé közeli bombánál vagy Werner kontránál bemutatott bravúr, a sok kapott gól nélküli összecsapás, a gondolataidat is akarjuk”. Ki akarja azokat a gondolatokat? Mi lehet a büntetés?

Utalni szerettem volna arra, hogy egy kis, de annál hangosabb csoport addig örül a teljesítményednek, ameddig a számára is fontos kérdésekben is ugyanúgy gondolkozol, mint ő. Vagy inkább ne is gondolkozz. A sportoló feladata a szórakoztatás, az is csak a pálya vonalazásán belül, nem pedig a véleménynyilvánítás. Viszont sokan látnák szívesen azt is, ha egy-egy híres, jelentős követői bázissal rendelkező hang nemcsak a mérkőzéseket követően mondana egy-két sablonos szakzsargont, hanem ilyesformán is felelősséget, együttérzést vállalna fontos társadalmi kérdésekben. Aki csak minimálisan is próbál figyelni a másikra, megpróbálja meghallani, elfogadni a másik gondolatait, az nem hiszem, hogy bármilyen módon szankcionálja ezt.

A nézőtéri balhékat gyógyítja a bekamerázás, de az ilyes indulatokat nem. De akkor mi rájuk a gyógymód?

A jelenlegi helyzet, a korlátozások és a bezártság sem apasztja az indulatokat, a túlfűtöttséget, a lelki terheltséget. Bízom abban, hogy nyárig rendeződnek a körülmények, és az Európa-bajnokság alatt mindenki a győzelmekkel, a jó teljesítménnyel lesz elfoglalva, és nem azzal, hogy melyik játékos mit posztolt három hónappal korábban.

Ön gyakran megnyilvánul közéleti kérdésekben, egyedi formát használ: klasszikus verssorokat, dalszövegeket kombinál a saját mondandójával.

Nyitott szemmel járok-kelek, olvasok, ebben a közegben élek, és látva érdekes kérdéseket, problémákat, engem megérintő témákat, eszembe jut egy Quimby dal, egy Bérczesi Robi sor, egy József Attila strófa, ezek összekapcsolódnak a fejemben – így születik egy-egy bejegyzés a felületeimen. Viszont szeretném erősíteni, hogy ezen szubjektív észrevételek, gondolatok mögött mindig ott a javító szándék, hogy beszéljünk róla, próbáljuk picit jobban csinálni, pláne, ha erre minden lehetőségünk adott.

Ritkán találkozni verselő focistával. Köpködéssel, Urbános tomlaffal, rósás szlambbal inkább.

Ha a kézilabdát nem csarnokban, parkettán, hanem szabadtéren játszanák, hóban, fagyban, esőben, sárban, kánikulában, tűző napsütésben, akkor valószínűleg ott is repülne a nyál. A tomlafozás és a szlambozás egy-egy kiragadott pillanat, az átlagember naponta káromkodik cifrábbat, mint Flóri vagy Dénes azokon az elhíresült felvételeken. Egy profi labdarúgó szoros időbeosztás szerint él, művelődésre jobbára csak az aktív pályafutása után nyílik lehetőség, de a futballban is vagyunk sokan, akiknek fontos a kultúra. Sajnos a magyar ember szereti mindennek a negatív oldalát nézni.

Egy átlagos német játékos nem jár többet színházba, kiállításra, nem olvas több könyvet, mit egy átlagos magyar labdarúgó, de tőle nem is várják el a szurkolók a doktori értekezést, megelégszenek azzal, ha kiemelkedően futballozik.

Nálunk bezzeg folyamatosak a negatív jelzők: ha a te góloddal győz a csapatod, de közben kihagysz egy ziccert, vagy csatakosan az izzadságtól, lényegében oxigénhiányos állapotban ügyetlenül nyilatkozol meccs után, mindenki rajtad röhög. Emlegettük, hogy Gera Zolinak hiányzik az angol futballkultúra, mert ott nem csinálnak drámát a vereségből, és a győzelmet sem reagálják túl. Ezért magabiztos az ottani labdarúgó. Ellenben Magyarországon, ha egy srác elront valamit, napokra magába roskad.

A futballakadémiákon kapnak műveltséget a gyerekek?

Ott, ahogy hallom, nem feltétlen a tanuláson van a hangsúly. Pedig idő, energia lenne hozzá, a kérdés mindig, hogy akarat, döntés van-e. Ráadásul az aktív pályafutás befejezése után, vagy egy sérülést követően is meg kell élni valamiből.

Kapcsolódó
Urbán Flórián: Mondtam Orbánnak, Viktor, légy szíves, fussál jobban
Bazmegolós, szétfejelős nagyinterjú a legtökösebb újpestiek egyikével.

Ön mit tanult?

Közgazdászként végeztem, majd a sport területén szinte mindent elvégeztem, amit lehetett, most épp a Barcelona egyetemén tanulok digitális marketinget, szponzorációt, kommunikációt. A menedzseri munkát 2003-ban kezdtem, de mára visszavettem picit, a Spíler tévé mellett a Footgolf Szövetség elnöke vagyok, rendezvényeket szervezek, előadásokat tartok a TV2 akadémián, működtetem a kommunikációs ügynökségemet.

Miért nem próbálja ki magát edzőként?

A licencem megvan hozzá, de istenigazából sosem érdekelt a szakma. A gazdasági háttere jobban izgat.

Mikor járt utoljára a Groupamába?

Amikor még lehetett. Nem emlékszem pontosan, tán a Ferencváros Bajnokok Ligája szereplése kapcsán voltam egy felvételen.

Bírálta Rebrovot, amikor a Fradi ukrán edzője elküldte a csapattól Böde Danit. Ma is úgy látja, hogy rossz döntés volt megválni a játékostól?

Nem bíráltam, hanem az egész jelenséget találtam furcsának. Lehetett volna elegánsabban és jobban is csinálni, pláne annak tükrében, amit a játékos a Ferencvárosért tett.

Azt az állítását fenntartja, hogy Doll van olyan jó edző, mint Rebrov?

Ilyet nem mondtam soha! Arra próbáltam rávilágítani, hogy teljesen mások voltak a feltételeik. Ha összevetjük, mennyi pénzt költhetett Rebrov igazolásokra és fizetésekre, és mennyit Doll, akkor láthatjuk, hogy közel sincsenek egy súlycsoportban. Ez viszont a Ferencváros fejlődéstörténetének egyenes következménye. Tény, hogy a kötelezőnek mondható hazai eredményesség mellett a nemzetközi sikereket kizárólag az ukrán mester szállította.

Az MLSZ-ben dolgozna inkább, vagy egy klubcsapatban, például a Fradiban?

Ez egy fikció, nincs miről beszélni. Általánosságban mondhatom, hogy bármilyen területen, ha van cél, szívesen segítek, dolgozom. A feladat érdekel.

Kap feladatot?

Miért is kellene? Hallotta az imént, mennyi minden van az életemben: különböző területeken színesebbnél színesebb feladatok.

Ugyanakkor érzem, tudom azt is, hogy észrevételeim, javító szándékú megnyilvánulásaim sokszor a határon táncolnak, elképzelhető, hogy nem túl sokak tetszését váltják ki.

Ezzel együtt szeretek gondolkodni, érvelni, elmondani és meghallgatni véleményt, hátha együtt jobbat hozunk össze a jelenleginél. De persze azt is elfogadom, ha manapság ez nem divat, és egyszerűbb feladatvégrehajtókra bízni projekteket.

Van itthon elég agy világszínvonalú focit csinálni?

Ha a szakmát nézzük, azért az sokat elmond, hogy a Fradi és a válogatott is külföldi edzővel érte el a tavalyi sikereit.

Mit érnek ezek a sikerek? Feltámadás van, vagy mázlisorozat?

Számos alkalommal kedvezett nekünk a szerencse. Emelkedett az Eb-résztvevők száma, jó volt a sorsolás, a magyar válogatott tökéletesen alkalmazkodott a vírushelyzethez, nem voltak betegeink, eltiltottjaink, mindenki játszott a csapatában. Ha az eredeti időpontban kellett volna mérkőznünk az ellenfeleinkkel, még Willi Orbán és pár más meghatározó játékos nélkül, nem biztos, hogy ilyen eredmények születnek. Mégis sokkal több ez kifutott sikernél, hiszen 2016 után most ismét ott lehetünk a kontinenstornán. Legyünk büszkék erre. S közben maradjunk reálisak: szerintem a világbajnokságra kijutni, a lebonyolítási rendszer miatt, egyelőre semmi esély, és az Eb csoportkörünk összes mérkőzésén is szerény eséllyel lépünk pályára. De ott vagyunk! Aztán, ha a következő tíz-húsz esztendőben évente kigurul egy-két null kilométeres tehetség az akadémiáinkról, akiket időben sikerül kijuttatni topbajnokságba, összeállhat egy igazán sokra hivatott válogatott. A klubcsapataink nyilván sose kelhetnek versenyre Európa topjával, álom a folyamatos BL-csoportkörös részvétel, de a zöld-fehéreknek köszönhetően ott is tapsolhatunk már minden évben sikereknek. Klubszinten egyelőre a Fradi-modell a nyerő, és még ha zömmel külföldiekkel is éri el sikereit a csapat, a magyar foci presztízsét növelik, és az a pár magyar komoly nemzetközi rutinra tett szert, ami aranyat ér a válogatottnak. Szóval, a magyar labdarúgásban számos terület jól működik, más viszont még fejlesztésre szorul.

Kell még pénz az infrastruktúrába?

A stadionok felépültek, az öltözők alsóbb osztályokban is korszerűsítve, a pályák jó állapotúak, sok helyen műfüvesek is rendelkezésre állnak, ezt kipipálhatjuk. Most kell ráfordulni a fenntarthatóságra: egyrészt eredményessé kell tenni az utánpótlásképzést, másrészt közönségvonzó csapatokkal és rentábilis rendezvényekkel kéne megtölteni az épületeket.

Helyesen fordítottunk közpénzt arra, hogy beindítsuk a rendszert, de az nem oké, hogy egyes klubok tesznek a hatékonyságra, inkább úgy vannak vele, hogy adja csak a pénzt az állam, mi meg szépen elköltjük kedvünk szerint. Nem várható el a társadalomtól, hogy a végtelenségig finanszírozza az élsportot. Ha mostanáig a köz fizette egy klub költségeinek száz százalékát, akkor idén legyen elég a kilencven százalék, az egyesület teremtse elő a maradék tízet, okosabb gazdálkodással, kommunikációval, marketinggel, adjon el több jegyet, több bérletet, több mezt, neveljen ki és értékesítsen több játékost. Vagyis helyezze szakmai alapokra a működését.

Aztán jövőre már csak nyolcvan százalékot adjon az állam, aztán hetvenet, hatvanat, és így tovább. A jók megmaradnak, megerősödnek, a restek lemaradnak az úton, így egészséges.

Mi lesz a látványsportokkal, különösen az NB I-es labdarúgással, ha jön egy kormányváltás, és a jelenleginél lényegesen kevesebb közpénz jut erre a területre?

Abból jelenleg csak visszaesés lehet. Egy-két előre gondolkodó klubcsapattól eltekintve. A Fradiban egyértelműen látni a nyugati profizmus nyomát, BL-szintű csapat alakul, nemcsak a pályán, hanem a pályán kívül is: koncepcióban, szerkezetben, játékospolitikában. De én a Vidit sem írom le ebből a szempontból.

A mostani tizenkét NB I-es csapatból kilenc fölött a Fidesz-burzsoázia rendelkezik. Ha egy balos hatalom csökkenti a profi labdarúgás támogatását, a NER a 2010 óta fölhalmozott vagyon töredékéből képes lehet a jelenlegi szinten tartani az eredményességet?

Én nem reménykednék abban, hogy egy ilyen helyzetben bárki a futballra szánná félrerakott forintjait.

Központi akarat dönt a NER-tőke mozdulatairól, legyenek is bárkik nevén a vagyonok.

Na, a világnak erről a szeletéről fogalmam sincs, nem politológus vagyok.

Az évek során mindenféle pártokkal összehozták.

Jókat mosolygok ezeken a találgatásokon. Azt szoktam mondani, ha valakire minden oldal haragszik, ha minden szereplőből kivált negatív és pozitív érzéseket, és mindenki a másik oldalra valónak gondolja, akkor valószínűleg jó úton jár, vagy ahogy a szakértői énem mondaná, nem szurkol egyik csapatnak sem. Sose pártok mellett vagy ellen formáltam véleményt, hanem konkrét ügyekben. Megérintett a téma, megnyilvánultam, beszélgetést generáltam.

Lenne egyszer politikus?

Sosem fordult meg a fejemben.

Önt a fociból ismeri az ország, mindig is a fociból élt, aktív labdarúgóként, menedzserként, s most, a Spíler tévé szakkommentátoraként is. Megéri politikai, közéleti véleménynyilvánításokkal „árnyalni” a futballszakértői imidzsét?

Amikor futballon kívüli kérdésekben nyilvánulok meg, nem az lebeg a szemem előtt, hogy az miként árnyalja a futballszakértői imidzsemet, hanem szeretnék egy jobb, értékeken alapuló világot, és szeretném, ha a lányaim minél jobb országban élhetnének.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.