A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) január 31-én kiadott egy hivatalos versenyekre vonatkozó frissítést, amelyben a sportolók felszerelésének kritériumait pontosították. A változtatás a futócipőket érinti, az új szabály a többi közt előírja, hogy a cipők talpa nem lehet magasabb 40 milliméternél, valamint nem állhat egynél több talprészből. Fontos kikötés még, hogy a versenyeken indulók nem használhatnak prototípusokat, csak legalább négy hónapja kereskedelmi forgalomban is kapható cipőkben futhatnak.
A szakértők szerint dicséretes, hogy az IAAF reagált az elmúlt években kialakult helyzetre, de ezek az előírások ebben a formában nem sokat segítenek a sportágon. A pesszimizmus lett úrrá az atlétikán az olimpia évében, sokan odáig mennek, hogy a károk visszafordíthatatlanok, a futás pedig örökre megváltozott. De egészen pontosan mi a Nike bűne?
A Nike-probléma
2016 januárjában az akkor már világbajnok (nyáron a riói olimpiát is megnyerő) kenyai maratonista legenda, Eliud Kipchoge egy új cipőt tesztelt, a Nike Zoom Vaporfly Elite szériát. A vaskos, kifejezetten magas talpú, majdhogynem bumfordi Vaporfly jól teljesített a teszteken, de akkor még nem lehetett sejteni, hogy a cipő pár év alatt teljesen átalakítja majd a hosszútávfutást. A statisztikák azt mutatják, hogy a Vaporfly-t használó futók átlagosan 4 százalékkal jobb teljesítményre képesek, mint azok, akik más gyártók cipőit használják. Ez ebben a sportágban, a legmagasabb szinten brutálisan nagy előny.
Pedig a Nike a Vaporfly-jal nem találta fel a spanyolviaszt, vagy legalábbis abban az értelemben nem, ahogy elsőre gondolnánk. A cégnek nem egy konkrét újítása emelte „game changer” szintre a cipőt, hanem az, hogy különböző, már meglévő technológiákat tudtak tökéletes arányban ötvözni. A talp középső részébe egy erős, karbonszálas lemezt terveztek; a Fila próbálkozott hasonló megoldásokkal még a kétezres évek elején. A cipő talpának rugalmas részét egy habszerű, szivacsos anyag alkotja, amit a Nike ZoomX-nek nevezett el. A ZoomX gyakorlatilag a 2013 óta létező, nagysikerű Adidas Boost technológia továbbfejlesztett változata. Az extrém vastag talp kialakítása pedig a Hoka nevű sportszergyártó cipőire emlékeztet a leginkább.
A Vaporfly-ügy az elmúlt években akkora méreteket öltött az atlétikán belül, hogy a pletykák szerint a más gyártókkal szerződésben álló futók elkezdtek márkajelzés nélküli Vaporfly cipőket használni, hogy minimalizálják a Nike-t viselő sportolókkal szemben kialakult hátrányukat. A Nike cipője tényleg megváltoztatta a sportágat, a teljesítmények erőteljesen javulni kezdtek, már persze azoké, akik Nike-cipőket hordtak.
Tökéletes sportszer vagy technológiai dopping?
A Vaporfly-sztorit úgy is felfoghatnánk, hogy egy cég megalkotta a tökéletes sporteszközt, a többi sportszergyártónak pedig ehhez kellene felzárkóznia, ezt hívják egészséges piaci környezetnek, a verseny egyre jobb és jobb teljesítményre ösztönzi a szereplőket. Ez a gondolatmenet alapvetően igaz is lenne, csakhogy nagyon vékony a határ a tökéletes, minden hátráltató körülményt kizáró, az emberi teljesítményt maximalizáló sporteszköz és a technológiai dopping között. A legegyszerűbben talán úgy lehet meghatározni a különbséget, hogy
Hogy néz ki ez a gyakorlatban? A vádak szerint a Nike cipője minden eddiginél jobban hasznosítja újra a futó energiáját. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a sportoló úgy fut gyorsabban, hogy kevesebb energiabefektetéssel nagyobb sebességre képes, aminek eredményeként nehezebben fárad el. Nem véletlen tehát, hogy a Vaporfly cipőket használók sokszor úgy írják le a futás élményét, mintha a cipő szó szerint repítené őket.
Valami hasonló volt a helyzet 2008-ban is a Speedo cápadresszeivel, amiknek a kialakítása gyorsította az úszókat a medencében, megdöbbentő mennyiségű és jó pár máig élő világcsúcs született ekkor. A nemzetközi szövetség, a FINA megérezve a veszélyt, gyorsan lépett, és kitiltotta a világversenyekről a LZR Racer dresszeket. A szervezet úgy ítélte meg, hogy a Speedo terméke nem az emberi teljesítményt maximalizálja, hanem extra előnyöket jelent a viselőinek.
A piacon jelenlévő sportszergyártók (a Nike-t leszámítva, persze) elsősorban azért kritizálják a Nemzetközi Atlétikai Szövetséget, mert éveken keresztül nem tettek semmit a Vaporfly ellen. Az IAAF nem ismerte fel időben, hogy a futók cipője nem egy egyszerű felszerelés, mint az atlétatrikó vagy a póló, hanem olyan eszköz, ami komoly, olykor igazságtalan különbséget jelenthet két versenyző között.
Nem mindenkire hat egyformán
Ha minden versenyző teljesítményét egyformán növelné a Vaporfly koncepciója, akkor most ez a cikk arról szólna, hogy 2016 óta új standard született a futócipők piacán, amit azóta minden márka átvett. Csakhogy erről nincs szó, mivel a Vaporfly egyes futóknál brutális teljesítményjavulást okoz, másoknál semennyit vagy alig javít az időkön. Ennek millió oka lehet, vannak versenyzők, akiknek a stílusa nem passzol az új technológiához, akadnak olyanok, akiknek a testfelépítése nem teszi lehetővé, hogy kihozzák a cipőből a maximumot.
A legnagyobb gond ezzel a kritériummal az, hogy ha így haladunk, akkor a jövőben már az utánpótlásnál is kihullhatnak olyan fiatal, tehetséges, de bizonyos okok miatt nem Vaporfly-kompatibilis futók, akik, ha öt évvel hamarabb kerülnek a sportágba, akkor sikeres versenyzők lehettek volna.
Az utolsó csepp: 2 órás maraton
Valószínűleg a tavaly októberi bécsi maraton volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Eliud Kipchoge kevesebb mint két óra alatt futotta le a távot. Még soha, senki nem volt képes ilyen gyorsan lefutni egy maratont, a kenyai futó mindössze 1:59:40 alatt ment végig – ez az idő azonban nem számít hivatalos világcsúcsnak, ugyanis ehhez meg nem engedett segítség is kellett. És itt nem is a cipőről van szó, hanem a főhős előtt V-alakban futó öt irammenőről, akik folyamatosan frissítve váltották egymást, összesen 41-en, ráadásul egy olyan autó haladt előttük, amiről lézerrel az aszfaltra vetítették a rekorddöntéshez szükséges tempót mutató jelet.
Kipchoge a Vaporfly továbbfejlesztett változatában futott, a Next% nevű Nike-ban. Sokak szerint az IAAF emiatt kezdte el szabályozni a hivatalos versenyeken használható futócipőket a már említett módon, azaz
- a talp nem lehet magasabb 40 milliméternél,
- a talp nem állhat egynél több részből,
- valamint több mint négy hónapja kereskedelmi forgalomban kell lennie.
Sok gyártó szerint a szabályozás csak látszattevékenység, mivel a pontok úgy vannak megfogalmazva, hogy a Nike legújabb cipői használhatók legyenek a 2020-as tokiói olimpián.
Danny Orr, a futócipők piacán nagy eléréssel rendelkező New Balance szóvivője elmondta, hogy a szövetség intézkedéseivel az a legnagyobb baj, hogy nem kérdezték meg a gyártókat arról, pontosan mit és hogyan kellene szabályozni.
Ezek a formák és méretek, amiket megadtak kritériumként igazából nem számítanak annyira, mint az, hogy a cipő a futó által leadott energiából mennyit hasznosít újra, és mennyit vezet el a talaj felé. Ezen a téren kellett volna keresgélni, de nem kerestek meg minket, vagyis pontosan csak egy gyártót kerestek meg, majd nem sokkal később ez a döntés született
– mondja Orr, aki egyértelműen arra utal, hogy a Nike és a szövetség között valamiféle megállapodás születhetett arról, hogy ne csinálják ki a legújabb modelljüket.
Akárhogy is, az mindenképp érdekes, hogy az olimpia évében próbálnak rendet tenni a futásban, tekintve, hogy már csak pár hónap van hátra a világeseményig. Bár a szabályozás eredeti célja elvileg az volt, hogy rövidebb pórázra fogják az amerikai sportszergyártót, ennek az ellenkezője következett be, mivel a prototípusok tiltása miatt olyan márkák kerültek nehéz helyzetbe, amelyek az olimpián mutatták volna be a legújabb cipőjüket, ráadásul ezek a márkák azok, amelyek az elmúlt években a legnehezebb időszakukat élték át a Nike cipői miatt.
Kiemelet kép: The Yomiuri Shimbun/AFP
