Tavaly áprilisban Kocsis Máté és az MKSZ-elnökség célként világversenyeken éremeséllyel induló válogatottakat, a meglévőnél szélesebb utánpótlásbázist, infrastrukturális fejlesztéseket és a sportág eddiginél hatékonyabb népszerűsítését fogalmazta meg.
Tény, a két-két, valóban kimagasló eredményekre képes klubcsapatunk – Fradi, Győr, Veszprém, Szeged – BL-sikerei az outsider számára azt a képet festi, nincs semmi gond itt kérem, fényes magyar győzelmektől hangos a világ. Kocsis hiába volt a Ferencváros alelnöke, és az FTC női kézilabda-szakosztályának elnökségi tagja, mégis csak kívülállóként és felszínesen láthatott a sportágra. Nézte a tejszínhabot és a színes cukrot. Az avas töltelékbe most kóstolt bele.
A női válogatott világbajnoki 11., és a férfiak Eb 12. helye, az elvesztett riói kvóták az elnök urat gyorsan ráébresztették a valóságra, és Kocsist arra kényszerítették, sebesen írja újra tíz hónappal ezelőtti székfoglalóját.
Csütörtöki, tényadatokra épülő oknyomozó cikkünkben kiemeltük az idegenlégiósok jelentős, az elmúlt két évben hirtelen megduplázódó létszámát. Az általunk példaként emlegetett Sport36-Komló a férfi NB1 kilencedik helyén öt nem magyar állampolgárt foglalkoztat.
Ügyvezetőjük, Szigeti Szabolcs, aki labdarúgó kapusként az MTK-ig jutott kérdésünkre megdöbbentőt állít, azért alkalmazzák őket, mert sokkal olcsóbbak, mint a magyarok. A mondat nem csak Szigeti sportmúltja miatt hajaz a labdarúgásra, ott is ezt hallani hivatkozásként.
Szigeti levezeti az okokat is. Idén télen két légiósa elment, ezért helyüket betöltendő megkeresett tizennégy lehetséges magyar játékost. Egyik sem volt hajlandó a városba menni azért az összegért, amit az egylet eddig a két külföldire költött. Akivel a legközelebb jutottak tárgyalásban, az 800 ezer forintos nettó fizetést, autót, lakást és azt kérte, hogy szerződésben rögzítsék, neki csak védekeznie kelljen. Na ez utóbbinál végképp betelt a pohár. Amúgy nem válogatott játékosról volt szó…
Komlón 2008 óta építik újra a kézilabdát. Akkoriban a fentihez hasonló pénzeket ígértek a játékosoknak. 35 milliós hiány, csőd lett a vége. A keretben momentán tizenkét saját nevelésű kézilabdázó van, melléjük igazolták erősítésként az Afrika Kupa győztes, egyiptomi válogatott szélsőt.
Az ember azt gondolná, hogy Mohamad Sanad, aki tipikus hiányposzton játszik, mi több, balkezes, nem olcsó mulatság, ehhez képest Szigeti állítja, a fiú fele annyiért jött, mint amennyiért az élcsapataink alkalmaznak jobbszélsőket.
A klub nagyságrendileg 200 milliós költségvetéssel működik. Az összeg az önkormányzat 25 milliós támogatásból, 140-150 milliónyi TAO-pályázatból, a maradék szponzorációból, és meccsbevételből jön össze. Komlón a játékosok mind be vannak jelentve, tavaly 41 millió forint járulékot, adót fizettek és köztartozás-mentesek.
Szigeti továbbfejtve az okokat azt mondja, vannak tehetséges fiatalok, de a prudens gazdálkodásuk miatt csak azokat tudják megtartani, akik családi, vagy egyéb okok miatt ragaszkodnak Komlóhoz. Példaként a náluk pallérozódó és befutó Sutka Norbertet említi, akinek Komlón annyira jól ment, hogy 19 évesen jóval több pénzért visszaigazolt Szegedre. Elücsörgött a padon, elment a kedve a kézilabdától. Azóta sem játszott olyan szinten.
Sutka példáját tipikusnak mondja, állítja, az átlagnál tehetségesebb 19-24 éves korosztály azért nem kap játéklehetőséget, mert inkább ülnek sok pénzért a kispadon és szállnak be percekre az eredménykényszerben szenvedő élcsapatoknál, minthogy tehetségüket bontogassák fele annyi pénzért, alacsonyabb szinten.
Csík János – BEK-döntős, vb-második edzőként és kapitányként, 60 esztendős korában úgy döntött, nem szerződik többé NB I-es klubhoz, mert az élvonalban sok a külföldi, ő pedig szívesebben foglalkozik magyarokkal – amondó, aki így gondolkodik, abból sosem lesz igazi kézilabdázó…
A mester az egykor szebb napokat megélt Vasas SC NB1/B-s női csapatát trenírozza. Angyalföldön is akad külföldi. Egy. A norvég diák Pesten tanul és parányi tanulmányi segélyért cserébe amatőrként kézizik. Csík állítja, csapata, amelyik a nyugati csoport második helyén áll, szépen fejlődik. A szisztematikus munkának köszönhetően szerinte több fiatalja is megüti már az NB1-hez szükséges tudásszintet, mert megkapják a rendszeres játéklehetőséget és folyamatosan foglalkoznak velük, figyelnek rájuk, képzik őket.
Ha azonban most hallgatnának a csábító szóra és mennének el NB1-es klubba, úgy megtorpanna a fejődésük, mert az ott honos olykor céltalan eredményhajhászás szempontjából az az érdek, hogy az aktuálisan “nyerő” játékos játsszon, ne a fiatal tehetség, akikre még az edzésen sem jut megfelelő idő, odafigyelés.
Csík szerint két dolgot egészen biztosan szabályozni kell, mert tény, messze vagyunk a nemzetközi szinttől. Bármennyire ellene megy ez az uniós irányelvekkel, a szabad munkaerő áramlással, a magyar bajnokságban meg kell határozni, hogy egyszerre hány külföldi lehet a keretben, és a pályán. Egyúttal a labdarúgásban nyáron bevezetetthez hasonlóan támogatási rendszerrel ösztönözni is kell a klubokat, hogy magyarokat játszassanak.
Persze a magyarok kötelező játszatása azonnal árfelhajtó erőként lép fel a játékospiacon. Szintén hasonlóan a magyar futballhoz, ma már minden tehetségesebbnek vélt 17-18 éves magyar játékos kezét ügynök fogja. Nem azért, hogy felépítse, majd külföldre, erősebb bajnokságba vigye, hanem hogy itthon “segítse” karrierjét. Holott a hazai piac pici, nem ehhez kellene az ügynök kapcsolatrendszere. Magyarországon bármelyik edző lényegében két telefonnal eléri azt a játékost, vagy annak szüleit, akit kinézett magának, és már tárgyalhatnának is az átigazolásról.
Az ügynök azért kell, hogy felhajtsa az árat. Neki – és a játékosnak is – áll érdekében a magasabb fizetés kiharcolása, mert több jutalék üti a markát, a véges forrással bíró kluboknak semmiképp. Ördögi kör ez, amin az amúgy örömteli hír, a sportágra szakadó három milliárd forintos Szerencsejáték Rt. éves támogatás és a K and H szponzoráció sem segít, várhatóan csak ront majd, mert a klubok még több pénzből még többet fizetnek majd profiknak és ügynökeiknek. Meglehet, ennek a forrásnak az elkölthetőségét is szabályozni kellene, különös tekintettel az utánpótlásra fordított összegekre.
Csík mégsem fél az effajta árfelhajtástól. Amondó a klubok neveljenek úgy játékost, hogy azok érezzék a szeretet, a megbecsülést, ráadásul ez még mindig olcsóbb, mint sok pénzért szerződtetni mást. Szép gondolat, de a 21. század jelene ennek épp az ellenkezőjét bizonyítja.
Ahogy a férfi-Eb mély vízbe dobott magyar fiataljai meg azt bizonyítják, amit Kovács László európai mesteredző már többször, több helyen megfogalmazott: a magyar NB1 nem készít fel a nemzetközi szintre, mert a honi edzői szakmai színvonala gyenge, az utánpótlás képzés hiányos.
Csík is azt állítja, a fő probléma a magyar fiatalok megfelelő szintű és minőségű versenyeztetésén túl az, hogy az edzőképzéssel lemaradtunk. Holott régebben a világ élvonalába tartoztunk. Értettünk hozzá, magyar edzők dolgoztak külföldön, a Bundesligában is akár, most meg senkit nem ér ez a szakmai megtiszteltetés. Akárcsak a labdarúgásban.
Ehhez képest a focinkkal újabb érdekes párhuzam, hogy a Magyar Kézilabda Szövetség a’90-es évek MLSZ-Mezey projektjéhez hasonlóan szűk egy évtizede kivette a Testnevelési Egyetem hatásköréből a szakedzői képzést. Míg régebben négy éven keresztül, a legfontosabb társtudományok leoktatásával és számonkérésével képezték a kézilabda edzőket a TF-en, addig most a szövetség szervez számukra jó pénzért tanfolyamot.
Magyarországon jelenleg ahhoz, hogy valaki első osztályban csapatot irányíthasson, nem szükségszerű az egyetemi diploma. Elég OKJ-s kézilabdaedző (középfokú edző) képesítéssel rendelkezzen, majd el kell végezze a szövetség két éves tanfolyamát (lásd keretes írásunkat). Itt minden hónapban egyszer, hétfőn és kedden vannak előadások.
Ez a képzés messze nem ad olyan átfogó társtudományi ismereteket, mint a korábban a Testnevelési Főiskolai modell. Se felsőfokú diplomát. Viszont félévenkénti 195 ezer forintért (összesen 780 ezer forint), 45 órában (két év alatt 180 óra) államilag elismert felnőttképzés keretében ad szakedzői bizonyítványt.
Talán ezek után azon nem lehet csodálkozni azon, hogy a nemrég kinevezett új TE-rektor, a kézilabda elmúlt 35 évének talán legsikeresebb magyar edzője Mocsai Lajos szeretné visszaállítani a Magyarországon egykor hagyományos egyetemi szakedzői képzést. Kézilabdában is.
Megjegyezzük, írásunkban csak karcolgatjuk a felszínt. Ami biztos, a magyar kézilabda fél térdre ereszkedett. A bíró már valahol nyolcnál tart a számolásban. Ha a sportág nem akar végleg kifeküdni és a labdarúgásunk rendszerváltástól 2010-ig tartó legsötétebb középkorához hasonló mélységbe zuhanni, akkor sebesen el kell kezdeni a mélyreható elemzést és az újratervezést.
