Edzője szerint Ungvári Mikinek Pekingben kellett volna nyernie, akkor volt a csúcson. Csakhogy akkor ugyebár abba a bizonyos „kabátujj-rángatási ügybe” keveredett, avagy egy azonnali leléptetéssel elszálltak az esélyei. Ám mindenki tudta: ha valaki, ő megérdemel egy olimpiai érmet. Mert nem csupán kiváló cselgáncsozó, de kiváló ember is. Aki tízgyerekes családból származik, annál ez nem meglepő. Lovardát tartanak fent, ahol fogyatékos gyerekek napjainak megszépítésével (is) foglalkoznak – és persze emellett cselgáncs az idők végezetéig.
A dzsúdósoknál kevés fegyelmezettebb sportoló létezik. Az egész sportág miliője erről szól – aki nem áll be a sorba, nem tiszteli az írott és íratlan szabályokat, továbbá nem viselkedik megfelelő módon, abból sosem lesz igazi versenyző. Nem lehet, mert kiveti magából a közeg.
Ungvári Mikiben irdatlan feszültség dolgozott hosszú idők óta. Pekinget nyilván nehéz volt megemésztenie, de megtette – másként nem érhetett volna el kiváló eredményeket. Hanem ami az öccsével történt az elmúlt egy évben, az még egy sokat látott dzsúdósnak is sok volt. Mint ismert, Attila vizeletében doppingszert találtak – de annyit, amennyitől egy bivalycsorda öt másodperc alatt futná a százat. Természetellenes volt, elvégre egy cselgáncsozónak nem kell szteroid: oda kemény, de ruganyos izomzat szükségeltetik, nem olyan kötött, amit az anabolika épít. Hogy kiderül-e valaha, ki volt az, aki úgymond megmérgezte, nem tudni. A CAS múlt heti döntése csupán félig mentette fel: nem doppingolásért ítélték el, hanem mert gondatlan volt. Így vagy úgy: ha valakinek a testvérét hurcolják meg, majd utána végig kell élni, miként küzd elkeseredetten az igazáért – nos, az kőkeményen őrli az embert, minden tekintetben.
Mikinek nem maradt igazán sok ereje a fináléra. És sohasem fogjuk megtudni, meddig jut, ha teljes nyugalomban készülhet. Mégis: bár első szavaiból keserűség áradt, azért nem baj, ha tudja, a 21. század sportjában, különösen a magyar sport helyzetében felbecsülhetetlen értéke van egy ezüstéremnek is.
Persze, Szilágyi Áron aranyérme akkor maga a csoda – ugyanakkor újfent tökéletes bizonyítéka annak, hogy egy olimpián tényleg bármi megtörténhet a már egy napja is emlegetett egynapos sportágakban. Mert amikor elkezdődnek a vívóversenyek, gyakorlatilag teljesen mindegy, ki mit nyert négy éve, két éve, tavaly, világbajnok-e vagy Európa-bajnok. Fel kell menni a pástra egyszer, kétszer, háromszor, hatszor, és adni kell alkalmanként tizenöt tust. Hetvenöt tus reggel kilenctől este nyolcig. Leírva egyszerű – ám valami eszeveszett koncentrálókészség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki hetvenötször tisztán találja el az ellenfeleit, hol egy kínait, hol egy németet, hol egy oroszt, hol egy olaszt, ahány ellenfél, annyi stílus, és a kardvívás nem arról szól, hogy én csinálom a saját dolgomat, az úgyis elég. Ki kell bírni mentálisan, ha eltalálnak háromszor egymás után, nem pánikolni, menni tovább…
Sokszor mondják, ha holnap rendeznék a finálét, meglehet (biztos?), teljesen más végeredmény lenne. Hányszor mentegettük magunkat ezzel, amikor egyik tuti emberünk végül elvérzett (a vívósport eredményeit nézve az utóbbi időben már csak mentegetőzés zajlott szakmányban)…
Most nincs szükség erre. Csak meghajolni Szilágyi Áron zsenialitása előtt: így csak egy huszonkét éves zseni képes végigvágtázni a mezőnyön. Egyszerűen minden mozdulatából sütött: itt ma kizárólag ő nyerhet. Az aurája sugárzott, minden pórusából a siker áradt kifelé – a pszichológusok (ő is az lesz!) flow-nak hívják, ám egy olimpián ez több ennél.
Akik hosszú ideje részesei egy sportágnak, azok pontosan látják: a magyar ma olyan állapotban van, hogy legyőzhetetlen. Nem mondják ki – érzik. És a kisugárzás hatással van a bírókra, akik ha kétes is valami, meg sem próbálják ellene levezetni, és bénítja az ellenfeleket is, mert legbelül tisztában vannak vele, a magyar srácnak ma egyszerűen minden bejön, nem lehet vele mit kezdeni. Ez a végjátékban üvöltött igazán: ahogy szétvágta az oroszt, majd másodpercek alatt 7-0-ra ment az olasz ellen – finalista ellenfele gyakorlatilag már azelőtt veszített, hogy felment a pástra.
Áron, mivel a csapat elbukott, sajnos végzett vasárnap este, már nem látjuk többet az olimpián. Ugyanakkor a vezérkar helyében megkérném: maradjon még egy kicsit, csatlakozva a pszichológusokhoz – elég sok sportolónkra ráférne, hogy hihető tanácsokat kapjon olyasvalakitől, akiről fehéren (vívás!) kiderült, tökéletesen uralja a győzelem tudományát.
