„Fröccsöt, de tisztán“ – rendelt az egyszeri vendég, és a pincér csak nézett. „Két meccsért kaptam pénzt, de a lelkiismeretem tiszta“ – mondta a futballista, és mi is csak nézünk bután, hogy ezt meg hogy?
Mindazonáltal felesleges felhorgadni, mondandót elemezni, hogy ezt biztos komolyan gondolta-e, azaz beismeri a bundázást, ugyanakkor nem érzi magát hibásnak, pontosabban nem csak ő a hibás, és egyébként is játszott vagy kétszáz NB I-es mérkőzést, de csak a vádiratban szereplő kettőről tudja (biztosan), hogy nem volt tiszta, a többi elvben rendben volt.
Nem tudom, szóltak-e Pomper labdarúgónak, hogy az általa választott sportágat elvben úgy találták fel, hogy a pályán dőlnek el a nagy kérdések, meg a kicsik is – azaz játszhat akárhány mérkőzést, ha abból kettő megbundázásában részt vesz, az éppen kettővel több, mint amennyi, megintcsak elvben, elfogadható.
Az érvelésből ugyanakkor kiérződik: a „csak kettővel“ mintegy sugallja, ez úgymond bakfitty ahhoz képest, mint amennyiben mások sárosak. És egyébként is: ebben az országban gyakorlatilag bármi és akármi elképzelhető, a legmagasabb szinten lévők szlalomoznak a törvények között, meglehetős rutinnal kerülve meg a paragrafusokat, az oldal lényegtelen, a végeredmény a fontos – akárcsak a focimeccsen, csak el kell találni a szelvényen.
A közeg, amelyben élünk itt, a Kárpát-medencében, egyértelműen azt sugallja: bármi és akármi belefér, lophatsz, csalhatsz, hazudhatsz, a többség megússza, vagy ha be is sározódik, nem tűnik fel, mert ma már semmi sem számít igazán feltűnőnek, a világ boldogabbik felén örökös kitaszítottságot jelentő bűnök válnak nálunk a feledés édes martalékává, lehet mosolyogva tündökölni a rivaldafényben, meg új céget alapítani, és újrakezdeni az összes jogszabályhekkelést, továbbá az erkölcsi és etikai normák lábbal tiprását.
Akkor két, amúgy senkit sem érdeklő meccs letutizása ugyan mennyit nyom a latban – legalábbis itt, nálunk? Na ugye.
Azaz ne nézzünk bután a futballista vallomására. Olyan, amilyen az ország, a közeg.
Amúgy a minap mesélte valaki, hogy az egyik fővárosi NB I.-es csapatnál már tudni lehetett, nemsokára érkezik a rendőrség, és elvisznek valakit a tréningről. A vezetőedző erre összepakolt, és elköszönt a játékosaitól – ám a hatósági kiszálláskor kiderült, nem érte jöttek, hanem egy játékosért. „Akkor menjünk edzeni“ – mondta a szakvezető, én pedig azóta is azon morfondírozom, hogy ennél magyarosabb focisztorit nem hallottam az utóbbi években. (A csapatmorál helyreállításáról később történik intézkedés.)