Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Wichmann Tamás befogadott az otthonába egy horvátot, együtt edzettek, aztán az olimpián kikapott tőle

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu
És ez így volt jól. Van, amikor be kell fogadni.

A Covid két hétre rendesen hazavágott, de már jól vagyok, visszatértem a rendelőbe, és a kihagyás miatt még jobban élvezem a munkámat és a gyerekekkel való együttlétet, mint egyébként.

Szokás szerint megyek házhoz is, közben szól a rádió az autóban. Most épp a Fővárosi Nagycirkusz igazgatóját, Fekete Pétert interjúvolják.

Elmesélem, miről beszél a direktor, de előbb kell tegyek egy apró kitérőt.

A balettosokra és az artistákra mindig is sporttársként tekintettem, pláne mióta éveken át abban az iskolában voltam iskolaorvos, ahová az ifjú artisták is jártak.

Már ahogy beléptek a rendelőbe, a testtartásuk elárulta a hovatartozásukat, aztán a kérdezősködésemre rendre kijelentették, hogy „artista vagyok”, igen, nem „artista leszek”, hanem „artista vagyok”, ami úgy csengett a fülemben, mint amikor egy sportoló fiatal azzal áll elő, hogy „olimpiát akarok nyerni”.

Na de vissza a rádióhoz és Fekete Péterhez.

Aki arról számol be, hogy a háború miatt ukrán artista gyerekek menekültek Magyarországra, és a Nagycirkuszban találtak szakmai otthonra: lakhatást, élelmet és edzéslehetőséget kapnak.

Riadtan érkeztek, tele szomorúsággal, lesték, lesik a telefonjukon az otthonról érkező rémisztő híreket, de amikor belépnek a manézsba, átlényegülnek, teszik a dolgukat, azon dolgoznak, hogy pár év múlva alkalmasak legyenek a világ bármely cirkuszában való fellépésre.

Olyan ez – így Fekete –, mint a kismadarak gondozása:

etetni kell, fejleszteni, és amikor felkészült, útjára bocsátani, hagyni szabadon repülni.

Én meg azt érzem, van jó és szép is a világban.

Sportolóval is megesik, hogy ideig-óráig külföldön edz, netán külföldiekkel edz idehaza; kerültem én is ilyen helyzetbe, amikor hónapokon át Amerikában tréningeztem, és rengeteg tudással, élménnyel lettem gazdagabb.

De még az enyémnél is szebb példa Wichmann Tamás barátomé, aki egy időben nemcsak együtt edzett horvát, pontosabban jugoszláv riválisával, a nála öt évvel fiatalabb Matija Ljubekkel, hanem még az edzésmódszereit megosztotta vele, mi több, befogadta a lakásába. Aztán az 1976-os montreali olimpián ez a Ljubek pár centit verve a mi Tamásunkra aranyérmet nyert.

Tamás csupán a bronzérmet szerezte meg, ám nem szomorkodott, hanem büszke volt, pláne, miután gesztusáért nemzetközi fair play díjat kapott az UNESCO-tól. Extra csavar a történeten, hogy az 1984-es olimpián, Los Angelesben a szovjet blokk országainak bojkottja miatt az akkor már kilencszeres világbajnok Tamás nem lehetett ott, viszont a tanítvány, Ljubek kettesben 500 méteren győzött.

Remélem, ezek az ukrán gyerekek is sikeresek lesznek a karrierjükben épp úgy, mint a magánéletükben, és szeretettel emlékeznek majd vissza a nálunk töltött időre.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik