Gábor György és Vörös Kata közel kétszer olyan hosszú szöveggel válaszolt az általam készített vitaindítóra, mint az én írásom. Nem véletlen a sok beszéd: írásuk egy része egyáltalán nem foglalkozik mondandómmal, ezzel szemben hosszan kritizálnak más személyt, és eszmefuttatásokat közölnek olyan kérdésekről, amelyek írásomnak nem voltak részei.
Rám vonatkozó beszédtechnikájuk abban merül ki, hogy szinte mindennel egyetértenek, de ezt úgy adják elő, mintha vitatkoznának. Egyetértenek azzal, hogy a kiállításon a holokauszt magyar tragédiaként való ábrázolása helyénvaló; egyetértenek azzal, hogy a Gonosz bennünk van; egyetértenek azzal, hogy az érzelem és értelem együttes működése képes a befogadó számára átütővé tenni egy kiállítást; egyetértenek azzal, hogy a holokausztreprezentáció nem egyenlő a holokauszttal. Ezek nagyon lényeges azonosságok – az ő problémájuk és nem az enyém, hogy ezt megint csak hosszan, vitaként interpretálják.
Sokat elmélkednek arról – írásuk címe is erre utal –, hogy a sors szót nem tartják megfelelőnek, és helyette a sorstalanságot részesítik előnyben. Én persze továbbra is hiszek a köznyelv mindent elsöprő erejében és abban az értelmezésben is, hogy a sors nem más, mint ami velünk történt, történik. Mint írtam, ezt világnézettől függően lehet elrendelésnek, szükségszerűnek láttatni, és lehet a szabad akarat termékének tartani. Az interpretációban nem akarok állást foglalni, a sors köznapi jelentését viszont tudomásul veszem. Ez a jelentés annyira erős, hogy legyőzhetetlen. Ha azt mondjuk, hogy valaki jobb sorsra érdemes, akkor nem mondhatjuk azt, hogy jobb sorstalanságra érdemes. Ha azt mondjuk, hogy valakinek nehéz sorsa van, akkor nem mondhatjuk, hogy nehéz sorstalansága van. A magyar nyelv itt nem viseli el az alternatív fordulatokat.
Arról nem is beszélve, hogy – és ha figyelmesen olvasták volna a cikkemet, tudnák – Kertész Imre/Köves Gyuri önálló termet kap a kiállításon, és noha Kertész könyvének Sorstalanság a címe, mégis a könyv szövegében – a köznyelv erejének engedve – ő is Köves Gyuri sorsáról beszél. (Egyébként a 2015-ben elhunyt kiváló brit történész, David Cesarini a holokausztról megjelent posztumusz monográfiájának is azt a címet adta: Final Solution: The Fate of the Jews 1933–1949. Macmillan, 2016.)
Fotó:Richard Blanshard/Getty Images
Azt gondolják, hogy a kiállítás keretében megszólaló emlékezők nem lehetnek hitelesek, mert emlékezetük az konstrukció. Hayden White, az idén tavassszal elhunyt amerikai történész azt vélelmezte, hogy a történetírás is konstrukció. Tehát ha azt mondjuk, hogy valami konstrukció, azzal még semmit sem mondtunk; a kérdés az, hogy a fele-fele arányban megszólaló magyarországi és izraeli emlékezők beszéde hihető és hiteles-e. Talán nem meglepő, amit mondok: akár izraeli, akár magyarországi magyarok a megszólalók, akármilyen életút áll mögöttük, kivétel nélkül hasonlóan számolnak be a deportáló vagonokban uralkodó körülményekről, az emberi megaláztatásokról, és semmilyen saját későbbi életútbeli siker sem mondatja velük, hogy szüleik elpusztítása számukra kellemes élmény volt.
A szerzőpáros úgy gondolja, hogy a Gonosznak is és a Jónak is sok árnyalata van, és egy ilyen kiállítás homogenizálja az árnyalatokat, tehát nem alkalmas befogadói azonosulásra. A szerzők vélhetően elfeledkeznek arról, hogy kiélezett helyzetekben leegyszerűsödik a világ. Valaki vagy gyilkos, illetve a gyilkost segíti, vagy üldözött, és az üldözöttnek tesz gesztust. Ha nem bújtatja el a menekülőt, akkor a gyilkost segíti, ha elbújtatja, akkor az üldözöttet. Konszolidációban a fehérnek is, a feketének is, sőt a szürkének is legalább ötven árnyalata van – kiélezett helyzetben ez nem így áll. Itt sem pótolja az okoskodás a józan észt.
Gábor és Vörös úgy véli, hogy a holokauszt esetében semmilyen szükségszerűség nem állt fenn. Én általánosságban nem vagyok olyan biztos abban, hogy a történelem csak a véletlenek vagy csak kíméletlen szükségszerűségek játéka. Több mint 40 évi történészi tevékenység után ezt egy sokkal bonyolultabb jelenségnek látom. A szerzőpáros kijelentése inkább hitről, mintsem tényszerűen bizonyítható tudásról tanúskodik.
A hitet és nem a tudást példázza az is, hogy a szerzőpáros szerint a zsidóság (értsd: a zsidó vallás) az ember szabad akaratára helyezi a hangsúlyt. Amikor pár évvel ezelőtt nyilvánosan szóvá tettem, hogy a neológia az egyházi célra felajánlható személyi jövedelemadó 1 százalékának megszerzése érdekében olyan emberek képmásával, nevével igyekszik propagálni magát, akik életükben saját szabad akaratukból elhagyták a zsidó vallást és identitást, akkor a neológ országos főrabbi ebbéli minőségében azt válaszolta: „bármit tesz is, Izrael gyermeke marad, aki ennek születik.” Egy ilyen vallásilag hiteles kinyilatkoztatás a legkevésbé sem szól a szabad akarat hangsúlyos tiszteletéről.
A szerzőpáros mesterkélt és tartalmilag üres – esetenként hamis – beszédét példázza az is, amikor így fogalmaznak: „Gerő vitaindítójának egy helyén azt írja, hogy »elvileg bármikor, bárkivel megtörténhet az, ami a zsidókkal történt…«. Az állítás nem igaz, ugyanis még elvileg sem történhet meg bármikor bárkivel az, ami a zsidókkal megtörtént.” Ez a kijelentés is jelzi, hogy az üresség is lehet dogmatikus. Persze az is lehet, hogy a szerzőpáros Istenre jellemző tudással rendelkezik, és tökéletesen tisztán látja a lehetséges jövőt is. Azt már fel sem merem tételezni, hogy állításom érvényességének tagadása mögött egyfajta – rosszul értelmezett – zsidó kiválasztottságtudat húzódna meg. Inkább maradok a dogmatizmusnál, mintsem a kultúrrasszizmus feltételezésénél.
De a dogmatizmus példája az is, amikor egy zárójeles mondattal a holokauszt „bagatelizálásával” vádolják meg – természetesen alaptalanul – a XX. század egyik legjelentősebb filozófusát, Hannah Arendt-et. Ez nem más, mint az önnön merevségébe belefeledkezett gondolkodás értéket nem tisztelő önhittsége.
Nem akarom tovább részletezni saját reflexiómat. Egy bizonyos: a lehetséges kiállítás tekintetében ez a bőbeszédű írás semmifajta hozzáadott értéket nem ad. Megint csak nem az én problémám, hogy ezt a hosszú szövegfolyamot miért is kellett megírni.
Habár a cikk végén erre nyílt utalás történik. A szerzők felajánlkoznak: szeretnének szakmai párbeszédet folytatni egy olyan ügyben, amiben őket senki nem kérte fel semmire, és ebből következőleg semmilyen felelősségük nincsen. Tehát akkor esetükben nem a tartalmi vetületről, hanem önpozicionálásról van szó. De érdemben a szerzőpáros csak akkor tudná magát pozícionálni, ha a lehetséges kiállításhoz konstruktivitásban működő hozzáadott értéket is képes lenne felmutatni. Ez viszont nem történt meg. Talán legközelebb. A próbálkozás szabadsága adott, kísérlete – még ha nem is sikeres – tiszteletreméltó, és én nyitott vagyok az új, a koncepciót gazdagító elgondolásokra.
Nem így áll az eset egy másik szerző, Karsai László esetében, aki – látszólag – szintén az írásomhoz szólt hozzá. (Azért csak látszólag, mert valójában a felvázolt koncepcióhoz egyáltalán nem viszonyult.) Vele már 2014-ben a Magyar Narancs hasábjain lefolytattam egy vitát, amelynek konklúziója számomra az volt – és ezt akkor meg is írtam –, hogy „azokat a párbeszédeket nem kedvelem, amelyeknél előre is pontosan tudható, hogy az érvek hatására az egyik fél álláspontja nem finomodik vagy változik. Karsai véleménye akkor is borítékolható, ha megismerné az épülő Sorsok Háza Múzeum ama koncepcióját, amit nem ismerve is elutasít.” Akkor azt írtam: „a vele folytatott vita értelmetlen”.
De a szegedi egyetem egykori tanára más ok miatt sem vitapartner számomra. Ő – ugyancsak a velem folytatott négy évvel ezelőtti vita során – „a holokausztot elkövető »keresztény nemzeti« társadalomról” írt. Ez a kifejezés nem más, mint a magyar társadalom kollektív megbélyegzése; egyértelműen magyarellenes megfogalmazás. És mint mostani cikkemben a magyar felelősségről írtam: „A kollektív felelősség elvétől a létesítmény tartalma mereven elhatárolódik, hiszen ez a tézis az antiszemitizmus egyik alappillére is volt, de éppúgy elhatárolódik attól, hogy a kollektív ártatlanság tanát védelmezze.”
Aki pedig már egyszer a Sorsok Háza ügyében kiiratkozott a vitapartneri státuszból, annak nehéz oda visszakerülnie. Persze nem lehetetlen, de ehhez az kellene, hogy az illető nyilvánosan elnézést kérjen azokért a sokszor megismételt valótlan állításokért, amelyeket a Sorsok Háza tekintetében megfogalmazott. A valótlanságokat jelen írásában is szaporítja – például azt állítja, hogy én kiutaztam Izraelbe állampénzen 40 órányi interjú elkészítéséért. Ez természetesen szemenszedett hazugság. De a hazudozásért való bocsánatkérésnél fontosabb lenne, hogy elhatárolódjon a kollektív felelősség semmivel sem igazolható, és adott esetben magyarellenes tételétől. Amíg ez nem történik meg, addig a szegedi egyetem egykori oktatóját nem tekintem válaszra méltó vitapartnernek.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
