Karafiáth: Lehülyézni a Fidesz-szavazókat, az nem vezet sehova

Régóta nem hagy nyugodni az a cikk, amit a Trump Amerikájában eluralkodó, kimondottam Trumphoz köthető szorongásos zavarról szól.

Mennyire hat a politika a lelki egészségünkre?

Trumphoz köthető szorongásos zavart figyeltek meg amerikai pszichiáterek és pszichológusok a pácienseiknél.

Mert hasonlót látok itthon is, csak még mélyebben, még megbetegítőbben hatót. Ráadásul, míg Trump Amerikájában a demokrácia megléte nem kérdés, addig nálunk meginogtak a keretek. Lettek az úgynevezett győztesek és lettek az egyértelmű vesztesek. És nem kétséges: a politikai klíma visszahat ránk. Ezt lelkileg is nehéz feldolgozni, de a tudat, hogy a hatalom minden szinten belenyúlhat az életünkbe, úgy, hogy egzisztenciálisan is szorongatni tud, még deprimálóbb hatással lehet. Főleg, hogy nálunk az úgynevezett győztes oldal tesz is róla, hogy így legyen.

Döbbenettel olvastam egy NER-hívő ismerősöm falán:

Boldogsággal tölt el, hogy minden harmadik ember Orbán-rajongó a péknél, mint én.

Ez közvetlen a választások után történt. Aztán ez a „szolid” öröm átcsapott előbb kárörömbe, „neszenektek”, majd pökhendi és arrogáns, kioktató, helyre tévő szólamba.

Ez utóbbi poszt például a kultúrkampf margójára született, és egy, a Magyar Idők kultúrrovatánál dolgozó ember tette ki:

Már az ükunokákra hagyandó kertecskén dolgozom, ahonnan bizony ki kell gyomlálni a gazot. Ha kisollóval hát kisollóval, debizony a nagybalta is előkerülhet olykor.

Vajon honnan a gőg, amiből ez kisarjadt? Miből gondolja ez az engem is gyomnak gondoló-nevező ember, hogy joga van kitépnie gyökerestül? És ez valóban az összes Fidesz-szavazó hangja? Ez utóbbi kérdésre tudni vélem a választ: nem, nem gondolkodik így minden Fidesz-szavazó.

Ezek az emberek egyszerűen összemossák magukat azzal a tömeggel, mely most a pártra szavazott, hogy így saját magukat is ugyanolyan erősnek gondolják. És igen, valóban létezik egy réteg, mely kezében ott összpontosul gyakorlatilag az összes gazdasági és politikai hatalom, s ez a réteg él a hatalmával, henceg is vele. Ez a kör hatékonyan kihasználja az erőforrást, amire szert tett, és a nettó hatalomvágyon kívül nemigen mozgatja más.

Akik a megrendeléseket, a vélt vagy valós igényeket kiszolgálják, vagyis azok, akik élvezik, hogy például újságcikkekben fenyegetni lehet embereket és csoportokat, megkapják azt az illúziót, hogy hozzájuk tartoznak.

De mégis, akkor kik azok az „ők”? A Fidesz-szavazók így egyben? A lelkes hívek? A lelketlen hívek? A haszonélvezők? A rendszer működtetői? Mert ezek nem azonos kategóriák.

Fontos definiálni, kire gondolunk ilyenkor, különben elveszünk ebben a mi-ők szétválasztásban. És akkor elfogadjuk hogy háború van. És ha háború van, ha fenyegetve vagyunk („mi” – a csoport, amihez, úgy érzem, tartozom, ami meghatároz engem), akkor mindennél fontosabb, hogy meg tudjuk védeni „magunkat”, az identitásunkat. Ebben a helyzetben pedig megfeledkezünk a világ komplexitásáról, hajlunk a végletekig való leegyszerűsítések felé, a „mi-ők, jók-rosszak” gondolkodásra”  – mondja Borbándi János pszichológus.

Az előző példához visszatérve: ha sokan vagyunk, lásd, minden harmadik ember velünk van, akkor erősebbek is vagyunk. Egy erős csoporthoz tartozni jó, mert ezáltal én is erősebbnek érzem magamat. De minden harmadik az nem kétharmad, hanem egyharmad. Vagyis még így is túlerőben van az „ellenség ”, tehát a „mi” igazságunk, vagyis a létezésünk fenyegetve van. Ez a fenyegetettség pedig mindent átír. Egyrészt mások lesznek a prioritások, ha életben kell maradni, mellékes, mi történik, teszem azt, a kultúrával, másrészt háborúban mindent szabad, és fenyegetettségérzet esetén a csoport olyan működéseket is hajlamos elfogadni, melyeket amúgy az értékrendjétől idegennek érezne.  Ezért fontos, hogy mindig legyen aktuális ellenség, és – hogy bezáruljon a kör – ez a működés így teremti újra az ellenségeket.

És most vegyük szemügyre a saját működésünket.

Ahogy egy kormánypárti újságíró fogalmazott, „vannak a jók és vannak a rosszak”. Nagyon fontos, hogy mi ne keverjük össze a Fidesz-szavazókat ezzel az újságíróval. Ha csuklóból lehülyézzük az összes Fidesz-szavazót, nagy a baj. Egyrészt nem visz előre, másrészt morálisan is elfogadhatatlan. Nem szabad felülni ennek a leegyszerűsítő elképzelésnek. Azt mondjuk most, hogy vannak a jobboldaliak és vannak a liberálisok. De egy csomó dologról az ember, akárhogy címkézi magát, másképp, más előjelekkel gondolkodik. Baloldaliként is vannak piacpárti és konzervatív elképzeléseid, és ez a másik oldalra is igaz. Csak éppen most abban a helyzetben vagyunk, hogy ők a saját maguk mondanivalóját (és hatalmasságuk tényszerű mivoltát) olyan vehemenciával és annyi felületen nyomatják, hogy rettentőnek és megingathatatlannak tűnik a hatalmuk. És ettől hajlamosak vagyunk mi is ebben gondolkodni és ettől sokkal gyengébbnek érezzük magunkat.

Nem kell átvenni ezeket a működési modelleket – figyelmeztet a pszichológus. – Még ha sokkal megterhelőbb is, muszáj magunknak megengedni, hogy a világról a maga komplexitásában gondolkodjunk. Ha belemegyünk ebbe a játékba és elkezdjük bizonygatni , hogy mi vagyunk a jók és ti a rosszak, nem jutunk semmire. Embernek lenni, csoportban működni, társadalomban létezni sokkal bonyolultabb annál, mint hogy jó-rossz, barát-ellenség dichotómiákban le lehessen írni.

Nem az a dolgunk hát, hogy bebizonyítsuk, nekünk van igazunk, mert ebben a meccsben nem az fog bebizonyosodni, kinek van igaza, hanem az, hogy ki hangosabb, azaz kinek van nagyobb médiafelülete – és akkor visszajutottunk a frusztráció forrásáig. Nagy a nyomás, aminek ellent kellene tartani. Nehéz feladat, de nem lehetetlen.

Persze, ha már nagy nehezen azonosítottuk az úgynevezett Fidesz-szavazót, ugyanilyen nehéz kérdés az is: hogyan lehetne körbeírni az úgynevezett másik oldalt? Egy oldal ez valóban?

Borbándi szerint, amit úgy fogalmazunk, hogy „ezen az oldalon”, ott valójában egy nagyon heterogén csoportról beszélünk, sok szempontból nagyon-nagyon eltérő öndefinícióval, egymásnak ellentmondó értékrenddel, társadalmi beágyazottsággal. Mégis, mintha közös lenne az apátia és spleen, a félelem és igazodás, illetve a tanácstalanság érzése.

Akkor tehát innentől mégis jogos, hogy permanensen lúzernek kell érezzem magam? Több publicista írta-írja a harmadik kétharmad után, hogy immár nem érdemes, ez lesz, mi vagyunk a leigázottak, akiknek már nincs szavuk. Vagyis még van egy-két felület, ahol megjelenhetünk, de nem számít, mert hiába beszélünk.

Mit mond Borbándi?

Attól lesz a dolog igazán bonyolult, hogy ezek elsősorban érzések, amelyek nem feltétlenül a realitást tükrözik. Az, hogy az egyik csoport egyértelműen győzött, leigázta a másikat, nem helytálló. Azonban az, hogy ez így fogalmazódhat-fogalmazódik meg, önmagában a teljes társadalom működésének problémás jellegét mutatja. Egy azonos nemzeten belül miért kellene az egyik csoportnak leigáznia a másikat? Egy jól működő társadalomban ez a mondat nem születne meg. De biztosan nem ezekkel a szavakkal.

És ez visszavezet oda, hogy bedőlünk a hangosabbnak, ami elhiteti, hogy felesleges is bármit csinálni: egy út van, a hallgatás és a behódolás. Csak egy példa: nyilvánosak lettek az MMA ösztöndíjai, és folyamatosan derül ki, kik mennek alá a rendszernek. Persze nagyon sok a kérdés, rengeteg fejtörést okoz, meddig lehet a NER-rel kollaborálni, hiszen állami pénzről, azaz a mi adónkról is beszélünk, egy számomra elfogadhatatlan kiosztási szisztémában.

Ordas viták alakultak ki arról, hogy megpályázható-e a három évig megélhetést biztosító ösztöndíj a közpénzmilliárdok felett diszponáló, nyilvánvalóan a politika által uralt MMA-tól, ahol az se nyilvános, kik döntöttek, milyen kritériumok alapján. Normális-e, ha egy nagyszerű művész úgy szabadkozik, hogy nem vállalja a véleményét, mert pályázni szeretne, megtartani az állását, míg a másik azzal a béna érvvel jön, hogy amíg nem kell csasztuskát írnia, önként befekszik nekik.

És közben persze szarul érzik magukat, szabadkoznak, védekeznek, hogy hát kell a pénz. És ez pusztító erejű.

Borbándi azt mondja:

Hogy ez a fajta értékvesztés hogyan rombol, arról rengeteg szociológiai, művészeti alkotás van. Ha az autoritás arra kényszerít, hogy a hatalom elvárásainak való megfelelés érdekében az egyén adja fel saját értékeit, az generációkra van romboló hatással.

Új megoldási kulcsokat kell találnunk, egészen más alapokon. Ideje lenne elkezdeni gondolkodni ezen.

Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu