Az ügyek túlmutatnak önmagukon. Megmutatkozik cseppben a tenger. Az elitje árulkodik az országról. Ez mind igaz.
Most éppen egy az út szélére helyezett kakis pelenkán.
Általam nagyra tartott emberek is képesek napokon keresztül ijesztő szellemi színvonalon csatázni egymással egy hülyeségen. Hogy ennek mi lehet az oka? Egyfelől a teljes apátia és tehetetlenség érzése, másfelől az, hogy keressük, min ventillálhatunk. Ennek legegyszerűbb módja, ha felmutatjuk: mi morálisan feljebb állunk, mint ők. És ennek demonstrálására azonmód lecsapunk vélt vagy valós bűnösökre.
Vagy mindig is azok voltunk, csak éppen mostanáig, kiélezett történelmi szituációkat leszámítva, képesek voltunk kordában tartani ezt. Illetve keretek közé tudta szorítani ezt az ösztönt a hatalom, mely tisztában volt vele, micsoda pusztító erő rejlik a meghülyített tömegben.
A sajtó és a közösségi média immár remek teret ad a statáriumra, és a kormányzat, tavaly nyár óta immár nyíltan, megadta az alaphangot.
Ne legyenek kétségeink: tisztában volt azzal, mit szabadít fel. Fel akarta szabadítani. Minimum 2015 óta tudjuk, hogy Orbánék szerint léteznek olyanok, akiket nem illetnek meg az emberi jogok, illetve hogy simán teleplakátolható az ország egy kipécézett valaki arcával, s lehet üzenni ezzel: szabad a pálya a pusztítás előtt.
Féljetek, mert aki fél, egybetömörül. Féljetek, és tudjátok, mi segítünk! Féljetek és a magatok köreiben végezzétek ti is a munkátokat: tisztítsátok a terepet, hirdessétek az igét. Cserébe adunk cukorkát. Édes, csak éppen a végén elhíztok tőle, betegek lesztek, vásott fogúak, meghaltok korán. (Akkor már nem segítünk, abban már nem vagyunk érdekeltek.)
De visszatérve a rögtön ítélésre: miért engedjük meg magunknak, hogy mi is így reagáljunk? Nem vagy ember, ha így gondolod! Micsoda liberális vagy te! És így tovább. Mellékes kérdésekben harapjuk át egymás torkát, még akkor is, ha a mellékes kérdés tényleg árulkodó – de hát mi többet tudtunk meg annál, amit eddig is tudtunk, könyörgöm?! És miért kell, hogy mi is lemenjünk oda, ahol a massza acsarog?!
Megjegyzem, míg mi szarozunk, teljesen nyíltan megtörtént az ügylet hatmilliárd forint átírásáról a Mészáros-vagyonból a Tiborcz-vagyonhoz, azaz az Orbán famíliához. Letétetett a dinasztia (egyik) alapköve. És ez csak egy, egyetlenegy kis apróság, ami mellett elmegyünk.
Már a szurikátaügy kapcsán is döbbenten figyeltem a gyűrűző össznépi ítélethurrikánt. Amit a hatalomnak éppen hogy vezényelnie kellene. De láttuk, miként vezényel.
És most a nem kormánypárti oldalon is mit látok? Ugyanazt az eleresztett gyeplőt.
Akad, aki drámaian bekiáltja, hogy disszidál, ha a pelusügyön bukik meg az Orbán-rezsim. Mert az micsoda látlelet a szellemi- és mentális állapotokról.
Egyfelől nekem édes mindegy, min bukik meg, ha megbukik, de könyörgöm, ez a felháborodáshullám mutatná meg valóban, hogy a kétharmad sorkatonái hol tartanak?
Egyfelől milyen szavakat használ már? E kis modoroskodással kinek akar tetszeni? És komolyan: ki nevet kimondottan és célzottan az úgynevezett A Terhes Nőn? Miről beszélünk?
És amikor arról megy a merengés, hogy magánügy-e ez az egész, vagy hogy lehet-e Ráhelről írni egyáltalán, hiszen ő csak családtag, magánszemély? Álságosság! Meri még valaki az állítani e hazában, hogy Orbán Ráhel nem közszereplő?! Aki igen, az azt mondja: tényleg a saját lábán áll. Még ha azt a lábat is mi magunk dobtuk össze.
Jönnek a mémek, vagyis a levezetés megtörténik, és megint nincs következmény.
Azon sem csodálkoznék, ha az egész pelenkasztori ismét csak egy megrendelt elterelő hadművelet lenne. Hadd háborogjanak, hadd tépjék egymást, hogy lehet-e, nem lehet, ildomos-e, stb. Mintha az illem, az elegancia, a morál még kérdés lenne.
