Poszt ITT
Budapest, 2018. május 19.
Kulka János Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész (háttal) a 60 éve született Bubik István, Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész tiszteletére rendezett kamarakiállítás megnyitóján a budapesti Bajor Gizi Színészmúzeumban 2018. május 19-én.
MTI Fotó: Balogh Zoltán

Kulka, Grecsó és a sérültellátás

24.hu
24.hu

2018. 08. 23. 11:12

Publicisztika írása közben a szerző általában ügyel rá, hogy ne ragadják el az érzelmei. Ha nem, azt például politikai propagandának hívják – ennek is megvannak a maga hagyományai és művelői a hazai újságírásban.

Véleményműfajról beszélünk, vagyis olyan szövegekről, ahol az elemzés és az új szempontok felmutatása mellett elkerülhetetlen egyfajta állásfoglalás is. Ennek azonban soha nem szabad(na) a szerző megcáfolhatatlan kijelentéseinek és iránymutatásának, hovatovább „túlfeszített lényeglátásának” lennie. Hiszen társadalomtudósként tudjuk, hogy nem természeti törvényekkel, hanem a társadalommal „dolgozunk”, amelynek szabályai változékonyak, és a belőlük fakadó újabb és újabb adottságok újabb és újabb kutatás(oka)t és elemzés(eke)t kívánnak meg.

A társadalomtudomány – a közhiedelemmel ellentétben – éppen ezért dinamikus, eredményeinek megvitatása pedig nem a tanszékek köldöknéző szemináriumaira korlátozódik csupán, hanem össztársadalmi ügy (kellene, hogy legyen).

Ennyit a kis nyári szakmázásról. Amiért mégis szükségét éreztem ennek a bevezetőnek, az nem más, mint Kulka Jánosnak az ATV Egyenes beszéd című műsorában adott interjúja, és Grecsó Krisztián erről született írása az Élet és Irodalomban. Mind az interjút, mind a Grecsó-szöveget képtelenség érzelmek nélkül nézni, olvasni és értelmezni. Az ember küzdelme a nála hatalmasabb erőkkel, a bűnhődés problematikája, és a mindennek ellentmondó kitartás minimum Sziszüphosz mítosza óta része a kultúránknak – gondolkodásra és együttérzésre késztet, és valami ennél is fontosabbra: a küzdelem folytatására a tisztán látható cél reménye nélkül.

Budapest, 2016. március 1.
Grecsó Krisztián író (j) és öccse, Grecsó Zoltán táncmûvész a Mellettünk - Grecsó Krisztián és Grecsó Zoltán összmûvészeti estjének próbáján a budapesti Jurányi Házban 2016. március 1-jén. Az elõadás március 1-jétõl látható a Jurányi Házban.
MTI Fotó: Kallos Bea
Grecsó Krisztián
Fotó: Kallos Bea / MTI

Kulka az interjúban többször is emlegeti korábbi „gőgjét”, és így személyes tragédiája nem csupán kárhozatként, de egyfajta megváltástörténetként is értelmezhető. Valami hasonlóra utal Grecsó is, amikor a szöveg végén azt írja, hogy „jobb embernek lenni mindenképpen súlyos veszteség”. Mintha ezzel azt is mondaná, hogy a megváltás nem lehet személyes áldozat nélkül, azt nem osztogatják ingyen. És ezzel azt is állít(hat)ja akkor, hogy Kulka betegsége, és az ellene folytatott küzdelem így nyerhet értelmet talán más életében, különböző egyéni sorsokban is, és ettől válik egyetemessé és megrendítővé.

Számomra az interjú legerősebb pillanata mégis az, mikor Krug Emília Varga Sarolta klinikai logopédus szemébe néz, és felteszi a mindannyiunkat foglalkoztató kérdést: „Országosan ez a fajta terápia mennyire elérhető? Mennyire vannak nehéz helyzetben mondjuk a vidéki betegek?”

Súlyos másodpercekig tartó csönd (a szakember talán maga sem számított erre a kérdésre), mire egy sóhaj kíséretében kiszakad a válasz:  Nagyon… Nagyon nehéz… Nagyon nehéz helyzetben vannak.

Ekkor az ember gyomrából a torkába szökik a görcs, és egyszerre kényelmetlen lesz ülni a képernyő előtt. Varga Sarolta hosszan sorolja a saját életéből vett példákat az ezreket, tízezreket érintő betegségre, aminek a neve stroke. A betegség talán évekig elhúzódó, és mindvégig a különböző területekről érkező szakemberek összehangolt munkáját feltételező kezelést igényelne minden betegnél úgy, hogy az elért (egyébként emberfeletti) eredmények a külső szemlélő számára talán fel sem tűnnek. „Én mindig a beteg fejével gondolkozom, – folytatja Varga – hogy a beteg ne legyen abban a kiszolgáltatott helyzetben – legalább addig, amíg velem van –, mint egyébként.”

Legalább addig, amíg velem van… Pontos látlelet a kiszolgáltatottak helyzetéről a mai Magyarországon.

Körmend, 2016. december 15.
Kórterem a felújított Batthyány-Strattmann László Kórházban Körmenden 2016. december 15-én, az átadás napján.
MTI Fotó: Varga György
Képünk illusztráció
Fotó: Varga György / MTI

Pár nappal előtte egy másik csatornán egy kormány által (köz)pénzelt honlap publicistája érvelt az államilag finanszírozott gender szak betiltása mellett. Elrettentő példaként két általa olvasott szakdolgozat szövegét hozta fel. Az elsőnek írója az anorexiás nők társadalmi szerepfelfogásáról, és az ezzel ellentétes szociális elvárásokról értekezett. A publicista szörnyülködve ecsetelte, hogy a szakdolgozat készítője szerint a környezet által legalábbis elvárt – ha nem egyenesen megkövetelt – anyaszerep milyen súlyos teherként nehezedik azokra a nőkre, akiknek súlyosan sérült az én- és testképük. Már csak azért sem szabad támogatni az ilyen képzéseket – így a „kolléga” – mert azt próbálja elhitetni a mentálisan sérült nőkkel, hogy a gyermekvállalás elutasítása természetes dolog.

A szakdolgozat ilyen módon történő interpretálása nem csupán a szöveg teljes félreértése, hanem gonosz is egyben. Ugyanakkor a napnál is világosabban megmutatja azt, hogy az új „kereszténydemokrácia” egyes képviselői hogyan gondolkodnak a lelkileg (és fizikailag) sérült vagy beteg állampolgárokról. Hiszen hány kormánypárti képviselő gondolta úgy, hogy részt kellene vennie az ellenzék által kezdeményezett vitanapon az otthoni ápolási díjakról? Egy sem, beleértve a középiskolások ógörög oktatásáról fantáziáló, egyébként istenfélő új emberminisztert, Kásler Miklóst is.

A mentálisan, pszichikailag és fizikailag sérült polgárok elrejtése, a probléma tagadása persze nem új keletű jelenség. Politikai rendszerek sokasága próbálta mindig is valami egységes megkülönböztető jelzést magára aggatva saját felsőbbrendűségét hirdetni úgy, hogy ne kelljen tudomást venni a leszakadottakról, az elfeledettekről, az esélytelenekről. Nem igaz, hogy a görögök bármikor is olyat mondtak volna, miszerint „ép testben ép lélek”. Ők azt mondták: „egészséges testben egészséges lélek”.

És hogy honnantól számít egészségesnek a test? Ha valaki tudni akarja, nézzen bele bármelyik paralimpiai közvetítésbe, a Baltazár Színház előadásába, vagy fogja kezébe a civilek által működtetett kisszámú lakóotthonok bármelyik lakójának szőttesét. Mögöttük magasodik egy billentyűzet mögül nem is értelmezhető emberi akarat, a szolidaritás, a segítőkészség és az önfeláldozás ethosza – a kevesek kormányzata által elfeledett egészséges lelkű sérültek és szakemberek munkája.

Számomra erről (is) szóltak Kulka töredezett félmondatai és Grecsó Krisztián publicisztikája.

A szerző Barkóczi Balázs, az IDEA Intézet politológusa

Kiemelt kép: Balogh Zoltán / MTI

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.