Poszt ITT

Papp László Tamás: Merjünk már végre tanácstalanok lenni!

24.hu
24.hu

2018. 08. 13. 13:37

Filippov Gábornak a hibrid rezsimekről (s azon belül Orbán rendszeréről) a 24.hu-n közölt tanulmánya üdítő oázis a politikai éghajlatváltozás okozta intellektuális elsivatagosodás közepette. Rögtön az elején hozzátenném: eme éghajlatváltozós sivatagosodásnak korántsem csak a hatalmon lévő kormányzat az oka vagy előidézője. Hanem legalább annyira az úgynevezett demokratikus ellenzék, (illetve általában az ellenzékiség) szellemi holdudvara is. Mely nem képes a politikai klímaváltozás okait megfejteni, hamis diagnózisokkal nyugtatja önmagát és választóit. Képtelen olyan prognózissal előállni vagy alternatívát képezni, amely – Marxot parafrazálva – a tömegekbe hatolva NER-döntő erővé válna. Filippov Gábor percíz diagnózisa után nem ártana, ha illúziók, vágy-, és rémképek, szekértáboros panelek nélküli vita indulna a jelen helyzetről, s annak lehetséges kimeneteléről.

A tipikus főáramú ellenzéki nézőpontot egyfajta skizofrén kettős tudat határozza meg. Egyfelől ott a (Filippov által szintén kárhoztatott) már rutinszerűen, obligát módon zajló diktatúrázás, fasisztázás, maffiaállamozás. Amely az online felületeken, tüntetéseken folyó ellenzéki diskurzusnak egyre kiirthatatlanabb, integráns része lett. Ennek lényege, hogy az uralmon lévő rezsimet teljesen illegitimnek, megszálló csapatok vagy fegyveres puccs révén hatalmon jutott tömeggyilkosok, alvilági gengszterbandák utódjaként mutassa be. Akik ráadásul éjjel-nappal lopnak, csalnak, hazudnak. Azt nyilván kényelmetlen volna beismerni, hogy az ilyen hibrid rendszerekhez hasonlóan az Orbán-adminisztráció is komoly tömegbázissal, népszerűséggel rendelkezik. Jelentős csoportok, rétegek – több millió ember – áll a rezsim mögött, akiket a jelek szerint semmiféle korrupciós vád, leleplezés nem ingat meg abban, hogy újra és újra rá szavazzanak.

A CÖF Békemenetének résztvevői gyülekeznek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából rendezett díszünnepség előtt az Országház előtti Kossuth Lajos téren 2018. március 15 Fotó: Bielik István / 24.hu

 

A hibrid rezsimekben ugyanis tartanak szabad választásokat, és ezeknek sok esetben valódi tétjük van

– szögezi le Filippov is.

Ilyenkor szokták felhozni az orbáni túlhatalom által létrehozott választási rendszert, illetve a „NER-katonák” által irányított közhatalmi intézményeket, amelyek bebetonozzák a hatalmukat. Ami természetesen igaz: a Filippov-tanulmány is számos köztudomású példát hoz fel rá. Kétségtelen tény persze, hogy Orbánék egy sportszerűbb, fair választási rendszerben is győznének, (de legalábbis a legtöbb listás szavazatot kapták volna) 2014-ben és 2018-ban egyaránt. Viszont az új, aránytalan és torz választási rendszer az, mely a relatív többséget abszolúttá, az abszolút többséget pedig kétharmaddá transzformálja fel. Az is bizonyos, hogy Orbán nehezebben tudná propagandagépezetét, kampányfinanszírozását működtetni, ha az ellenzéknek, ellenzéki politikusoknak az utóbbi években rendesen a körmére néző számvevőszék, OVB és ügyészség nem volna „baráti kezekben”.

Ám mindez nem változtat a tényen: a Fidesz az általa ellenzékben, 2010-ig felépített tömegbázis jelentős részét képes volt az elmúlt nyolc évben is megőrizni, illetve helyreállítani. Ne tévedjünk: a Fidesznek eddig a legrosszabb pillanataiban is maradt annyi potenciális szavazója, amennyivel a 2010 előtti választás-, és kampányrendszerben is megszerezte volna az abszolút, de legalábbis a relatív többséget.

Fotó: Vadnai Szabolcs/24.hu
Fotó: Vadnai Szabolcs/24.hu

Összességében a hibrid rezsimek fő erőforrását a demokratikus díszletek és a kritikus mértékű társadalmi „betegségtudat” hiánya jelenti. Csak addig merészkednek, és csak olyan eszközöket használnak fel, hogy a demokratikus látszat ne sérüljön

– mutat rá Filippov. Az ellenzék egy bizarr, abszurd bűvészmutatványt ad elő, s az sem érdekli, hogy a mutatvány nézőközönségének mérete csökken, illetve stagnál, de semmiképpen nem gyarapszik. A produkció arról szól, hogy „a Zorbán“ diktátor, köztörvényes bűnöző, aki lerabolja  az országot, s még leváltani sem lehet, mert bebetonozta magát, gátlástalan őrültként ragaszkodik a hatalomhoz. Majd az ellenzékiek ezek után (itt a Janus-arcú kettős tudat másik fele) a legnagyobb nyugalommal bejelentik, hogy indulni fognak a köztörvényes zsarnok által kiírt választásokon, amelyen nem egyszerűen leváltják, de felelősségre vonják, elszámoltatják, rezsimjét lebontják, az általa szerzett vagyont visszaveszik, újra a nép kezébe juttatva azt.

Amikor pedig megkérdezzük tőlük: ezt mégis hogyan gondolják, a válasz mindig ugyanaz. Először váltsuk le „a Zorbánt”, aztán a többit majd meglátjuk. Nagy rizikót ezzel nemigen vállalnak, hiszen jelen pillanatban senki nem fogadna nagy tétben arra, hogy a legközelebbi választást az ellenzék nyerné. A 2022-es választások idején a NER immár tizenkét éve lesz hatalmon. Az már egy fél Horthy-korszak, és több mint egyharmad Kádár-korszak. Lassan tényleg beszélhetünk Orbán-korszakról. Amint azt Tusványoson (saját nevének szerény mellőzésével) maga Orbán is megtette. Ha a történelmi előzményeket nézzük: se a reformkori, se a dualista, se a Horthy-féle féldemokratikus, félparlamentáris, félalkotmányos rendszer nem választással dőlt meg. Hanem olyan geopolitikai, világtörténelmi kataklizmák révén, melyek az egész szisztémát zárójelbe tették. De egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy sikerülne a NER-rezsimet pusztán önerőből, belső erőforrások által felszámolni. És akkor mi van? Pontosabban: mi lesz?

A mind frusztráltabb kormányellenes bázist igazából egy dolog élteti. Hogy egyszer majd felvirrad az „ítélet napja”, amikor törleszthet, elégtételt vehet.

Budapest, 2017. október 23.
Karácsony Gergely, a Párbeszéd társelnöke, Fodor Gábor, a Magyar Liberális Párt elnöke, Molnár Gyula, a Magyar Szocialista Párt elnöke, Székely Sándor, a Szolidaritás elnöke, Bokros Lajos, a Modern Magyarország Mozgalom elnöke és Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke (b-j) Budapesten, a Vértanúk terén ahol megkoszorúzták a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnök szobrát 2017. október 23-án.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Karácsony Gergely, a Párbeszéd társelnöke, Fodor Gábor, a Magyar Liberális Párt elnöke, Molnár Gyula, a Magyar Szocialista Párt elnöke, Székely Sándor, a Szolidaritás elnöke, Bokros Lajos, a Modern Magyarország Mozgalom elnöke és Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke Budapesten, a Vértanúk terén ahol megkoszorúzták a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnök szobrát 2017. október 23-án.
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Sokféleképpen hívták már ezt a vágyat, s igényt a rendszerváltás utáni politikai diskurzusban. Igazságtételnek, elszámoltatásnak, múltfeltárásnak. A lényeg ugyanaz, és eddig az összes ilyen kísérlet ugyanúgy végződött. A sortűzperektől kezdve az ügynöktörvényeken át a privatizáció és vagyonátmentés felülvizsgálatának ígéretén keresztül, Keller László, az „üvegszemű államtitkár” tevékenységével, az üvegzsebtörvénnyel, a pótmagánváddal, a 2006 őszi túlkapások kivizsgálásával és Budai Gyula feljelentéseivel bezárólag. Egyvalamiben vitathatatlan kontinuitás mutatkozik az átmenet Orbán által zavarosnak minősített időszaka, valamint az ő rendszere között: az elszámoltatás csúfos kudarcba fulladt, nevetséges ítéletek születtek. Az embernek időnként olyan gyanúja támad, hogy még azt sem igyekeztek felelősségre vonni, akinél ezt jogszerűen megtehették volna. Az eddigi, a mindenkori rendszereknek, kormányoknak még abba is beletörött a bicskája, hogy a vitán felül elítélendő gyilkosságok, túlkapások (sortüzek) felelőseit rendesen megbüntesse.

Az pedig végképp illuzórikus remény, hogy ha majdan, két-három ciklussal később esetleg valóban „rendesen” leváltják ezt a rendszert, akkor Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, Garancsi István, Andy Vajna, Habony Árpád és tucatnyi más NER-oligarcha százmilliárdos (sőt, akkora összesen lassacskán ezermilliárdos) nagyságrendű vagyona békés úton, jogszerűen csak úgy visszavehető lesz.

Van egy konkrét történelmi analógia. A reformkori, dualista vagy horthysta rendszerekkel szemben a kádári pártállam vértelenül, a szavazófülkékben bukott meg. Természetesen magát a választást is egy nemzetközi geopolitikai klímaváltozás tette lehetővé, de tagadhatatlan, hogy az MSZMP utódpártja, az MSZP kormánypártként az 1990-es választáson csúfosan megbukott. Mind az új, MDF vezette kormánykoalíció, mind a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ a korábbi népi, illetve urbánus rendszerváltó, másként gondolkodó erőkből verbuválódott. De így se tudták megakadályozni, hogy a volt pártfunkcionáriusok, belügyesek, agitproposok, MSZMP-tag vállalatvezetők a politikai hatalmukat gazdaságivá transzformálják. Számos korábbi pártkáder lett milliárdos vállalkozó. Négy évvel később pedig az MSZP, abszolút többséget kapva, részben a politikai hatalmat is „visszavette”.

Pozsgay Imre és Horn Gyula a Parlamentben 1990-ben
Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan

Itt egy óriási gazdasági háttérbirodalom épült fel az elmúlt években. Kétségtelenül igazságtalanul, politikai alapon. Miként a rendszerváltást követő privatizációban is komoly, utólag nehezen behozható előnyhöz jutottak azok, akik a pártállami rezsimmel bizalmas kapcsolatot ápoltak, abban funkciót viseltek. Ráadásul ezek a vagyonok formailag jogszerűen, közbeszerzési döntések, pályázatok útján keletkeztek. Rendkívül nehéz (és a jogállamiság szempontjából is aggályos) volna ezeket „csak úgy”, erőhatalommal  visszavenni. Tehát, ahogy az 1989-90-es rendszerváltó elitnek is szembesülnie kellett azzal, hogy a nagybetűs Párt átmenti magát, valószínűleg nem lenne ez másként egy jövőbeni NER-bukás esetén sem. Meg az sem lehetetlen, hogy maga a politikai fordulat is hasonlóképpen történik, mint a ’80-as évek második felében. Amikor épp az MSZMP bizonyos politikusai döntettek úgy, hogy az előremenekülés, az „amit nem tudsz feltartóztatni, annak állj az élére” jegyében elismerik 1956 forradalomjellegét, a többpártrendszert, újratemetik Nagy Imrét, tárgyalásokat kezdenek a szabad választásról.

Aligha leszek népszerű ezzel, de szerintem a NER-rezsim bukása sem úgy fog bekövetkezni, hogy Orbán Viktort bilincsben elviszik, felszántják a Pancho Arénát, zár alá veszik az összes olyan földet, jachtot, kastélyt és limuzint, ami „NER-haveri” kézben van. (Ezek után pedig már csak azt kell eldönteni, hogy a Téli Palotát vagy a Landerer Nyomdát foglalják-e el hamarabb.) Könnyen lehet, hogy maga Orbán Viktor lesz, aki preventíven lebontja a saját rendszerét. Ha a magyar kommunisták, (akik finoman szólva sem voltak a polgári demokrácia hívei), 1989-ben képesek voltak erre, akkor miért ne lenne erre képes Orbán is? Ha az MSZMP megcsinálta azt a bűvészmutatványt, hogy – szocialistává átfestve magát –- beleegyezett a demokrácia helyreállításába, és négy évvel később már az antikommunista ellenzék egykori vezető erejével, az SZDSZ-szel hozott létre koalícióit, akkor miért ne feltételezzünk ennyi rugalmasságot a NER-ről is? (Amely, szemben a pártállami rendszerrel, még csak nem is nyílt diktatúra.)

A rendszer megbuktatását jelenleg legkevésbé a hivatalos, „kincstári” ellenzéktől várhatjuk. Nem én írom le először a sanda gyanút, hogy mintha az ellenzék nemcsak nem tudná, de olyan nagyon nem is akarná megdönteni a rendszert. Magam publikáltam az Átlátszón egy évek óta tartó sorozatot A NER legnagyobb túlélői címmel. Immár tizenhárom részben bemutatva, hány korábbi (vagy akár jelenlegi) szoclib politikus, oligarcha, értelmiségi, haszonélvező fogadott el pozíciót, kinevezést, támogatást, segítséget, üzleti lehetőséget, egzisztenciális mankót a NER-től, vagy épp ő hogyan segíti a rendszert. (Illetve az ilyen lehetőségektől legfeljebb a botrány, a felháborodott hívek hatására lépett vissza.) De elég Filippov következtetését ideidézni:

…egy hibrid rezsimben csak átlagon felüli ideológiai és kommunikációs innovációt, illetve kivételes egységet és hatékonyságot felmutatni képes ellenzék győzhet. Nyilvánvaló, hogy a mai magyar ellenzék nem ilyen. Sőt, számos jel mutat arra, hogy meghatározó erői rég megindultak a kooptáció ösvényén: vagyis zsarolás, megvesztegetés hatására, esetleg egyszerűen a „kibekkelés” szándékától vezérelve a rendszer díszleteivé, passzív vagy akár aktív támogatóivá váltak, mint megannyi más hibrid rendszerben.

Természetesen ilyenkor rögtön felbuzdul a remény (amely az elmúlt nyolc évben nem vált valóra), hogy a lejáratódott, impotens régieket leváltó-kiszorító  új, tiszta erők lépnek színre, amelyek (akár a kétharmadot is megszerezve) leváltják a Fideszt. Kétségtelen, hogy voltak reményteljesnek látszó pillanatok. 2010-2011-ben a médiatörvény elleni tiltakozás során alakult a Milla, 2014-2015-ben a internetadóval szembeni demonstrációk idején egyéb párt-, és mozgalomkezdemények jöttek létre. Hasonlóképp a pedagógus-, és diákmegmozdulások alatt is felléptek új formációk, személyek. Nem beszélve az olimpiai népszavazással a köztudatba berobbant Momentumról. De aztán a hálás, népszerű témák nyomdokvizén felfutó pártok úgy kipukkadtak, mint a dotcom-lufi. Csak jóval rövidebb idő alatt. Kiderült: „egy-ügyű”, konkrét, felkapott dolog mentén szervezett pártokról van szó, amelyekből a konkrét eset lefutásával kiment a szufla. Az alapító egyének, csoportok részben betagozódtak (beleszürkültek) abba az összefogós-kormányváltós ellenzéki miliőbe, amit meghaladni próbáltak. Mások pedig lemorzsolódtak a kezdeti népszerűség elvesztése utáni belharcok, a NER-propaganda karaktergyilkos támadásai után.

Budapest, 2017. február 17.
Fekete-Győr András, a Momentum Mozgalom elnöke sajtótájékoztatót tart 2017. február 17-én a Fővárosi Választási Iroda épületében, mielőtt leadja az olimpiai népszavazás kiírásáért összegyűjtött 266 151 aláírást.
MTI Fotó: Bruzák Noémi
Fekete-Győr András, a Momentum Mozgalom elnöke sajtótájékoztatót tart 2017. február 17-én a Fővárosi Választási Iroda épületében, mielőtt leadja az olimpiai népszavazás kiírásáért összegyűjtött 266 151 aláírást.
Fotó: Bruzák Noémi / MTI

A dolognak azonban mélyebb okai vannak. Átadva a szót Filippov Gábornak: „A választások jóindulattal sem nevezhetők fairnek, de viszonylag szabadok – épp elégséges mértékben ahhoz, hogy a majdnem biztos vereség tudatában is érdemes legyen indulni rajtuk. […] A hatalom békés leváltásának elméleti lehetősége ráadásul az ellenzéket is pacifikálja. A választásokon a kihívók is szembesülnek a rendszer támogatottságával és saját gyengeségükkel, így az örök ellenzékiségben is elnyerhető képviselői helyek biztonsága és a kormányra kerülés bizonytalan jövőben lebegő esélye kezelhető keretek között tartja a rendszerellenes tevékenységet. […] …a választások tétje kellően nagy, kimenetele pedig kellően bizonytalan ahhoz, hogy a hatalom képes legyen megosztani és szétaprózni a rendszer egymással is küzdő ellenfeleit. Akik ráadásul örökké ellenzékben is érdekeltek lesznek abban, hogy hozzáférjenek a vereség esetén is garantált parlamenti helyekhez és állami támogatásokhoz” – írja le.

Más szavakkal: a hibrid rezsim egyik legfőbb tartóoszlopa a hivatalos, „kincstári” ellenzék.

Pontosabban Orbánnak és rendszerének az a képessége, hogy (bérmennyire is szidják, nevezik diktátornak) ismétlődően ráveszi, arra csábítja a régi és új ellenzéket egyaránt: induljon el a „diktatúra” választásain. Olyan ez, mint a “„kiéhezett”, frusztrált ember, akinek már rég nem volt szexuális kapcsolata. Elkeseredése miatt könnyű ő „bevonzani”, akkor is bepróbálkozik, ha semmi esélye, csak lejáratja vagy kinevetteti magát. Ráadásul sok politikusnak, pártembernek az ellenzékiség, a sajtótájékoztatókra, tüntetésekre járás, a fontosság tudata már egyfajta életforma, hatalompótlék lett. Még egy 6-7 százalékos párt, egy alig pár tagú országházi frakció is viszonylag jelentős erőforrásokat garantál. Állami támogatás, kampánypénzek, adományok, párt-és frakcióalkalmazottak, szakértők, eszközpark (jármű-, telefon-, számítógép-, és lakáshasználat), költségtérítés, székház, irodák és így tovább. A családtagokkal, a helyi önkormányzati, európai parlamenti képviselőkkel, azok stábjával együtt még egy kisebb párt is sok tucat vagy akár több száz ember napi megélhetését, keresetkiegészítését biztosítja. Ami már megér annyit, hogy éveken, ciklusokon át működjenek úgy, hogy ők maguk is látják: nem tudnak, s igazából már nem is nagyon akarnak hatalomra jutni.

Mert jelenleg az ellenzéknek már az szimpla parlamenti többség elérése is tudományos-fantasztikus regénybe illő álom. Holott igazi, rendszerszintű-rendszerdöntő változást csak kétharmaddal lehetne produkálni.

Vagy még azzal se. Tegyük fel, a jelenlegi megosztott, szakadozó, belvillongásoktól gyötört féltucat parlamenti (vagy bejutási küszöb határán lévő) ellenzéki párt összefogva létrehoz egy NER-váltó óriáskoalíciót, amely megközelíti a bűvös kétharmadhoz szükséges támogatottságot. Ugyan mi akadályozza meg a NER-t, hogy immár háromnegyedes, négyötödös vagy akár kilenctizedes parlamenti többséghez kössék az alkotmánymódosítást? Vagy: úgy változtassák meg a választási törvényt, hogy ami eddig elég volt a kétharmadhoz, az most már ne legyen az? Annyira bebetonozva, pluszjogkörökkel felruházva a közhatalmi intézmények, hatalmi ágak (bírósági hivatal, ügyészség, alkotmánybíróság, számvevőszék) vezetőit, hogy azok simán blokkolhassák, zsarolhassák a többséget. Könnyen előállhat egy magyar-magyar hideg polgárháborús helyzet is, melyben a politikailag aktív anyaországi lakosság és a választójoggal felruházott határon túliak kerülnek szembe.

Tusnádfürdõ, 2018. július 28.
Nézõk Orbán Viktor miniszterelnök elõadást alatt a 29. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban (Tusványos) az erdélyi Tusnádfürdõn 2018. július 28-án.
MTI Fotó: Veres Nándor
Nézõk Orbán Viktor miniszterelnök elõadást alatt Tusványoson az erdélyi Tusnádfürdõn
Fotó: Veres Nándor / MTI

Orbán nemrég dicsekedett el Tusványoson, hogy tavaly már az egymilliomodik külhoni magyar kapta meg az állampolgárságot. Azt pedig tudjuk, hogy a határon túliak 96 százaléka 2018-ban a Fideszre szavazott. Képzeljünk el egy olyan jövőbeni helyzetet, hogy az anyaországi szavazók között meglenne az ellenzéki feles, sőt akár a kétharmados többség is. De a magát fenyegetve érző NER „totális mozgósítást” rendel el a határon túliaknál, s az ő szavazataikkal megszerzett mandátumokkal üti el a kormányzó vagy alkotmányozó többségtől az ellenzéket. El lehet képzelni, milyen testvárháborús gyűlölet keletkezne határon inneni és túli szavazók között. Nagyjából akkora volna a csalódás – fordított előjellel – mint 2004. december 5-én. Ezzel aztán beteljesedne Trianon. Korántsem biztos, hogy a fenti szcenáriók bekövetkeznek. Csak nem árt érzékeltetni, micsoda bőséges, kreatív eszköztár áll rendelkezésére egy NER-típusú hibrid rezsimnek arra, hogy a megdöntésére irányuló terveket meghekkelje.

A „kincstári ellenzék” impotenciájának legfőbb előidézője, hogy ortodox módszerekkel akar harcolni egy unortodox rendszer ellen, sőt. Igazából még azokkal se. Még annyi kockázatot sem vállal, hogy minimálisan kilépjen a rendszerből.

Ehelyett annak kódjait és protokolljait betartva próbálja feltörni a rezsim erődítményét. Pedig ehhez nem a diszkriminatív szabályokat betartó felhasználóra van szükség. Hanem hackerre. Ehelyett mit csinál még a magát újnak, hitelesnek, frissnek láttatni akaró Momentum-típusú erő is? Párttá alakítja magát, s indul a rendszer választásain. Ellenzéki körökben valóságos pártalapítási roham tombol. Ha tizenöt-húsz civil összeáll, szinte biztos, hogy pártalapítás a vége. A pártok létrehozásának természetesen megvan a helye és ideje. De az nem most van. Ha már annyira menő a diktatúrázás,a diktatúrákkal való analógia: vajon miért van az, hogy a másként gondolkodók, az SZDSZ, az MDF későbbi politikusai nem a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején alakultak párttá? Hanem csak 1988-89-ben? Mert pontosan tudták, hogy mikor nincs, és mikor van esély a rendszer bukására.

Tüntetés az Oktogonon 1990-ben
Fotó: Várhelyi Iván / Fortepan

Most nem a pártalapításnak van ideje. Hanem a pártfeloszlatásnak.

A idei parlamenti választás előtt írtam egy Facebook-bejegyzést, amit a választás után az Átlátszó másodközölt, amelyben a teljes ellenzéki bojkottról igyekeztem meggyőzni a publikumot. Finoman szólva: nem arattam vele osztatlan sikert. A kormányellenesek többsége a harmadik orbáni kétharmad után is ragaszkodik az illúzióhoz, hogy a „Zorbán” pusztán szavazással leváltható, de legalábbis megingatható. S annyira éhesek a sikerre, hogy már a Fidesz átmeneti, kisebb népszerűségvesztésében, egy „vak tyúk is talál szemet” alapján megnyert időközi választásban is győzelem előszelét próbálják látni. A politikusok rendszerint arról szokták győzködni híveiket (meg önmagukat is) hogy együtt bármire képesek, a választás megnyerhető, az ellenfél legyőzhető. Ennél sokkal nehezebb bevallani, hogy egy politikus – vagy akár egy teljes párt, egy egész politikai oldal – kudarcot vallott, s ezen már a közeljövőben nem is tud változtatni.

Egy Teleki Pál, egy Nagy Imre nagyságára volna szükség, hogy a politikus, ha látja: ügye elveszett, önmaga feláldozásával mutasson példát.

Ráadásul az ellenzéki politikusoknak nem kéne főbe lőni magukat vagy a bitófához lépniük, hogy segítsenek utódaiknak. Elég volna, ha beszüntetnék tevékenységüket, elismerve, hogy csak aládúcolják a rendszert, amelyet szavakban olyannyira megdöntenének.

Egy ilyen hibrid rezsimet ugyanis csak újfajta – másképp, de ugyancsak hibrid – harcmodorral lehet megdönteni. Ez azonban nem a régi, hatástalan panelek, hanem új összetevők hibridje. Nyilvánvaló, hogy a rezsim bukásának útja nem a „forradalom”, az utcai erőszak, a terrorizmus, a politikai huliganizmus, az önbíráskodás, 2006 őszének valamiféle újrajátszása. Minden fizikai inzultus, tettlegesség (s az azzal való fenyegetőzés) csak a rendszert erősíti. De ugyanígy tévút a „békés”, rendszer-kompatibilis, a parlamentbe kerülést, a NER intézményei, szabályai révén való ellenzéki működést, a választási összefogást, kampányolást kitűző stratégia. Ez most nem a pártalapítás és programhirdetés ideje. Hanem a rendszerből való teljes kilépésé, egy párhuzamos társadalom létrehozásáé. Olyan emberek fellépésére van szükség, akik nem támogatnak semmiféle erőszakos zavargást vagy puccsot. De mindenfajta együttműködést felmondanak a rendszerrel. Nem ülnek be a testületeibe, nem indulnak a választásain jelöltként, nem fogadnak el állami támogatást. Nem politikusok: nem tudnak, és nem is akarnak hatalomra jutni. Céljuk nem a parlamentbe jutás, hanem a rezsim destabilizálása.

Hogyan? Bárhogy, ami nem erőszakos, nem veszélyezteti senki testi épségét, nem okoz kárt másokban. Eszközei a polgári engedetlenség, a provokáció, a sokkolás, a vakmerő intellektuális csínyek, a rendszer határainak tudatos feszegetése. Kiszámíthatatlan és kiismerhetetlen egyéniségek merész akciói. Akik a szónak nemcsak átvitt, de a legszorosabb értelmében meghekkelnék a rendszert.

Hogy mi ingatná, rengetné meg a NER-t igazán? Egy Wikileaks-, vagy Snowden-típusú botrány. Amennyiben napvilágra kerülne a rendszert irányító csúcspolitikusok, háttéremberek, oligarchák titkos, belső levél-, és telefonforgalma, bizalmas üzenetváltása, dokumentumai.

Melyekben olyan dolgokról beszélnek, amelyeket maguk is szégyellnek, eltitkolni próbálnak. Hogy miként tartják össze a rezsimet, hogyan születnek a döntések, hogy zajlik ténylegesen, a csúcson a rendszerbe szervezett korrupció, miként zsarolják, fenyegetik, kényszerítik engedelmességre saját híveiket, embereiket is. Egy ilyen leleplezés – miként Hruscsov XX. kongresszuson elmondott, aztán kiszivárgott titkos beszéde vagy akár az őszödi beszéd – épp a rendszer híveit demoralizálná, bénítaná, fegyverezné le pszichológiailag.

Természetesen magam nem ismerek efféle zseniális hackereket, ahogy a NER legbelsőbb köreibe bejáratos ungarische Mély Toroknak sincs meg a telefonszáma. Nem is akarnék senkit ilyesmire biztatni, hiszen ez kockázatos, veszélyes és nem mellesleg illegális dolog. Ugyanakkor érdemes tudni: ha valaki olyan bizonyítékot hoz nyilvánosságra, amely a hatalmon lévők által szégyellt, a nyilvánosság felé leplezni próbált titkokat mutatja be, senkit nem fog érdekelni, hogyan jutott az aktákhoz. A Watergate-ügyet kiszivárogtató személy nyilvánvalóan megsértett pár, a hivatali titoktartásra kötelező jogszabályt. De kit izgatott ez Nixon lemondása után? Még ha a NER-hatóságok üldözőbe is vennék a kisúgót vagy kiszivárogtatót, Orbán szerzett annyi ellenséget az Unióban, a nyugati világban, hogy lenne ország, amelyik menedéket ad nekik. Ha Snowden és Assange talált búvóhelyet, valószínűleg nekik is sikerülne. „Csupán” egy a bökkenő: talán évekbe (vagy akár egy teljes évtizedbe) kerül, míg feltűnik egy hackercsoport vagy egy Mély Torok, aki tudja hol, vannak a csontvázak, merre ásták el a hullákat, s nem fél kipakolni.

Richard Nixon (1913 - 1994) gives the thumbs up after his resignation as 37th President of the United States. His son-in-law David Eisenhower is with him as he says goodbye to his staff at the White House, Washington DC.   (Photo by Gene Forte/Consolidated News Pictures/Getty Images)
Nixon lemondása után 1974-ben
Fotó:Gene Forte/Consolidated News Pictures/Getty Images

Na de addig mit csináljunk, amíg a rezsim meginog? Mondjuk azt, hogy – ha már a kormányt nem tudjuk leváltani – váltsuk le a tehetetlen, impotens ellenzéket. Mely ugyanúgy a rezsim alkatrészének tekinthető. Ne szavazzunk, ne jelöljünk. Hozzunk létre egy párhuzamos társadalmat. Egy néma háttérbázist és hátországot. A politizáló ember számára ez a legnagyobb erőpróba. A várakozás. A türelem. A csendes kivárás. Annak beismerése, hogy ez most nem a mi pillanatunk. Egymáshoz lazán kötődő, zártkörű társaságok, klubok, csoportok hálózatát volna szükséges létrehozni. Olyan tehetséges – a piaci szektorban dolgozó, szakmailag kompetens – emberekből, akik nem rokonszenveznek a jelenlegi hatalommal, de volt annyi eszük, hogy nem járatták le magukat a régi ellenzéki pártokban vagy nem csináltak magukból nevetséges lúzert valami – új pártnak csúfolt – életképtelen gittegyletben. Mert rájöttek: most nem pártot kell alapítani. Hanem okos, ravasz módon tanulni. Kutatni, elemezni, figyelni. A tudós hideg, józan alaposságéval kifürkészni a rendszer gyenge pontjait. A hiéna vagy sakál ösztönével várni, hogy a csúcsragadozó hibát kövessen el, gyengülni kezdjen, s akkor lecsapni rá. A hiéna, a sakál nem népszerű állatok, nem a mesefilmek tipikus hősei. De most nem is erre van szükség.

Hogy ki lehetne egy ilyen agytröszt-műhelyhálózat (amelyből kinőhet egy, majdan, Orbán hanyatlása idején előlépő pragmatikus váltópárt, egy technokrata árnyékkormány gerince) támogatója? Azt tudom, hogy ki nem. Senki olyan, akinek bármi köze van vagy volt a hatalomhoz. Mert azzal nem sokat érünk. Elég megnézni, hogyan végződött Simicskának az Orbán elleni lázadása. Addig volt harcias „a Lajos”, amíg futotta óriásplakátokra és tévéműsorokra a korábban  az orbáni államtól kapott közbeszerzési, pályázati, megbízási pénzekből. Amint fogyni kezdett, a harci tűz is elillant. Az állami támogatásból élő pártok ugyanígy bezsarolhatóak a pénzük megvonásával. Csak piaci vagy civil pénzből képzelhető el egy ilyen háttérhálózat. Persze nem akarok a wishful thinking hibájába esni. Mindig próbáltam inkább kommentátor lenni, nem pedig elvakult drukker. Simán el tudom képzelni, hogy nem lesz itt semmiféle hackerbotrány, Mély Torok vagy profi rendszerbuktató agytröszt. Ehelyett Orbán a 2038-as választások után, mint sokszoros miniszterelnök, a nemzet atyjaként vonul nyugdíjba. Vagy megbukik ugyan, de (mint fentebb ecseteltem) pártja és oligarchái szépen átmentik magukat, mi pedig ez ellen nem tehetünk semmit. S hallgathatjuk az akkor már nyugdíjas kortársaink oroszlánrészének rinyálását, hogy „a Zorbán idején jobb volt!”  Ha pedig mégis van szimpatikusabb alternatíva, azt biztos nem a sokadik összefogós-kormányváltós burleszk fogja elhozni. Legalább kezdjük el törni a fejünket, hogy ha nem is az lesz, amit leírtam, akkor mi?

Merjünk már kicsit tanácstalanok, bizonytalanok, gondolkodva eltöprengők-ötletelők lenni.

 

Kiemelt kép: Orbán Viktor Facebook oldala

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.