Mi üthetett kedves vezetőnkbe, hogy már nyíltan fenyegetőzik?
Kiknek szól ez az üzenet?
Azoknak, akik már most se merték meghívni Alföldit egy szimpla beszélgetésre? Azoknak, akik úgy tesznek, mintha híreket szerkesztenének? akik már észre sem veszik, de minden mozdulatukkal és gesztusukkal hajbókolnak?
Vagy az úgynevezett ellenoldalnak?
Vagy netán azoknak, akik azt érezték, van valami remény? Azt hiszem, főképp nekik.
„Csak az kiabál, aki fél” – énekli a Hiperkarma.
Én örülnék legjobban, ha végre ennek az illetőnek is oka lenne félelemre. De attól tartok, nem szabad még túlzott következtetésekre ragadtatnunk magunkat a Hódmezővásárhely utáni reményteli jóslatokból. Mert a baj mélyebbről fakad.
A félelem hatásait több kutatás elemezte. Abban nagyjából egyetértenek a tudósok, hogy a félelem csak bizonyos szintig működik az elvártaknak megfelelően. Ha már túlzottan rettegünk, az rendszerint elzárkózásba, menekülésbe torkollik. És figyeljünk csak: normális esetben és normális körülmények között kételkedésbe.
Csepeli György szociálpszichológus is elemzi a jelenséget, és kitér arra, hogy nem csupán vállalati modelleknél illetve reklámnál (például életbiztosítási reklámok esetében elriasztó hatása van a lehetséges tragédiák túlzottan éles bemutatásának), hanem politikai attitűdök alakításánál is nagyon kell figyelni arra, miként “használjuk” a félelmet. Na de milyen időintervallumokról beszélünk és milyen környezetről? A kampánygépezet működtetői valószínűleg nem tudták/tudják bemérni, hol kezdődik a hosszútáv. Persze, akik az örökkévalóságra rendezkednek be, melyet csak a választások tagolnak, valóban nehezen fogják fel, hogy teszem azt egy ember élete – sorsa, jövője, lehetőségei – nem játék. Hogy az ember nem csak bábu, figura, amit kényük-kedvük szerint kiüthetnek.
Nekem amúgy nem a démoni szándékokkal van problémám (ilyen mindig volt, van és lesz), hanem azzal, hogy eddig milyen simán, olajozottan működött a dolog, és hogy akiknek szólt, akiket manipuláltak és mozgattak, milyen játszi könnyedséggel vetették alá magukat a játékszabályoknak (persze ez is mindig volt – mintha sosem tanulnánk a történelemből).
És milyen sokan vannak még most is, akik nem látják be, mire megy ki ez az egész. Akik a gyűlölet zászlaja alatt elhitték, hogy ők a békéért lépegetnek. Mert a szándék ugye egy dolog. Azt hinnék, a józanságon, az észen és a szíven ki kellene csorbulnia ennyi ostobaságnak, nyers és kendőzetlen stupiditásnak és gonoszságnak. De nem és nem. És ha végigvesszük a puszta pszichológiai vizsgálatok tükrében, miért is nem történt még meg a tömeges váltás (hiszen rég kontraproduktívnak kellene lennie a permanens gyűlöletpropagandának), akkor szomorodunk el igazán.
Mert az ugye világos, hogy egy józan és egészséges társadalomban jó pár éve (de legesleg a hatalom ördögi arcát immár kendőzetlenül megmutató nyári kék Soros plakátoknál) mindenkinél átfordult volna valami másba az egész sorosozás, migránsozás.
De nálunk nem ez történt. Nálunk beépült a félelem, és egyre több és több kellett belőle. Eleinte elég volt kicsit borzongani. Aztán jött a mártózás, majd az elmerülés. A tocsogás. Otthonossá vált az egész. Végül akkora ereje lett, hogy elsőrangú életszervező erővé válhatott. A kutatók rendkívüli figyelmet szenteltek annak a kérdésnek, hogy milyen érvelési, meggyőzési technikákat kell alkalmazni ahhoz, hogy egy politikai üzenet hatásosan beépüljön az agyakba. Arra jutottak, hogy ott működik a sulykolásos, azaz a mindig ugyanazt az egy dolgot mutató propaganda, ahol hülyéket kell meggyőzni. Azaz, ahol figyelmen kívül lehet hagyni az egyén döntési kompetenciáit. Ahol a kételynek nem is hagynak helyet.
Csepeli György találó szavaival élve azokban az esetekben működik csak ez, hiányzik belőle a kritikai véna. Az ilyen nézi a „közszolgálatit”, bámulja a plakátot, és összekapcsolja a többi hasonszőrűvel a közös félelem. És elhiszi, hogy csak egy valaki segíthet rajta.
De akad valami vigasztaló: állítólag a sulykolásos propaganda csak ideig-óráig hatásos. Bár láttuk, nálunk elég hosszúak az órák, kizökkent az idő. És nem ma kezdődött. Remélem, megélem még a végét.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
