Különben sok női bosszúnak voltunk már hívatlan tanúi. Sok férfibosszút is láttunk, legutóbb egy tárgyalás végkimenetelét, aminél sokkolóbb aljasságot keveset tapasztaltunk. A bíróság végre döntött, a férfi, orvos máskülönben, mindvégig tagadott, mehetett rács mögé. Érthető, hogy ennyire tagadott. Egy efféle aljas, mocskos, satöbbi tettet bevállalni, sav. Sav! Persze, hogy tagad. Aztán például láttuk egyszer egy barátunk udvarát. Ház, autó, hátul kert, udvar. Meginvitált bennünket. Tekintsük meg, elég pipiskedni, a kerítésen túlról is megnézhető, nem kell föltétlenül bejönni.
Azt mondta, van útközben három szeretetotthon, azokba be kell betérni, hogy fölkészült legyen az ember. Mire, Imre? A látványra. Mind a három otthonba be kell térni? Igen, bmg. (Kicsit zaklatottnak tűnt.) Jó, ha készülni kell, teszi az ember, olyan ez, akár a sportalapozás. Nem lehet gyanútlanul, vagy készületlenül az Úristen elé lépni. Illetve, lehet, de akkor is az van, hogy kitartóan rámozog belül az ember régóta, és saccperkábé tudja, mit akar mondani, vagy mit fognak neki mondani ( jaj, csak unalmas ne legyen az isten). Viszont van az a kérdés is még, hogy szeretjük-e a németalföldi életképeket. Mozgalmas, aprólékos barokk, gyerekjátékok, kocsmabelső, őőőő… a keresztet cipelő Jézus elvész az örvénylő praeposztmodern – kurva, migránsos brüsszeli – tömegben. Satöbbi. Igen, szeretjük ezt. Aztán betértünk a három szeretetotthonba, kicsi, nagy, kicsi, nagy, kicsi, nagy (aki nem érti… inkább nem mondunk semmit), majd fölpipiskedtünk a kerítésnél. Sokáig bámultunk. Lelkünkben esni kezdett az eső. Semmit nem értettünk. A Don-kanyar lehetett ilyen, olvadás után. Az ott, mutatta a barátom, francia öltönyöm. Az a tarajos, angol pulóverem. Az az izé, skandináv bekecsem. Olasz nadrágjaim, látható, kiállnak a csimbókos sárból. Mert mi történt? Mert az történt, hogy megtudta. És amikor megtudta, kihordta a gardróbunk tartalmát az udvarra, és hosszan, tűnődve locsolta őket a slaggal, majd ráengedte a két kutyát, két bolond vizslánkat. Íme, ruhatáram. Szép? Nagyon, mondtuk, és valóban annak találtuk. Az egyik legszebb női bosszú volt, amit egyszer is szemügyre vehettünk. Csakhogy ám a minap megajándékozott író barátnőnk a mégis-legszebbel. Ver minden eddigit. Rövid. Angol házaspár. A férfi csal,, hazudik, fffélerk. A nő tűr, tűr, tűr, elég. Végül elköltözik. Csak még előtte az összes, a férfi által még nem olvasott krimi borítójára ráírja, ki a gyilkos.
Kiemelt kép: Christoffer Wilhelm Eckersberg – Odüsszeusz bosszúja
