Poszt ITT

Gerlóczy: Osai község 25. lakójának küzdelmes hétköznapjai 1-2.

Szerzőnk Japánban. Sorozat indul, finom, mint a tökös rizs.
Bevezető
Kakeroma szigete alig félórányi hajóútra található az isten háta mögötti Amami Oshima isten háta mögötti legdélebbi pontjától. Hetvenhét négyzetkilométeres területét (ez háromszor akkora, mint a 13. kerület) 1400 ember lakja a 147 kilométer hosszú partszakaszon elszórt huszonhét településen. Az egyik ilyen település, a huszonnégy lakost számláló Osai.
Szállásadóm bemutatkozó szövege győzött meg arról, hogy ellátogassak Kakeromára. Azt írta, amennyiben van közös témánk, szívesen beszélget, különben meg remekül tud hallgatni, bár kicsit süket. A házban nincs meleg víz, de gyorsan hozzászokik az ember, mármint a hideg vízhez, és a vécében sincs víz, mert a vécé régi, vidéki stílusú japán vécé.
Arról is tájékoztatott, hogy a ház belmagassága 170 centiméter, tehát, ha ennél magasabb lennék, akkor vigyáznom kell a fejemre. Emiatt elnézést is kért, továbbá kitért az éjszakai látogatókra, rovarokra, bogarakra. Azt is megtudtam tőle, hogy a szigeten egyedül ő ad ki szobát, máshová nem is mehetnék, szóval, ha engem valóban érdekel a sziget, akkor nála érdemes megszállnom. Régebben olyasvalaki volt, aki szeretett utazni, kalandozni, de mára csak a zöldségeskert, a kézimunkák, a szappan- és fagylaltkészítés, valamint a villanyszerelés érdekli, és nagyon örülne, ha értenék a villanyszereléshez, mert akkor sokat tanulhatna tőlem.
Elindultam hát dél felé, Kakeromára, busszal, komppal, majd egy újabb, Osai felé tartó busszal, amelyen hárman utaztunk a másfél kilométeres úton, egy hetven körüli fruska és egy százéves nyugdíjas, aztán úgy tettem, ahogy Chika-chan mondta, kisétáltam a tengerpartra, elfordultam jobbra és a második kuka után, ahol a villanyoszlop és a pálmafa közt egy hatalmas pókháló feszül, újra balra, és már ott is álltam a ház előtt.
A hátam mögött csendesen társalogtak az öböl szelíd hullámai a néptelen partszakasszal, a pók mozdulatlanul terpesztett a hálójában, és a kertben élénken sárgállottak a tökök virágai. Kellemes idő volt, délután 3 óra, húsz fok, enyhe északi szél, magas páratartalom. Kaptam teát, savanyított retket, és birtokba vettem a tatamis szobámat. Ezután Chika-chan megmutatta nekem a fészerben található, fafűtéses fürdőkádat, a goemonburót, illetve a vidéki stílusú japán vécét, amely csak annyiban különbözött egy vidéki stílusú magyar vécétől, hogy szereltek bele egy vascsövet, hogy a vécébe bekukkantva ne legyen rálátásunk az odalent zajló erjedéses folyamatokra.
Magyarán: a japán stílusú pottyantós vécébe benézve nem látni sem a szart, sem a húgyban saját képmásunkat.
Miután besötétedett, kimentünk a tengerpartra, hogy elégessünk pár kartondobozt, melyekben Chika-chan Amazonon rendelt különlegességei (kávé, só, fűrészgép, slag) érkeztek. Néztem a tüzet, a szemközti Take szigetének sötétlő hegycsúcsait, és úgy gondoltam, minden a legnagyobb rendben lesz. De minden azért nincs a legnagyobb rendben.

 

A beilleszkedés

Fotó: Gerlóczy Márton
Fotó: Gerlóczy Márton

 

Ugatott egy kutya. Japánban nem sok kutyát látni, és azok sem nagyon ugatnak, így aztán Japánban nemcsak látni, de hallani sem nagyon lehet kutyát, ez a kutya azonban ott volt, és ugatott. A ház bejárata előtt ültünk két apró széken és teáztunk.

– A kutya – mondta Chika-chan.

– Igen – feleltem.

– Ugat!

– Igen. Hol ugat?

– Hm – gondolkodott el Chika-chan, majd beleszívott a cigarettájába. – A szomszédban. Csak egy kutya van a faluban.

Már megvacsoráztunk, Chika-chan tökös rizst készített az érkezésem tiszteletére. Megdicsértem a kertjében termő tököt, amely valóban nagyon ízletes volt.

Már megtanultam, hogy a fészerbe, vagyis a fürdőszobába, illetve a mosdóba, vagyis a pottyantós budiba vezető, tökliánokkal sűrűn keresztezett utakon járva félrehajtom a fejem, mert mindkét irányba, 150 centiméternél egy picivel magasabban, vagyis Chika-chan testmagasságától egy picivel magasabban, az együttélés szabályait maximálisan betartva hatalmas pókhálók feszülnek, öklömnyi nagyságú, vöröshasú, sárgás-fekete lábú pókokkal.

Kezdett hűlni a levegő, felvettem egy inget.

– Kérhetek egy cigarettát? – mondta Chika-chan. – Elfogyott a dohányom.

– Persze, vegyél csak. Van bőven. Kérdeztem, hogy hozzak-e valamit a városból, miért nem mondtad?

– Láttál ott ilyen dohányt?

– Nem láttam, mert nem azt néztem, de bizonyára van. Miért nem mondtad, hogy hozzak?

– Mert nem tudtam, hogy dohányzol-e. Nem szép dolog dohányt hozatni egy nemdohányzó emberrel.

A kutya tovább ugatott. Kinyitottam egy sört, egy dobozos Kirint. Hatot hoztam magammal a biztonság kedvéért, mert tudtam, hogy se kocsma, se bolt nincs a faluban.

Chika-chan azonnal értésemre adta, hogy nem fogyaszt szeszes italt, a faluban viszont nagy probléma az alkohol, sokan isznak, szám szerint négyen, vagyis a lakosság 6 százaléka küzd alkoholproblémákkal.

– Kié ez a kutya? – kérdeztem.

– A szomszédé – felelte Chika-chan. – Nagyon csúnya ember.

Meglepődtem, mert utazásom előtt azt olvastam egy könyvben, hogy a japánoknál nincs olyan szó, hogy csúnya, nem használják ezt a kifejezést, amikor egy másik emberről beszélnek, senki sem csúnya, mindenkiben van valami szép. Chika-chan, aki, persze nem japánul, hanem angolul beszélt hozzám, mintha csak megérezte volna, gyorsan pontosított.

– Nem ő csúnya, hanem a lelke.

– Értem.

– Ő nem csúnya, de az arca elárulja, hogy a lelke csúnya. Hogy valami rohad odabent.

– Akkor lehet, hogy őt ugatja a kutya.

– Nem hiszem. Talán megint egy habu van a kertben, egy mérges kígyó. De az sem valószínű, most december van, csak májustól augusztusig jönnek le a kertekbe, ilyenkor alszanak, fáznak.

Egyre hidegebb lett, meglepően hideg. A tökvirágok összezárták szirmaikat. A hold a kert fölé kúszott. Chika-chan felnézett az égre, a bőre olyan fehér volt a holdfényben, mint a rizspapír.

– Négy napunk van teliholdig.

– Pont négy?

– Igen.

Mosolygott. Láttam, hogy valamit titkol, de szívesen elmondaná.

– Mi az? -kérdeztem.

– Semmi. Ez a kutya soha nem ugat. Egyszer hallottam csak ugatni.

– Amikor a habut ugatta?

– Azon kívül. Amikor ide költöztem. Akkor egy napig ugatott.

Bólogattam. Nem szép dolog cigarettát hozatni egy nemdohányzó emberrel, egyáltalán nem szép dolog.

– Akkor miattam ugat? – kérdeztem.

– Igen! – felelte Chika-chan megkönnyebbülve. – Igen, miattad ugat!

Ajánlott videó

Olvasói sztorik