Gyarmati Andrea: Egy „nagykövet” gondolatai

A nagy dolgok – régóta tudom – gyakran csendben kopogtatnak az ajtón.

Normál hétköznap, szól a telefon.

Ismerős hang, ráadásul úgy indít: Andu, tehát tudom, régi barát lehet, mindenképpen a sport berkeiből, hiszen a családom és az úszótársaim szólítottak, szólítanak így.

Azt szeretném megtudni – mondja – számíthatunk-e rád a világbajnokság ideje alatt? Nagyot dobban a szívem, mert bár, hogy úgy mondjam, 1975-ben szögre akasztottam a dresszemet, vagyis befejeztem a versenyzést, de az úszás iránti rajongásom sose szűnt meg. Olyan ez, mint az első szerelem, mindig fontos volt és marad is.

Mi lenne a dolgom? – kérdezem. Hiszen semmi nem zavarhat bele a betegellátásba, tehát, ha tényleg kapok feladatot, egyeztetnem kell a kolléganőmmel, és szabadságot kivenni.

Majd körvonalazódik – így a válasz –, ez csupán elvi érdeklődés, hogy kapható vagy-e. Majd hívunk.

Ülök a rendelőben, és elgondolkozom.

Életem első huszonegy évében minden az úszás köré szerveződött. Az volt a legfontosabb, minden alárendelődött az edzéseknek, hogy minél jobb eredményeket érjek el.

Voltak persze komoly feltételek a tanulást illetően, de minden más sokadrangú volt az úszás mellett. Ma is úgy érzem, jó, hogy így történt.

Néhány évvel később akadt néhány próbálkozás, vállalnék-e funkciót az úszószövetségben, de ehhez sosem éreztem igazán kedvet, miképpen edző sem akartam lenni sose. Úsztam, sportoltam, ahogy ma is teszem napi rendszerességgel a magam örömére.

Másfelé vittek a vágyaim, és az orvoslásban megtaláltam, ha nem is világszinten természetesen, mint úszóként, a sikert, ami boldoggá tett.

Éltem az életemet, néztem a versenyeket, néha nosztalgiáztam, de sok közöm az úszáshoz a tévé előtti drukkoláson kívül nem volt. És aztán ennyi év után megint csak előkerülök, és mint  kiderül, nagykövet lehetek a hazai vizes vébén.

Nem kell sokáig gondolkozni, valahonnan mélyről jön az érzés, nagyon örülök a felkérésnek, és persze, mint mindig, szeretném jól csinálni.

Lassan áll össze, mi a feladatom, de végül kiderül, mit várnak tőlem. Tetszik a dolog, nem is kicsit. Átkerülök ugyan a vízből a partra, a rablók, vagyis a versenyzők közül a pandúrok közé, vagyis a segítők csapatába, de úgy érzem, nagy dolog, hogy számít rám az úszósport. Kifejezetten meghat az egész.

Fogynak a napok, egyre közelebb kerülünk az első versenynaphoz. „Próbaüzemmód” – mondják, és a Budapest Open versenyen (értsd Budapest Bajnokságon) – vizsgázik maga az uszoda is.

Persze hogy ott vagyok, bár már évek óta nem jártam úszóversenyen. Örömteli találkozások régiekkel és újakkal, a mai versenyzőkkel is.

Az uszoda pedig egyszerűen impozáns, elképesztő, pedig nincs még sok néző. Érzem – régi emlék –, milyen lesz, amikor majd megtelik a lelátó.

Kiadnak egy 50 forintost, a hátulján a vébé logójával. Ünnepélyes átadás, ahol hirtelen Tisztelt Nagykövet Asszony lesz a megszólításom. Érdekes érzés.

És elkezdődik. Megnyitó a Dunán, benne van apai-anyai. Fény, hang, látvány, és az időjárás is kegyes. Aztán a megnyitó közepe táján elhangzik egy mondat: most álljunk fel, és hallgassuk meg a Himnuszt, a régen volt bajnokok tiszteletére. Olimpiai-, világ- és Európa-bajnokok képe a kivetítőn.

Látom az egész családomat. A szüleimet fiatalon, és magamat is. Megrendítő.

Teszem ki a posztokat, ahogy megbíztak vele, ez is a feladatom része, és jönnek a kommentek, a like-ok. Kézzelfogható a szeretet és a várakozás. A víz valóban, miképpen a szlogen mondja, összeköt. És ez a mi világbajnokságunk.

Aztán kiderül, részt vehetek egy eredményhirdetésen. Átadhatom a virágot és a kabalababát.

A 100 pillangót választom, a valaha volt kedvenc, a nagy szerelem. Része lehetek a bajnokok ünneplésének.

Halálra izgulom magam, fog-e menni, miközben jót mulatok magamon. A vízben, a dobogó tetején, szó se róla, sokkal egyszerűbb volt.

Tele az uszoda, fantasztikus a hangulat, remekül úsznak a magyarok és a külföldiek is. Igazi jó versenyeket látni. Forr a víz a medencében, és egy akarattal, szeretettel segíti a közönség a mieinket.

Visszarepülök az időben: 1971., Európa Kupa, Budapest, tele a margitszigeti sportuszoda (mai nevén Hajós Alfréd Uszoda), zúg a lelátó.

Tudom, érzem, miattam, miattunk jöttek ki a versenyre, és mi vagyunk azok, akik teljesítménye az örömet generálja. Fantasztikus érzés. Tudom, mert megéltem, mit jelent a hazai pálya.

Aztán 100 pillangó eredményhirdetés. és amikor bemondja a hangosan beszélő, hogy én vagyok az egyik átadó, hosszan zúg a vastaps. Az jár a fejemben, hogy milyen szerencsés is vagyok én, hogy mindezt megélhetem.

És még mindig nincs vége.

Mark Spitz, minden idők egyik legnagyobbika, 1972 hőse emlékszik rám, és elbeszélgetünk. Jó hogy itt van, jó, hogy láthatom.

Hát ennyi. Élmények a Duna Arénából, vizes vébé 2017, egy nagyon elfogult nagykövet szubjektív beszámolója.

Talán még valami. Néhány éve az úszószövetség felkérésére írtam néhány sort az úszásról. Úgy érzem, ez nagyon ide illik a végére, mert semmit sem veszített az aktualitásából:

Miért jó az úszás, mire jó az úszás?

Személyes vallomás élsportolóként és orvosként:

Azt a megtisztelő felkérést kaptam néhány napja a Magyar Úszó Szövetségtől, hogy írjak néhány sort az úszás előnyeiről. Nem tudok a témában objektív maradni, mert életem meghatározója volt, van és lesz az úszás. Mindent, amit elértem, bizonyos tekintetben az úszásnak köszönhetek. Víz nélkül nincs élet a Földön. Az embert a víz a bölcsőtől a sírig kíséri. Az ókori görögök szerint csak az az ember nem analfabéta, aki írni, olvasni és úszni tud. Az úszás az egészség megszerzésének és megtartásának egyik leghatékonyabb módja. A futással együtt minden sportok alapja. A versenyzés megtanítja az embert az Élet sikereinek és kudarcainak méltósággal való elviselésére. Legyen szó olimpiáról, de akár egy civilek által szervezett munkahelyi megmérettetésről. Felejthetetlen élménnyel gazdagítja azt, aki egyszer beleszeretett ebbe a sportágba. Segít az úgynevezett civilizációs betegségek megelőzésében, javítja a tartást, megtanít helyesen lélegezni. A víz úgy bánik velünk, ahogy mi viselkedünk vele. Aki ráüt, annak visszacsap, aki megsimogatja, azt körülöleli és megnyugtatja. Életre szóló, el nem múló szerelem ez, amiben sose lehet csalódni. Örülnék, ha ezzel a néhány sorral is hozzájárulhatnék az úszás népszerűsítéséhez.