Karafiáth: Ami visszavonhatatlan

Nocsak, még egy törvény, amit visszavonnak, hogy mik vannak kishazánkban? Tényleg az történt, hogy hiába a retorziók, hiába a dorgálások, az elsősök és a másodikosok összefirkálták az öröktankönyveket? Már februárban jött a hír, hogy kivonják a kötelezővé tett tartós tankönyveket, de immár a harmadik-negyedik évfolyamból is.

Nem vagyok egy nagy agy, de megmondtam volna az első percben, hogy a kicsik kezébe adott tankönyv pár hónap alatt lerongyolódik. Nem azért, mert  a gyerek egy elvetemült, könyvrongáló barom, hanem azért, mert vannak bizonyos életkori sajátosságok. Bizony, vannak!

És erre sajnos még atyuskáinknak sincs ráhatása. Szépen visszakoznak hát, de amúgy is, aki tehette, már levette a sápot, a klientúra kellő része már megkapta a részesedést. És végül is hozsánna, lehet akkor nyomni még könyvet, központosítottat, már megmutattuk a családoknak, hogy mi gondoltunk rájuk! Hogy miért nem mértük fel előre a dolgot? Csak. Mert nem szoktuk. És mégis, ki volt ez a kis kíváncsi? Remélem, nem állami munkahelyen dolgozik, mert sajnos… Hát igen. Meghozzák, bevezetik, gazdagszanak egyesek, majd visszavonják.

Ott volt mindjárt a vasárnapi boltzár. Emlékszünk, milyen hazug lózungokkal körbekerítve vonták vissza? Rogán visszamenőlegesen is takarózott. Hogy ők eleve, az első pillanattól, sőt még előbb úgy gondolták, ez az egy év csak próbaidő! (Mekkora zagyva hazugság – kíváncsi lennék egy olyan vizsgálatra is, ami azt monitorozza, akad-e akár csak egy ember is – mármint szellemileg teljesen ép állampolgár – aki ezekből bármit is bevesz. Egy emberrel már megelégednék, komolyan mondom. Akkor legalább lenne kinek hazudni. Így végképp érthetetlen az egész.) Varga Mihály is nyilvánosan elemzett, és neki úgy jött ki a matek, hogy bizony, mindenki – kezdve az Úr napját végre nyugodtan élvező, a konzumőrülettől megszabadult kisembertől az anyagilag a boltzártól csak gyarapodó kereskedőkön át a mindennél, sőt annál is jobban teljesítő közig mindenki csak jól járt.

Hogy szerinte isteni volt a boltzár, csak mi olyan seggfejek vagyunk, hogy nekünk hiába adja a kegyes és gondoskodó államapuka a jót, hiába gürcöl értünk a Főnök és csapata, mi a rosszat akarjuk, a beidegződött régit. És ők jó atyuskák – nekik a nép szava szent, nekik a zemberek kívánsága parancs. Legyen meg a ti akaratotok, mondták, és lőn, kinyitottak újra az üzletek vasárnap.

Ugyanígy megmagyarázták, erről miért is felesleges népszavazást tartani. Ne pazaroljuk a millióinkat! Mi óvjuk a ti kis pénzecskéteket, nem látjátok, butuskák? (Közben a kvótanépszavazásra és a keretező gyűlöletkampányra költéskor nem garasoskodtak…)

Ugyanez a gyáva hátraarc mutatkozott meg az internetadó kérdésében is, amit persze hogy a szokott módon, azaz megelőző hatástanulmányok nélkül tettek a jónép elé. Én amúgy máig szánalmasnak és szégyellnivalónak, egy ország szégyenének vélem, hogy csak erre ugrottak ennyien. Mint annak idején a vizitdíjra. Hogy eddig látunk, az orrunkig.

És ez tisztán mutatja nekem, hogy igen, ez egy fillérekért megvehető, kicsi pénzzel kussban tartható nép. Hogy többséget tényleg nem érdekli más, mint hogy a drága apukánk csökkentette a tej áfáját. Vagy hogy a rezsi is csökkent. És ezt képesek lennének megvédeni akár az életük árán is, ám ha arról van szó, hogy álljunk ki a jogainkért, álljunk ki az elesettekért, vagy hogy valóban tegyünk is valamit, nagy lesz a csönd, és ki-ki elkezdi félteni az öt forintját.

Mert csak az biztos, amit megeszel. Ezt tanultuk az előző rendszerben, és még a legtöbben várják a gondoskodást, merüljön bár ez ki abban, hogy nekünk csak a sarokban jut hely. Elfogadják, hogy vannak urak és vannak kisemberek. És a kisember ugye, jobb ha idomul, ha meghúzza magát, ha hallgat. És remek ideológusaink, propagandacézáraink ismerik ezt a lelket – és úgy játszanak vele, ahogyan nem szégyellik.

És hozzáteszem, nincs túl nehéz dolguk. Egy rosszul ár-érzékeny helyen élünk ugyanis, ahol a nagyobban gondolkodás mintha kevesek sajátja lenne. Fusi-ország, kicsiben-okosban ország, feketéző-szürkéző ország, nemkellszámla ország. Ahol a kormány azt mondhatja: nem hazudtam, csuriban volt a kezem! Vagy ahol rendben van, hogy törvényeket előkészítés nélkül, csak nekik kedvezően hoznak meg, aztán, ha nagy a gebasz, akkor na, bumm, visszavonják. Ahol ennyit ér egy törvény. Hozzuk hasraütésszerűen, meghozzuk, mert nekünk éppen úgy jó, meghozzuk visszamenőlegesen is. Meghozzuk, mert megtehetjük, ki a fene mert akár kérdezni is?! Miénk a hatalom, miénk az alkotmány, miénk minden bíróság, miénk minden médiafelület. És olyan lesz a törvény, bármelyik, amilyet akarunk! Mert ugye világos, hogy mindez éppen ezt mutatja? Hogy a törvényeink szart sem érnek?  És akkor könyörgöm, bele se gondoljunk, hogy mi van azokkal a törvényekkel, amik például odaadták a jövőnket Moszkvának? Vagy amelyekkel generációkat fosztanak meg a boldogulástól, csak mert mondjuk diszlexiásak?

Amit nem lehet csak úgy szíreszóra visszavonni, vagy ha vissza is lehet, már késő?!