Az én gyermekkoromban még a videólejátszó is nagy csoda volt. Annak idején, általános iskolám alsó tagozatának vége felé is – ez úgy 1984-85-ben lehetett – csak diafilmen, illetve szupernyolcason (a szomszéd Dezsőéknek volt) tudtunk egy-egy mesét többször megnézni. Disney-mese, a legelső, amit láttam a Hófehérke volt. A házból Veráéknak lett videója, ezzel az egy mesefilmmel. Imádtuk, volt egy fél év, mikor minden délután megnéztük. Már kívülről tudtuk, de unni, nem untuk meg soha. Nos, tény és való, hogy nem vagyok a világ legkiegyensúlyozottabb embere, de nem hinném, hogy mindez ennek lenne köszönhető. Pedig az alapján, amiket az utóbbi években össze lehet olvasni a Disney-rajzfilmek káros hatásairól, az összes lelki nyomorom minimum ennek lenne betudható. Ráadásul majdnem minden gyalázó elemzés sok-sok gondolatot szentel a már emlegetett kedvenc mesémnek, bár – tegyük hozzá – nem ez az egyetlen pellengérre állított film a Disney-től.
Legutóbb kiderült, hogy egy brit tanárok körében népszerű oktatási segédanyag szerint a Disney meséi a rasszizmust, a szexizmust és a családon belüli erőszakot népszerűsítik. (A 11 és 16 év közötti nebulóknak szánt anyag címe Rasszizmus és szexizmus a Disney-filmekben.) Nyilván annak, hogy a téma megint belobbant, köze lehet ahhoz, hogy a Szépség és Szörnyeteg immár filmváltozatban is megszületett, de a Disney üldözése nem új keletű dolog.
Két éve egy férfi egyenesen addig ment, hogy e mesefilmek elpusztítására serkentett egy videóban, mondván, hogy ezek a filmek egy sátáni propagandagépezet részei, és meg kell óvnunk tőlük a kicsinyeket. Bizonyítékként például azt említi, hogy Pocahontas a Mélység szellemét szólítja meg, ami mi más lenne, mint az ördög lelke, illetve megemlíti, hogy szerinte a Kis Hableány pornográfiára serkent, elég csak látnunk a fallikus szimbólumot a DVD címlapján. (Én nem látom bele, szóval ki a betegebb?)
Mások azzal riogatják a szép meséket élvezőket, hogy az alkotások teli vannak rejtett manipulációval, és mindez azért van, mert Disney maga szabadkőműves volt. Mások azt mondják, ezek bárgyú, beteg, sőt mérgező mesék, épeszű szülő nem engedi a gyermekének, hogy megtekintse. Való igaz, hogy Disney sok filmje és rajzfilmje sokszor kiszámítható, hatásvadász, gyakran szirupos. És való igaz az is, hogy még felnőttként is igen szórakoztatóak mindemellett. Ha nem láttam kismilliószor a Kis Hableányt és az Aladdint, akkor egyszer sem. Imádom a verbális és a képi humorukat, a zenéjüket, az animációk igényes szinkronját. Szellemes mesék ezek, amik sokszor jóra is tanítanak. Mint a legtöbb mese. Kitartásra, bátorságra, a szeretet fontosságára. Szerintem.
De nézzük a legfőbb vádakat pontról pontra, és kicsit gondolkodjunk el azon, hogy vajon tényleg csak és kizárólag Disney a bűnös? (Nagy kérdés, hogy a többi, fele ilyen klassz látvánnyal nem operáló, gyenge, falmelléki humorral dolgozó mesegyárat miért nem gyomrozzák meg ennyire?!)
- Többen nekimentek már a Disney-nek amiatt, hogy hihetetlenül szépnek ábrázolja a királynőket, hercegnőket. E támadók szerint csak és kizárólag a Disney mesék tehetnek arról, hogy a kislányok igen nagy százaléka már az óvodában kövérnek és csúnyácskának érzi magát, mondjuk Pocahontas-hoz vagy a Kis Hableányhoz viszonyítva. (Talán mindannyiunknak ismerős lehet a meseszép kifejezés. Arra utal, hogy a valóságban ilyen szépség nem is létezik.) De tegye fel a kezét, aki gyerekkorában akár egy olyan mesét is hallott volna, ahol a királylány (vagy királyfi) tök átlagos külsejű. Mindenhol világszép hercegkisasszonyról regélnek, és mindenhol lélegzetelállító a herceg a keleti meséktől kezdve Andersenen át Grimmig (amúgy igen sok Disney-rajzfilm alapja Grimm mese, gondoljunk csak a már emlegetett Hófehérkére vagy a Rapunzelre) és tovább.
A klasszikus mesékben nem látunk kancsal, x-lábú, túlsúllyal küszködő hősnőt, mert nem is akarunk azt látni. Mint ahogy a kislányok babája sem egy ragyavert, savószemű, horpadt arcú rémség. A gyerekek is szeretik a szépet. Sokat kísérleteztek már azzal – a tolerancia jegyében –, hogy például sérült (volt Down-baba is) akartak a gyerekeknek adni, de még maguk az érintett gyerekek is a szép és ép babát választották. Persze, Barbie káros hatásáról is kötetnyi tanulmány jelent már meg, és ha azt vesszük, a Disney-hősnők a lehetetlen vékony alakjukkal, nem emberi hajkoronájukkal valóban frusztrálóak lehetnek, de szerintem általános tapasztalat, hogy jól szeretett kislány nem téveszti össze az illúziót a hétköznapokkal. - Az mondjuk való igaz, hogy ezekben a mesékben a jók rendszerint szebbek a gonoszoknál. Azaz a lelki torzulásoknak külsődleges jegye van. Ez megzavarhatja egyesek szerint a kicsiket. De valóban csak a Disney-nél van ez így? Ha belegondolunk, nagyon nem. Már a régi orosz mesékben is rút és bibircsókos volt a baba jaga (azaz a boszorkány), a szörnyek, a fenevadak mindig undorítóak voltak.
- Van, aki azon rugózik, milyen káros, hogy e mesék vége azt sugallja, hogy a dolgok vége mindig happyness, a nagy egymásra találás, a CSÓK után automatikusan a sírig tartó boldogság következik, azt mondva ezzel, hogy egy kapcsolaton nem kell dolgozni, voltaképpen megy az magától, és ez mekkora tévedés. Én nem hinném, hogy a házasélet buktatóinak felvázolása a mesefilmek feladata lenne. A gyerekek úgyis látnak elég szart maguk körül (a házasságuk csaknem fele válással végződik!), nem ezt akarják bámulni lefekvés előtt. A meséknek feloldó, kiengedő, feszültség levezető funkciója is van, nem véletlen, hogy neves meseterapeuták dolgoznak velük. Úgy gondolom, nem szabad elvennünk a boldog véget a gyerekektől. Ne akarjuk, hogy már hat évesen megkörnyékezze őket a depresszió!
- A brit tanulmány szerint rettenetes nőképet sugallnak ezek a mesék. Hamupipőke példája például azt, hogy a nő egyetlen feladata a férfinak való tetszés, a férfiak kiszolgálása, és voltaképpen e nők életcélja csak az, hogy egy gazdag hapit lehalásszanak, és csókolom. Nos, ez a vád valóban megállhat, igen kevés a régi mesékben az öntudatos feminista. Én úgy hiszem, a család nevel, az igazi anya, a tanárnő, a környezet. A látott mesét jó esetben meg lehet beszélni. Persze lehet mondani, hogy a kép zsigeribben hat ránk, oké, ezt elfogadom. De én is szerettem Hamupipőke meséjét, és mégsem férjhalászatból álltak a fiatal éveim. Ennyi erővel Jane Austinnak is nekimehetnének.
- És hogy bárgyúak lennének? Nem írom alá. Sokkal gyengébb, nívótlanabb alkotásokkal vannak tele a csatornák. Ráadásul a Disney-filmekben soha nem beszélnek olyan ocsmányul, mint amire látok, hallok példákat, soha nem igazán paráztatóak a figurák, és mindig adódik feloldás. Mert a mesék lényege ez: hogy velük tudjunk szárnyalni, kiéljük benne a szorongásainkat, találjunk benne válaszokat a kérdéseinkre, és aztán kapjuk meg a megnyugtató befejezést, a megnyugvás lehetőségét.
