Keljfeljancsi című rádióműsoromra érkezett az alábbi levél. Írója nem kért anonimitást. Remélem nem sértődik meg, ha most közreadom:
„Éjjel hallgattam, és semmit sem tudtam volna mondani, hozzátenni, véleményt formálni arról, amely események zajlanak most. Semmit. Úgy éreztem, teljesen kicsúszott alólam a talaj, most göröngyök vannak rajta, félek, hogy elbukom. Miért is? Elmúlt bennem az a magabiztos és nyugodt béke, amely eddig, annak ellenére lehet hogy illúzió volt, de nem féltem.
Itt nem az antiszemitizmus a fő félelmem. Itt egy háborút átélt, de semmire sem emlékező ember félelme tört ki belőlem iszonyú erővel, magam is csodálkozom. Háború 2015 és eddig miért nem? Nem a bevándorlóhullám váltotta ki, de mégis lehet benne valami. A látvány, a mélységes szomorúság, a batyuk és csomagok, a gyerekek az ablakokban, a színkavalkád, és mindegy, hogy kik ezek a megindult emberek, tolonganak, menekülnek, egymást fellökik, egymást tapossák, vonatok jönnek, mennek, és miért is? Nem tudják és nem is mérik fel, mi vár, vagy várhat rájuk.
Az ellenőrzés, mind hajdan a csendőrök a vonatokon, igazoltatás, hamis papírok. A menekülés a semmibe, oda, ahol minden általánosság hajtogatása mellett nem vár rájuk más, mint további megaláztatás. Mert megindult a föld, mint valóban egy igazi háború. Megindultak a menekülők valami nagy nagy borzalom elől, úgy mint alig élő emlékezetemből talán előhúzható utunk anyámmal a téli Felvidékre, majd vissza, paplanon húzott, és menekült. De ő hitt abban, hogy béke lesz, és végig énekelt, mert a béke lebegett előtte, közben fel-felvettek szovjet katonai buszok és így hazaérkeztünk Budapestre, akkor haza, amely hazám maradt.
Most mindez, ami körülöttünk van, nem szép emlék, az anyák nem énekelnek, az anyák nem hisznek, az anyák átadják gyerekeiket idegeneknek túlélésre, nem szép hideg téli táj, nem anyám szép éneke, hanem egy furcsa ijesztő félelem a háborútól. Úgy érzem minden ún “plüssállatom” elhagyott, nincs kit átölelni, hogy erőt adjon, nincs olyan ember, akiben bízhatok, nincs sem apa sem anyakép. Marad a hideg valóság és félelem. Ez olyan félelem, amely nem lök menekülésre, hanem a lábam szó szerint a földbe gyökerezik: ez a félelmetes tehetetlenség érzése.
Mit vesztettem el, kérdezem magamtól? Elvesztettem a jókedvemet, amely jellemző volt, elvesztettem a humoromat, amely volt, elvesztettem azt a melegség érzését, amely az emberekhez fűzött. Minden kihűlt és ez az ijesztő.
Tanár létemre a szakmám szépsége élne bennem, de most félnék tanítani. Akkor mi marad? Erre nincs válasz.
Zs. A.”
