Tegnap nem azok a nővérek vonultak, akik közül egy csapattal találkoztam karácsony után a repülőtéren. Egyikük sírt, hogy a kicsi lányát itthon kell hagynia, a másik elmesélte, hogy a férjére kellett bíznia saját, idős édesanyját. Fogat összeszorítva, egyszerű osztás-szorzás után mondtak fel itthon, és dolgoznak most Svájcban. Ki kórházban, ki házi idősgondozóként.
„A néninél lakom – mesélte a csaknem ötvenéves I. – nem hittem volna, hogy én, aki mindig önálló, külön lakásokban éltem, képes leszek erre. De meg kell tennem, különben elárverezik az otthonom.”
És ugyanígy mennek ünnepek előtt, ünnepek után Angliába, német kisvárosba, ki hová tud. Akad, aki inkább nem jön haza, még amikor lehetne sem, mert kell az a pénz is. Évekig dolgoztak több műszakban, olykor embertelen körülmények között. Be kell foltozni azokat a lukakat, amik ez idő alatt keletkeztek, a gyereknek iskolába kell járnia, a hitelt fizetni kell. Ők már döntöttek, elmentek, sokan vannak. Túl sokan, hiányuk minden intézményben érezhető. Olyannyira, hogy amikor ki akarnak rúgni valakit az itthon ragadtak közül, nagy a dilemma. Mint a fekete ruhás nővér esetében is. Visszahívták, mert nem jött senki helyette.
Remélem, nem is azok a nővérek ők, akik hagyták apámat több mint két órát feküdni a hideg fürdőszobakövön. Akik felé sem néztek, akkor sem, mikor már napok óta feküdt magatehetetlenül. Odatették az ételt az ágy mellé, a beteg – aki mozgásképtelen volt – hogy, hogy nem, nem evett egy falatot sem. Nem is azok, akik hagyták a nagypapát egész éjjel, hiába csöngetett, hogy nagy fájdalmai vannak. És amikor számon kértem ezt rajtuk, azt mondták, ők szóltak már elsőre, hogy ennyi fájdalomcsillapító nem jár egy embernek. Mindezt pökhendien, cinikusan. Talán nem is azok a nővérek, akik a rákos barátnőmnek – mikor ötödjére sem találták el a vénáját – a képébe nevettek, hogy lesznek ennél nagyobb fájdalmai is.
Persze, nagyon könnyű az egészségügy ellen hangolni a társadalmat – e pár mondatomból is látszik: mindegyikünk tud elképesztő eseteket, példátlan borzalmakat sorolni. De legalább ugyanennyi szép történet is van: csak azok valahogy nem kapnak ekkora publicitást.
És gondoljunk csak bele, vajon mennyire motiváló éhbérért robotolni, kifizetetlen túlórapénzeket kajtatni, annyi mellékest elvállalni, amennyi emberileg lehetséges (sőt, általában többet), csak hogy az ember éhen ne haljon? Nehéz úgy figyelni mások méltóságára, hogy közben a miénk nincs sehol. Ez már nem is az alázat kérdése. Ezek a kérdések nagyon messzire vezetnek.
Fotó: Hír24/Berecz Valter
Azok a nővérek vonultak fenségesen, némán, és méltóságteljesen, akiknek az ápolás az életük. A nővér, aki angyali türelemmel viselte a nagyi kirohanásait, és még nekem is jutott a mosolyából, mikor szabadkoztam. „Ugyan már, ezek az idős nénik már csak ilyenek. Szívesen teszem, bármikor kerülhet az enyém is ilyen helyzetbe.” Vagy aki felhívott, sokáig nyomozva a számom után, hogy úgy látja, a papának szüksége lenne rám, nem tudnám-e meglátogatni. A nővérek, akik nem fogadtak el hálapénzt. És azok, akiknek sajnos el kell fogadniuk ebben a velejéig korrupt rendszerben, pusztán azért is, hogy egyáltalán tovább dolgozhassanak.
Úgy látszik, tényleg rettenetesen gazdag ország vagyunk. Milliók mosolyognak a Gyere haza, fiatal programra (hogy egy-két lúzert hazatereljenek), a már unásig emlegetett stadionokra, repkednek az összegek ilyen-olyan prominensek számláira, Rolling Stones-koncertjegyre, luxusszállodára.
Persze, akik ezek élvezői, sosem fognak állami kórházban feküdni, mennek például svájci magánklinikákra, és nagyon jólesik nekik, hogy mindenhol magyar hangot hallanak.
