Ady Endre és József Attila két nagy magyar költő, csak durván össze lettek kommunistázva, illetve zsidózva, illetve radikális baloldalozva és szélsőséges liberálisozva. Nem elég, hogy magukat kommunistázták, hatvanylajosozták, nyugatozták, szépszózták össze szerencsétlenek, az utókor, az a hálátlan rákosista, révaijózsefes utókor végképp összevörösözte őket, de úgy, hogy mára a saját monarchiás édesanyjuk sem ismerne rájuk. Amúgy is alig maradt valami menthető ezekből a vérbajos, elmebeteg, züllött, önmagukat hasba morfiuminjekciózó zsidóbérenc, alkoholista élőhalottakból, akik május elsején úgy várták a Népszava megemelt honoráriumát, mint Magyar Krónika a Kerényi Imre megemelt honoráriumát váró legjobb, számlaképes szerzőket. Pedig ha kivonjuk belőlük a vöröset, szinte csak a resztli marad: az istenes versek, meg a szociális érzékenység. Nem sok.
Biztos ami biztos, a napokban a Duna TV „Hagyaték” c. műsorának „Zsenik vakvágányon” c. adásában Raffay Ernő és Mezey Katalin harmadszorra is összekommunistázta őket. Elvégre a Nemzeti Pantheon nem örökbérlet. Kell a hely Nyírő Józsefnek, Tormay Cécilenek, Wass Albertnek. Még ezzel a Radnóti Miklóssal kéne valamit kezdeni, mert úgy tűnik, önként ő sem hajlandó kilépni a Pantheonból. Kár, hogy már a klasszikusok sem a régiek, pedig tanulhatnának valamit a kortársaktól. Például, ha ez a három önként és dalolva távozna, mint tíz éve Parti Nagy Lajos az Írószövetségből, mennyivel könnyebb lenne minden, akkor a többi már menne magától. Fegyelmezetten, kettes sorban.
De így… Nehéz ügy. Tévéműsort igényel.
A Duna TV kisajátító showja ezekkel a magvas gondolatokkal zárul: „Az elbitorolt szellemi javak visszaszerzése nehezebb, mint az anyagiaké. Ady Endre és József Attila csak akkor lehet ismét igazán a miénk, ha megtanuljuk őszintén tisztelni és nem felhasználni, büszkén vállalni és nem kisajátítani örökségüket.”
Ezzel speciel kurvára egyetértek.
