Megjött az első Tesco-kosaram. Volt benne mangalicahús, mirelit, sajt, tej és még pár apróság. Mindenből azt hozták, amit kértem, bár a rendelésnél jelezték, előfordulhat helyettesítő termék. Az áruval kapcsolatban egy kifogásom van: a kiszállított húsoknak a lejárati ideje meglehetősen közel volt, konkrétan öt napra. A mélyhűtő persze ezen segít, de ezek szerint erre figyelni kell – erre egyébként külföldön is panaszkodtak a webes vevők.
Így nézett ki a folyamat: felmentem a Tesco honlapjának bevásárlás aloldalára (ez egyelőre angolul van, felteszem, a tesztüzem végére lefordítják majd), regisztráltam, kiválasztottam egy időpontot (esetemben a szerda reggelt), leadtam a rendelésemet. Fontos tudni, hogy – most még – csak kártyával lehet fizetni. Lehet kérni áfás számlát – vagy a rendeléskor, vagy pedig a helyszínre kiérkező futártól.
Ez már a múlt
Fotó: AFP / Paul Ellis
A futár a megbeszélt két órás időintervallumban érkezett egy nagy ládával a kezében, amiben benne volt a mintegy hétezer forintnyi élelmiszer. A kiszállítás kilencszáz forintba került. Ez nagyjából másutt is ennyi. Mindenesetre ahhoz képest, hogy más kelet-európai országokban pár száz forintnak megfelelő összegért házhoz hozzák a “szajrét”, drága. Persze valójában az árat aszerint érdemes mérlegelni, hogy kinek mennyit ér a saját ideje és szeret-e a Tescóban korzózni. (Brrr.)
A harmincas futár udvarias volt, ismerte a rendelésemet, összefoglalta, hogy mi hogy volt, kellett-e a spenótomat más márkájúra cserélni (nem). Felajánlotta, hogy segít elrakni, ami kicsit fura, de kedves (kösz, megoldom).
Az egész átadás-átvételt-elpakolást-fizetést-számlaadást lebonyolítottuk körülbelül öt perc alatt, ami az internetes válogatással együtt tíz percre tornázta fel a bevásárlásomra eső időt. Ez persze nagyobb spájzolási ambíciók esetén több: mint a futár mondta, az én rendelésem kicsinek számít, mert az imént is vitt valahova (lift nélkül a másodikra) tíz ládát.
A szolgáltatás egyelőre tesztüzemben működik, egyesével veszik fel az új vevőket azok közül, akik korábban regisztrálták magukat, hogy érdekelné őket ez a dolog.
Hogy mi volt nekem a legjobb az egészben, azt kicsit hosszabban tudom elmagyarázni.
Anyámnak nincs kertje
A hipermarketeket eredetileg arra találták ki, hogy az elővárosokban lakó, jó fizetőképességű autós-családi házas emberek igényeit elégítsék ki. De ez gyorsan megváltozott: a hipermarketek több tízezer tételes kínálata még a belvárosból is kicsalogatta az embereket a város szélére, hogy órákon át kiránduljanak a bevásárlókocsival a falunyi kiterjedésű üzletekben.
Ezt a kis rítust én személy szerint már évek óta szívből rühellem. Utálok a zsebemben kotorászni százasért, amit mindig elfelejtek kikészíteni. Utálom a kocsikat, amelyeknek a kereke rendszeresen olyan váratlan fordulatokat vesz, mint a kormány gazdaságpolitikája. Utálom, amikor beleragad a kereke a mozgójárdába.
Utálom a választás stresszét, amikor ott állok a tejes pultnál, és pár száz méternyi áru között kell találnom egy tejfölt, ami árban és minőségben is megfelel, holott az a lappangó szar érzésem van, hogy a modern élelmiszergazdaság logikája szerint valójában egy kaptafára készül mind. De mégsem engedhetem el magam, nem vehetem meg azt, ami kétszer annyiba kerül, tehát ott állok és összehasonlítgatok és stresszelek.
Ezen nem segít az sem, hogy miközben próbálom legalább futólag felmérni a kilónkénti árakat (mert persze az van törpe betűvel), hogy azért engem gazdasági újságíróként már mégse vezessenek meg mondjuk egy drágább nagy kiszereléssel, a párom már tűkön ül, és haladna. Én meg rakosgatom és pipálgatom azt a kábé száz tételt, amiből egy havi nagybevásárlás áll, tehát halálosan dekoncentrált vagyok, és nem viselem túl jól, hogy éppen pont mindig akkor esik ki fogai kapuján az a mondat, hogy „Na, de nem akarjuk a fél délelőttöt itt tölteni, ugye?”, amikor én állok meg valamit megnézni.
Az anyámmal pont fordított a helyzet. Ő nyugdíjas és rutinos piacozó, neki ez felér egy vidámparkozással. Sorról sorra végig megy az egész üzleten, nézelődik, gondolkodik, leveszi a konzervet, visszateszi, hunyorogva bogarássza az árakat végtelen türelemmel. Kedvence az akciós sor. Én nagyjából akkor szoktam végezni, amikor ő az elején, a kertosztályon tart (nincs kertje). Mostanában már inkább elviszem autóval, kiteszem, és addig elmegyek ügyeket intézni, így legalább nem rontom el az élvezetét azzal, hogy durcás fejjel olvasgatok a könyves soron.
De még anyám nélkül is órákat vesz igénybe a folyamat. Fél óra odajutni. Két-három óra bevásárolni. Fél óra hazajutni. Fél-egy óra mindent elpakolni. Ez kábé négy-hat óra, amikor kirándulhatnánk, olvashatnánk, ücsöröghetnénk a Széchenyi-fürdőben, vagy imádkozhatnék a borsóimnak, hogy nőjenek már gyorsabban. Helyette stresszelünk egy üzletben.
Se vele, se nélküle
Nem egyszer megfogadtam, hogy szakítok a hipermarketekkel. Nemcsak azért, mert időrabló szörnyűség, hanem azért is, mert szerintem a hipermarketek egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy egy jól működő élelmiszergazdaság legyen mögöttük. A méretgazdaságosság csapdájában vergődnek: a végtelenül nagy mennyiségi szükségletük miatt például alig tudnak kistermelőktől érdekes, minőségi termékeket venni, hiszen azok nem állítanak elő millió fej salátákat.
Eltűnnek az egyedi dolgok is: alma és alma között nagyon nagy különbség lehet, de a hipermarketek beszerzői nyilván csak a mennyiséget és az árat tudják figyelembe venni. Így lesz az alma egyenáru, ami nekem nem tetszik. Ezért leggyakrabban különböző kistermelői vagy bioboltokból rendelek heti csomagot. Ott csak egy vagy kétféle alma van, de az olyan finom, hogy még a magokat is meg akarom enni. És nincsenek dobálva, emiatt hetekig olyanok, hogy Hófehérke is beleharapna.
Illusztráció: FN24
Hogy miért járunk mégis ki időről időre? Mert van néhány dolog, amit ott tudunk a legegyszerűbben beszerezni. Néha jólesik egy banán. Olcsó a macskaalom. Brutál drága, de finom a vákumcsomagolt mangalica és a mangalicakolbász. Általában házitejet iszunk, de azért jó, ha van otthon vész esetére pár űrhajóstej is. Dobozos tejszín, sajt, mirelitek – ilyesmi szokott rajta lenni a listánkon. És ezeket egyetlen bevásárlással letudjuk, a Tesco gyakorlatilag végtelen kínálatából.
Stresszmentes shopping
Egyszóval nekem személy szerint istenáldomás a webes bevásárlás lehetősége. És nem csak amiatt, hogy nem eszi az időmet, hanem azért is, mert a számítógép monitorja előtt ülve nem stresszelek.
A választás paradoxona amúgy egy tudományosan leírt, ismert jelenség: arról szól, hogy bizonyos mennyiségű választási lehetőség felett egyszerűen betojik az ember attól, hogy rosszul dönt és ezért állandóan leblokkol.
