Mettől meddig dolgoztak a Class FM-nél, és hogyan kerültek oda?
Tóth Brigitta: Mindketten rádiósok voltunk már előtte is: én Debrecenben a Rádió Maxban kezdtem, aztán jött a Class FM, ahová meglehetősen egyszerű volt bekerülni: jókor voltam jó helyen. Elküldtem a hanganyagomat és az önéletrajzomat, és ennyi. Mindezt akkor tettem, amikor Ortutay Dóra távozni készült a rádiótól (én persze erről semmit sem tudtam). Gyakorlatilag azonnal behívott az akkori hírigazgató, Mezei Zsolt, majd próbafelvételt csináltunk. Miután megvolt az elbeszélgetés, két nap múlva már a hírszerkesztési gyakorlatot csináltam, aztán szerződtettek. A párom a Pont FM-nél és a Rise FM-nél is dolgozott, amikor ráharapott az akkor induló Class FM-re. Mivel az előző munkahelyén nem volt fizetés, izzította a kapcsolatait és mivel tehetséges, rutinos, kiváló szakember volt, gyakorlatilag azonnal felvették a kezdő csapatba. Emellett ő egyébként DJ-ként dolgozott a Peaches and Cream partysorozatában. Összességében a férjem négy, én három évig voltam a Classnál. Hozzám még annyi, hogy a Rádió Max az a rádió volt Debrecenben, ahonnan Orosz Gyuri humorista is indult. Együtt dolgoztunk 3 évig.
Akkor a férjét is a Classnak köszönheti?
Igen. Ő lett a legjobb barátom. Már az első héten megtaláltuk a közös hangot. Három évvel később pedig már egy pár voltunk.
Ez eddig klasszul hangzik. Aztán valami mégis történt, ami miatt távoztak. Mi volt az a valami?
Én hírszerkesztő-hírolvasó-riporter voltam, Roland, a férjem pedig hangtechnikus. A munkánk a szerelmünk a mai napig is. Azt gondoltuk, hogy a Class FM-ben folytatott munka csodálatos tapasztalat, élmény lesz: hogy akkor tanuljuk meg igazán, mi is az a rádiózás, illetve hogy a frekvenciaszerződés végéig ott fogunk maradni. Ám tévedtünk.
A közeg közel sem volt annyira profi és vidám, mint gondoltuk. Alapvetően a közhangulat és a hamis profizmus miatt hagytuk ott a rádiót és váltottunk. Mi többre vágytunk ennél.
Azonban mivel a szerelem nem múlt el a munkánk iránt, terveink vannak a jövőt illetően.
Saját rádiót szeretnénk. Természetesen nem Magyarországon, mert ott gyakorlatilag lehetetlen. Amit a hallgatók hallanak, az csak nagyon pici szegmense a rádiós közegnek. Semmi sem olyan, mint azt a kívülállók képzelik. Szerintem nem árulok el titkot azzal, hogy valamennyien bábemberek voltunk, illetve lettünk volna. Lásd azokat az embereket, akik a Simicska-botrány és egyebek után mozgolódni kezdtek.
Én és a férjem nem szerettük és nem szeretjük, ha irányítani akarnak. Vezető-típusok vagyunk. Így hát – akkoriban még – emelt fővel távoztunk.
Ez még az emlékezetes „G-Nap” előtt történt, amikor a rádió tulajdonosa, a miniszterelnök volt barátja, Simicska Lajos nem túl szép szavakkal jellemezte Orbán Viktort?
Igen, mi még bőven előtte távoztunk. 2013 nyarán mondtam fel én, Roland pedig ugyanazon év októberében.
Amikor önök még ott dolgoztak, voltak-e befolyásolási kísérletek, hogy milyen hírek kerülhetnek adásba?
Persze. Mint mindenhol. A politika alaposan kordában volt tartva.
Én akkoriban, ha véletlenül a Class FM-re keveredtem, szinte alig hallottam politikai hírt, inkább hírességekről vagy egyéb bulváros témákról szóltak a hírblokkok. Ha mégis volt valami politikai anyag, akkor az főleg kormányzati örömhír volt.
A politikai hírek mindig Mezei Zsolt alá tartoztak, ő írta a politikai híreket, híranyagokat. Mi mondtuk adásba. A régi csapat idején egyébként még voltak komoly témák, komoly híranyagok, komoly riportok. A mostani Class FM már nem olyan, mint a régi. Mi még “ostorral” voltunk ütve. A régi csapat távozásával viszont a színvonal is egyre rosszabb lett. Kosztrihán Karolina volt az utolsó a kezdőcsapatból, azonban ő is felmondott körülbelül két éve.
Ha a kormánynak kedvezőtlen hír jött, akkor volt-e esélye bekerülni a hírfolyamba?
Ritkán. Nagyon ritkán. Akkor is mértékkel, fél mondatban.
Nyilván az egyensúlyt fenn kellett tartani, tehát a kormányhírek után jöttek a néhány mondatos ellenzéki hangok. Szó szerint néhány mondatosak. Ráadásul, ha voltak is olyan kormánynak kedvezőtlen hírek, amelyek adásba kerültek, azok nem hangozhattak el két alkalomnál többször. A kontroll folyamatos volt.
Ez volt a leginkább az oka a távozásuknak?
Ez is. Igen. Nem akartunk ilyen játékot játszani.
Ezek szerint volt más is?
Voltak kollégák, akikkel nem volt szívderítő a munka, illetve sokszor alkalmatlanok voltak a munkakörülmények a precíz munkára. De nyilván mi voltunk megdorgálva egy-egy aprócska malőrért.
Többször kértük, hogy változtassanak bizonyos dolgokon, kértünk újításokat, könnyítéseket, de soha nem történt pozitív változás. Csak egy egyszerű példa: a hírszerkesztők laptopja körülbelül másfél évig „kék halállal” működött. Hozzá sem ért senki. Volt, hogy hírek előtt öt perccel döglött meg.
A technikusok pedig, akiknek extra koncentrációra lett volna szükségük, a közös szerkesztőségben dolgoztak, együtt mindenkivel (hírigazgatóval, hírszerkesztővel, gyártásvezetővel, műsorvezetővel, webszerkesztővel és az egyéb átmenő forgalommal). Ahogyan említettem, mindketten rádiósok voltunk előtte is. Soha nem dolgoztunk ilyen hangzavarban, mint ott. A technikusnak és a hírszerkesztőnek másutt mindig külön szobája volt, hisz a munkája nagy koncentrációt igényelt. Ezt a Class FM-ben valahogy egyik illetékes sem akarta, vagy nem tudta megérteni. Szeretek precízen, nyugodtan, profin dolgozni, és utálok hibázni. Ez itt számomra kivitelezhetetlen volt. A férjem ugyanígy volt ezzel.
Anyagilag mennyire voltak megbecsülve a rádiónál? Más médiacégekhez képest Simicska médiabirodalmának elég jól ment.
Annyit kaptunk, amennyiből fedezni tudtuk minden kiadásunkat (albérlet, rezsi, étel, hitel). Félretenni viszont nem igazán tudtunk. Nyilván a Class bérezési rendszerének az alján foglaltunk helyet.
Milyen volt a műszakbeosztásuk, mennyire volt rugalmas?
Alapvetően nem voltak rosszak a beosztások, bár az utolsó évben nekem épp emiatt volt egy hosszabb beszélgetésem a közvetlen főnökömmel. Valamiért folyamatosan úgy alakította a beosztást, hogy pihenésre egyre kevesebb idő jutott (a napközbeni hírszerkesztő – aki délután 5-6-ig dolgozott – ment hajnalra, tehát reggel ötre, ám neki este fél nyolctól, otthon a reggeli hírmagazinnal kellett foglalkoznia, ami szintén elvitt két órát). Egy-két módosítással ez orvosolható lett volna, ezt egymás közt, hírszerkesztők meg is oldottuk. A technikusi beosztás szerencsére sokkal rugalmasabb volt, így elég sokat tudtunk együtt dolgozni a férjemmel. Egyébként a rádióban senki nem tudta, hogy mi együtt vagyunk.
Ez heti hány óra munkát jelentett és milyen elosztásban?
Ez minden héten változó volt. Az óraszám általában 40 volt. Nem volt fix ember miután Kőváry Anettet kirúgták. A Morning Show-s reggeleket hol én, hol Karolina csináltuk. Nem volt rendszer.
Amikor önök távoztak a rádiótól, miért nem próbáltak más cégnél elhelyezkedni Magyarországon belül? Vagy ha nem tetszett az alkalmazotti lét, miért nem csináltak saját vállalkozást itthon?
Mivel én mondtam fel hamarabb, én kezdtem a körözgetést az álláshirdetések világában. Nem akartam a médiában maradni, nem akartam riporterkedni, hírszerkeszteni, semmit. A háttérben akartam pihenni egy kicsit. Túl sok stressz ért abban az időben. Ennek ellenére az ATV-ben gyakorlatoztam néhány hétig. Aztán kiszálltam, mert nem éreztem jól magam. Végül gyerekekkel játszottam egy játékbolt alkalmazásában. Ott egy kicsit sikerült lecsillapodnom, új energiákat gyűjtenem. Aztán kaptam egy kellemes háttérlehetőséget a Ridikül magazintól. Adásszerkesztő lettem két hónapra. Mivel azonban a titkos vágyam, álmom az volt, hogy Spanyolországban éljek, így igazán sehol sem találtam meg a helyemet. Úgy éreztem, most vagy soha. Itt a lehetőség! A férjemnek is kezdett tele lenni a hócipője, nyitott volt a terveimre, felmondott és miután eladtuk mindenünket, nekivágtunk Spanyolországnak, ahol egyébként nem volt munkánk, ajánlatunk…semmink. Csak egy albérletünk, amit otthonról szerveztem magunknak a Costa Blancán.
Még annyit ehhez, hogy Magyarországon egyáltalán nem éreztük jól magunkat. Rengeteg negativitás, agresszió és passzivitás ért minket. Spanyolország sokkal csábítóbb volt.
Azért elég nagy rizikó mindent feladni. Volt valami bevételük addig is, amíg lezajlott az átköltözés?
A költözés rém egyszerű és gyors volt. Eladtunk mindent, plafonig pakoltuk az autót és már indultunk is. Körülbelül egy hét alatt elintéztünk minden papírt és egyebet. Rizikó bőven volt, mivel nem volt munkánk. Nagyjából négy-öt hónapra elegendő pénzzel indultunk neki a kalandnak. Nem készültünk heteket, hónapokat, mint mások. Nem gondolkodtunk a kockázaton, amivel ez az egész kaland jár. Ösztönösen cselekedtünk és hittünk a döntésünkben. Bevételünk minimális volt, Roland webprogramozó is, és így volt néhány filléres megbízása. Abból tudtuk fedezni az autóhitelét. Más nem volt.
Hogyan jött a kürtőskalácsos vállalkozás ötlete?
Soha, semmi közünk nem volt a kürtőskalácshoz, én életemben körülbelül kétszer ettem, nem is szerettem. Egy valami azonban egyértelmű volt: a spanyolok imádják az édességet, viszont a süteménykultúrájuk csapnivaló. Mivel nem jött visszajelzés egyetlen lehetséges munkahelyről sem (válság volt, ráadásul rossz időben jöttünk ki, október végén, tehát turistaszezon sem volt), a pénzünk pedig fogytán volt, gondoltuk itt a lehetőség. Egy közös barátunk is belefektette a pénzét a kürtőskalács businessbe (hisz egyértelműen remek ötletnek tűnt), így az érkezésünk után körülbelül egy-másfél hónappal beszereztünk mindent, ami a nomád élethez szükséges, aztán belevágtunk. Újabb egy hónappal később viszont csődbe mentünk. Nem volt nehéz, hisz nem voltak millióink, épp ellenkezőleg. A barátunk nem vállalt több anyagi kockázatot, így inkább visszafordult. Mi tovább folytattuk a harcot. Az utolsó centjeinket forgattuk bele piacokba. Másfél-két év kellett, mire talpra tudtunk állni.
Ma már alkalmazottaik is vannak?
Volt egy fiatal magyar fiú, akivel elkezdtünk együtt dolgozni. Léha volt, így két hónap után búcsút vettünk tőle. Ezt a munkát ugyanis nem lehet lébecolva csinálni. Ha nem dolgozol, nem harcolsz, nem jön be egy cent sem a kasszába. Tavaly télen elgondolkodtunk egy spanyol fiú szerződtetésén is, de végül nem kötöttünk vele egyezséget. Ezért jelenleg ketten visszük a céget, a férjem és én. Alapvetően egyébként spanyoloknak árulunk. Sokan gondolják, hogy a tengerparton, a turistákból tudunk megélni, de ez téves gondolat. Turistákra nem lehet építeni. A spanyolokkal ismertetjük meg szerte az országban a kürtőst. Kemény harc, hisz nem mindenhol nyitottak arra, hogy új dolgokat próbáljanak ki. Harmadik éve csináljuk, és idén tavasszal kezdtünk el beérni. Szükség volt a tapasztalatokra, kapcsolatokra, pénzre és nagyobb kockázatokra ahhoz, hogy végre ne hátrafelé, hanem előre haladjunk a ranglétrán. Ma már egyébként kürtős házhoz szállítást is végzünk Spanyolországban élő magyaroknak.
Volt egy árulkodó mondata, hogy rádió indítását is tervezik. Hogyan tudnák ezt összeegyeztetni a kürtős üzlettel?
Mivel Spanyolországban sokkal puhábbak a médiabeli szabályok (gyakorlatilag bárki, bárhol, bármikor indíthat egy rádiót), így amint ledöntöttük a következő anyagi korlátot, valóban rádiót tervezünk indítani a férjemmel. Alapvetően a Spanyolországban élő magyarokat céloznánk meg vele (rengeteg angol rádió is működik Spanyolországban, csak és kizárólag az itt élő angoloknak) de természetesen az internetnek köszönhetően a magyarországi magyarok is hallgathatnának minket. A kürtőskalácsozást sem fogjuk befejezni, kötődünk hozzá, hisz ez a „mi közös gyermekünk”. Egyszerűen csak csökkenteni szeretnénk az általunk felkeresett piacok mennyiségét, kizárólag a bevált, ismert helyeket tartanánk meg.
Hogy megy a kürtős üzlet szekere? Mekkora a forgalom?
Bár három éve csináljuk, még mindig rengeteg rizikót kell vállalnunk egyes piacokkal. Még mindig elkeveredünk olyan vásárokba, ahol nem, vagy csak közepesen jól lehet eladni ezt a magyar különlegességet. Van még mit megtanulni, megismerni. Arról nem beszélve, hogy közös harcot folytatunk a Nemzetközi Kürtőskalács Szaktestülettel a kalács magyarként való elismeréséért. Erre Spanyolországban az átlagosnál is nagyobb szükség van, mivel tízből kilenc spanyol Prágából ismeri, a csehek pedig szeretik azt mondani nekik, hogy ez az ő nemzeti édességük. A forgalom változó, vannak gyakorlatilag nullás hónapjaink, például nyáron (június-július) és január-februárban, amikor nincsenek (jó) vásárok. Ezeket az időszakokat nehéz átvészelni, hisz ilyenkor rendszerint feléljük a korábban megkeresett pénzt. A kiadások állandók, a bevételek nem. Ezért lehetetlen csettintésre elérni az anyagi stabilitást ezzel a vállalkozással. Magyarországon ez nem gond, hisz mindenki ismeri a kürtőskalácsot. Negyedennyi munkabefektetéssel rengeteg pénz kereshető, ha minőségi kalácsot gyárt az ember. Átlagban havonta 800-2000 euró a nettó keresetünk, tehát egy normális élethez szükséges munkabér kereshető meg, nem könnyű fizikai munkával.
Ez azért elég rögös útnak tűnik.
Sokan kérdezik, hogy miért nem fordultunk vissza, hogyan bírjuk ezt az egyszer fent, egyszer lent életet, hogyan vagyunk képesek mindig újrakezdeni. Erre annyit szoktunk válaszolni, hogy a vásárlók és a kollégák adják az erőt. A visszajelzésük alapján miénk a legfinomabb kürtőskalács Spanyolországban. (Összesen négyen dolgozunk az országban, egy másik magyar család, egy cseh és két román família). A vásárlóktól kapott dicséret és az ebből fakadó magabiztosságunk ad erőt minden egyes újrakezdéshez.
Hogyan osztják el a feladatokat a férjével?
Meg vannak osztva a feladatok. Én foglalkozom a tésztakészítéssel, kalácstekeréssel, a férjem kóstoltat, süt és elad egyszerre.
Merrefelé szoktak mozogni, hol árulják a kalácsukat?
Minden hétvégén más városban dolgozunk, mozgó árusítást végzünk. Van egy oldalunk, oda feltöltjük az aktuális, heti piacunk helyszínét. Most egyébként Valenciában kalácsozunk vasárnap estig. Mindig ilyen három napos piacaink/vásáraink vannak. Péntek reggel indulunk, standot állítunk, vasárnap este pedig összepakolunk és indulunk haza. Nomád.
Szóval magukkal gurítják a boltot különböző városok különböző hétvégi piacaira. De nem érné meg inkább egy helyen árusítani, hogy ott fix vevőkört, egy állandó törzsközönséget alakítsanak ki maguknak?
A mozgó kürtősbolt előnye, hogy az egész országgal meg tudjuk ismertetni a portékánkat. A fix helyen történő értékesítés nem éri meg, azzal borítékolható lenne a csőd. Nem tudsz fennmaradni anyagilag addig, míg megszokják, hogy te ott vagy a finom, idegen termékeddel. Rendezvényen kívül nem sétál oda senki a bódédhoz, se egy külföldi cukrászdába, hogy na már pedig én most megnézem, hogy mi ez. Még egy nagyobb vásáron is küzdelem odahúzni az embereket a standhoz, hogy megkóstolják a kürtőst. Arról nem beszélve, hogy van a spanyoloknak saját édességük reggelire, ebédre (churros). Ráadásul nekik az utcai kaja kuriózum, nincsenek hozzászokva, mert inkább éttermekben esznek. A kürtősöket másnapra viszik, otthon megreggelizni, nassolgatni. Az összes kalácsos, aki fix büfékocsival próbálkozott, megbukott Spanyolországban. Ugyanígy a cukrászdák és a magyar éttermek. Nem kell a spanyoloknak. A sajátjuk az első. Minden más másodlagos. Annyi nálunk a fix ügyfélkör, hogy a jó helyekre minden évben visszamegyünk. Akik már ismernek előző évből, mert megkóstolták, azok visszajönnek. De gyakorlatilag minden évben harcolni kell még a bevált helyeken is.
Hogy viselik a sok utazást?
Van egy fix albérletünk, ott vagyunk hétfőtől péntek reggelig. Az esetek többségében a piacok három naposok (nyáron és karácsonykor vannak négy-öt naposok is), tehát péntek reggel indulunk, vasárnap este végzünk. A köztes éjszakákat a kocsiban töltjük. Lakókocsi nincs…A piacosoknak furgonjuk van, abban alszanak vagy a sátorban. Nekünk azonban csak egy Škodánk van.
Egyébként nem a legkellemesebb, de simán meg lehet szokni. Ez ennek az életnek a velejárója. Ha olyan helyre megyünk, ahol vannak olcsóbb szállások, akkor ott pihenünk, de ez sajnos ritka… Általában akkor megyünk hostelbe, amikor messzire utazunk. Múlt hétvégén például Madridban árultunk, 500 km-re itthonról. Vasárnap este összepakoltunk és egy szállóban aludtunk, majd másnap reggel kipihenten indultunk haza.
Viszont így akkor legalább a hétköznapok szabadok?
Hétköznap csak az előkészületek vannak az aktuális hétvégére. Alapanyag-beszerzés, takarítás, mosás stb. De nem is baj, mert a hétvégék egy jó piacon mocskosul kimerítők. Talpalunk 0-24-ben. Nekem a kezem, derekam már teljesen ráment erre… Szépnek tűnik egyébként kívülről, mint a Class FM, de ha csinálja az ember, akkor megtalálja a hátulütőit is. De én ezt sokkal jobban élvezem, mint a Classos időbeosztást. Végre van időnk magunkra is. Két hete volt piszok kemény. Felmentünk Galíciába (800 km), végigtoltunk egy négynapos piacot, hétfőn este hulla fáradtan átgurultunk 200 kilométerrel arrébb, az éjszakát ülve töltöttük az autóban, reggel bementünk egy hostelbe, két napig regenerálódtunk, csütörtökön pedig állítottuk a standot a következő helyszínen, ahol újabb négy napot talpaltunk. Vasárnap este mentünk szállásra, hétfőn reggel pedig indultunk haza.
Hogy lesz így közös gyerek a vándorélet mellett?
Nem…gyerek mellett ezt már nem akarjuk csinálni. Egyébként tízből nyolc piacos a gyereket is viszi a piacokra. Nem tudom, hogy csinálják, de megoldják.
A több száz kilométeres távolságok utazási költsége nem viszi el a profitot?
De, rengeteget elvisz. De leginkább a helypénzek a borzalmasak. Mérlegelni kell, hogy mi éri meg és mi nem. Folyamatos agyjáték, kalkuláció. Ez egyébként egy lakóautóval sokkal egyszerűbb lenne, de arra egyelőre nem jött össze a pénz. Amúgy mi a kalácsot második lábnak szeretnénk megtartani, hogy ne ettől függjön az életünk. Túlságosan szeszélyes ez az élet. Tele vagyunk más tervekkel. Ilyen például a rádió is.
Nem véletlenül akart minket mindenki lebeszélni annak idején a kürtősözésről. Csak a rossz híreket hallották. Tízből négy ember marad fenn belőle. Küzdeni kell nagyon sokáig, hogy eredménye legyen. Mi azért tudtunk fennmaradni, mert harcos típusok vagyunk.
Nem szeretünk nem a maximumon teljesíteni, alulmaradni, feladni. Soha nem nézünk hátra, soha nem keressük a kiskapukat.
Szerintem ehhez a fajta küzdelemhez és élethez szükség van egy bizonyos karakterre. Az is izgalmas része ennek az egésznek, hogy miken mentünk keresztül, milyen árat fizettünk azért, hogy ezt az egészet megvalósítsuk.
Volt, hogy egy hónapon keresztül lángost ettünk, mert tele voltunk liszttel, másra viszont nem igazán futotta. Fűtésünk két évig nem volt (a spanyol lakásokban nincs fűtés), 8-10 fokos helyiségben fagyoskodtunk át két telet. Nem volt kellemes. Tavaly decemberben vettük meg az első szieszta kályhánkat. Az első évben karácsonyfánk sem volt. A karácsonyi vacsora hagymakrémleves és zöldségpörkölt volt. Így visszagondolva vicces. Főleg a fix Classos fizetés után, amikor nem voltak ilyen gondjaink.
Eleinte ez mocskosul nem érte meg, alig láttuk a kiutat. Ma már ilyen nincs. Már elmegyünk ezer kilométerre, ha kell, csak azért, hogy jó piacot csináljunk. Az elmúlt években még nem futotta arra anyagilag, hogy ekkora távolságokra menjünk kockáztatni, így inkább csináltuk a közelebbi, pocsék piacokat. Pont ezért haladtunk lassan. De végig kellett ezt járni, már tudom. Ha az akkori Brigittát és Rolandot nézem, akik bekerülnek egy igazán kemény, erős piacra, akkor mindketten elvérzünk. Nem tudtunk volna úgy teljesíteni, ahogyan kell. Se nyelvileg, se lelkileg, se fizikailag. Az első másfél évben 50 kalács feltekerésétől is majd megszakadtam. Ma már nem okoz gondot 500 kalács sem. Erre meg kellett érni.
(Az interjút az interjúalany spanyolországi munkája miatt Skype-on rögzítettük, a fotókat pedig maga továbbította részünkre.)
