Ismét egy jó példa, hogy nem a csili-vili grafika, a tökéletesre kidolgozott kerettörténet, a kulturális és szubkulturális hívószavak, húzónevek teszik a jó játékot, hanem az ötlet, ami beszívja a szerencsétlen, óvatlan kattintót úgy, hogy pár percet (akár órát) erre a dologra áldoz az életéből, noch dazu munkaidejéből.
A Space is Key (szójáték: egyrészt „a hely, tér kulcsfontosságú”, és hát persze a space billentyű (key) az egyetlen játékirányító eszköz) főszereplője egy négyzet, amelynek át kel ugornia hasonló négyszögletes akadályokat, ennyi. Mivel négyzetünk sebessége és iránya adott, nekünk csak az ugrás helyes idejére kell figyelni.
Ez persze csak az elején játszi könnyedségű feladat, hamar érkeznek a durva pályák (minden pálya három sávból áll, a felsőben és alsóban balról jobbra, a középsőben jobbról balra halad a négyzet, azaz mintha egy hosszú csíkot háromba hajtottak volna), nemsokára megnő a sebesség, az ugrás magassága is.
Különösen, nem tudom máshogy mondani, zsibbasztó, amikor egy adott szakaszon akadunk el, nem találjuk a ritmust, ekkor sok tíz életünk porlad el az akadályoknak ütközvén. Ritmus, ügyesség, jó szem és reflexek szükségeltetnek tehát a Space is Key-hez, na meg türelem, mert bár elég gyorsan végighaladhatunk a 15 pályán, emelkedik felfelé a vérnyomás és a pulzus, nemritkán pedig elkap minket a szédítő forgás érzése. Mindezt tetézi a szándékosan spannoló, idétlen zene, amit csak a számítógép elnémításával lehet elhallgattatni, de azt hiszem, úgy nem teljes az élmény.
Amely végső soron valamiféle legális drog működésére emlékeztet. Félig nyitott szájjal, vagy görcsbe rándulva meredten előre néző kollégát lát a számítógép mögött? Vagy felmondó e-mailt olvas, vagy a Space is Key-jel játszik.
