Nem rövid, ellenben hosszú, kanyargós autóút vezet Lillafüredre, ha az ember Budapestről érkezik. Az M3-ason zötykölődni nem a legkellemesebb élmények egyike, de Miskolcra megérkezve mégis egyfajta bizsergés keríti hatalmába az embert: ugyanis a várostáblától alig 20-30 percre található úti célunk, a Hotel Palota Lillafüred, ez a kívül-belül impozáns, 1930 óta álló palotaszálló.
Ahogy az utolsó kilométereken gurulunk az építészeti műremekhez közeledve, szinte már az osztrák hegyi utak szerpentinjeit idézi minden: a zöldellő Bükk-hegység páratlan látványt nyújt minden évszakban, miközben a nap sugarai kikukucskálnak a minden más fölé magasodó, egyre közelebb kerülő kastélyszálló mögül.
Kétségtelen, hogy Gróf Bethlen István miniszterelnök jó érzékkel költött el több millió pengőt Lillafüred fejlesztésére a húszas évek közepén, mely miatt meglehetősen sok bírálat érte akkoriban: gondoljunk bele, milyen nehéz helyzetben volt a világ az 1927-es gazdasági válság után, hát még Magyarország, amit 1920-ban jószerivel feldaraboltak. Bethlen ragaszkodott ahhoz, hogy szükség van a Palotaszálló megépítésére. A bükki épületet a trianoni békeszerződés után az elvesztett felvidéki üdülőhely, Tátralomnic 1905-ben épült szecessziós szállodája, a Grand Hotel Praha mintájára és pótlására tervezték.
Az elképzelése az volt, hogy a festői környezetet kínáló épület majd a nemzetközi kapcsolatok újraélesztéséhez lehet alkalmas helyszín. A tervezésre Lux Kálmánt, a korszak neves építését kérte fel. Három év alatt, megfeszített munkával épült fel a hotel, mely végül 1930 júniusában nyithatott ki először. A következő években nagyobb figyelmet kaphatott Lillafüred, egyben a Palotaszálló is:
- A Lillafüredi Íróhét vendégei voltak a kor neves írói, mint Móricz, Illyés, Kosztolányi vagy József Attila.
- 1934-ben itt forgatták a Meseautót, később az első magyar filmszemle is a hotel falai közt került megrendezésre.
A derűs évek után leginkább a balsors sújtotta a Palotaszállót: a második világháborúban megrongálódott az épület, miközben katonai kórház lett belőle. Mostohán bántak vele a béke után is, mert szocialista üdülőként funkcionált évtizedekig, mígnem a rendszerváltást követően, 1993-ban kezdődhetett el korhű restaurálása.
Mit rejt az impozáns külső?
A Palotaszállót idén júliusban volt szerencsém meglátogatni, 3 napot, 2 éjszakát töltöttünk el itt a feleségemmel és a 2 éves kisfiunkkal. A hotelhez érkezés már önmagában Instagram-kompatibilis, de mikor az ember igazán „közel kerül hozzá”, akkor tűnik fel valódi monumentalitása:
A Palotaszállóba belépve folytatódik a rácsodálkozás: kézzel fogható a múlt, pompás csillárok, bútorok és díszes ólom ablaküvegek árulkodnak arról a megfizethető luxusról, ami újra és újra elbűvöli az embert. A háború óta ismert hányatott sorsa miatt különösen figyelemreméltó, mennyire szépen visszaalakították abba az állapotba, mely feltehetőleg a nyitáskor is jellemezte.
Különlegessége nem pusztán abban rejlik, hogy közel száz éve fogad vendégeket, hanem abban is, hogy a múltja ma sem távoli, múzeumba zárt örökségként van jelen. A történelmi terek, a neoreneszánsz részletek, a hosszú folyosók és a környező táj együtt olyan atmoszférát teremtenek, amelyből egyre kevesebbet tapasztalni a modern, sokszor egymásra hasonlító szállodák világában. Ha szobát veszünk ki néhány éjszakára, egy olyan épületbe is beköltözünk, amelynek saját története, karaktere és ritmusa van.
Persze mindig van hová fejlődni: noha bőséges mennyiségű parkolóhely áll rendelkezésre, azzal talán érdemes számolni, hogy nem fix, számozott helyet kap az ember, hanem találomra parkolhat le, s ha napközben autóval támad kedve kimozdulni, visszaérkezéskor lehetnek problémák a szabad hely megtalálásával.
Gyerekkel is ajánlott? És milyen a wellness?
A Palotaszálló nem kifejezetten családi hotel abban az értelemben, hogy a történelmi jellege más szolgáltatástípusokat részesít előnyben. A wellnessrészleget mégis hárman látogattuk meg, található benne gyerekmedence is, ahová furcsa mód a szülők pont nem mehetnek be. Ezt higiéniai okokkal magyarázzák. Érthető, mégsem szerencsés szabály ez olyan totyogóval, aki a derekáig érő vízben még bizonytalanul mozog, és könnyen nyelheti a klóros folyadékot egy rosszabb lépésnél. A szülők sertepertélését rendre megfékezik az úszómesterek, ami képes egy keveset rontani az összképen.
Apróbb újragondolás ráférne a részlegre, ami mindezek mellett kielégítő szolgáltatást nyújt, hiszen minden van, amit el tudunk képzelni, kezdve a finnszaunától a fitnesztermen át a sókamráig.
Már ebből is kiviláglik, hogy kétévessel hotelben megszállni egészen másfajta élményt jelent, mint amikor az ember kettesben vagy egy baráti társasággal indul útnak.
Talán éppen ezért tudtuk más szemmel megélni a hotelt és Lillafüredet is. Kénytelenek voltunk lelassulni, de ez a lassulás egy idő után már nem korlátozásnak, sőt, az utazás egyik legjobb részének tűnt. Kipróbáltuk a kihagyhatatlan lillafüredi kisvasutat (ami tényleg olyan kitűnő szórakozás gyerekkel, mint amilyennek hangzik), elidőztünk hotel lábánál lévő Lillafüredi-vízesésnél, sétálgattunk a Függőkertben (ami József Attilát is megihlette az Óda című verséhez), egyszóval: hagytuk, hogy a gyerek a saját tempójában fedezze fel a környezetet, és ehhez mi is igazodtunk.
Egy történelmi szálloda esetében ez nem ördögtől való hozzáállás: nem érdemes végigrohanni minden programon, inkább észre kell venni az apró részleteket, megállni egy-egy ablaknál, körülnézni a hallban, elképzelni, hányféle vendég járhatott már ugyanott az elmúlt évtizedekben.
S ha már ezt említjük: a Hotel Palota előtt álló egyik legérdekesebb kérdés a jövőbe tekintve éppen az, hogy miként lehet ezt az örökséget úgy megőrizni, hogy közben a mai vendégek elvárásainak is megfeleljen.
Közben viszont, ha minden sarkát teljesen modernizálnák, éppen az veszne el, amiért az ember ide érkezik: az oly vonzó történelmi karaktere. Az igazán jól működő megújulás ezért nem feltétlenül azt jelenti, hogy a régi helyére mindenből újat tesznek – ez a hotel vezetésének vízióján érződik.
A kényelmet és a mai igényeket úgy gyúrják egybe, hogy közben megmarad az épület hangulata, eleganciája és felismerhető személyisége. A vendég így minden pillanatban érzi, hogy egy történelmi szállodában jár, de nem szükséges lemondania azokról az alapvető szolgáltatásokról sem, amelyek ma már természetesnek számítanak. Nem mondok újat azzal, hogy kisgyerekkel a praktikum felértékelődik nyaralás idején, ugyanakkor szülőként sem elég pusztán annyi, hogy kényelmes ágyban pihenhetünk. Szerettünk volna kiszakadni a hétköznapokból, szép környezetben lenni, közös emlékeket gyűjteni, és legalább néhány nap más ritmusban élni. A Hotel Palota ebben kifejezetten erős.
Ez szép és jó, de mit lehet enni?
Félpanziós ellátás mellett egészen biztosan nem fogunk hotelen kívüli éttermek után nézni. A reggeli elképesztően bőséges: a klasszikus büfévonalnak számító rántotta, virsli, bundáskenyér mellett találunk minipalacsintát, különböző krémeket, édes vagy sós péksüteményeket. Egyedül a kávékínálatot érheti apróbb kritika: teljesen érthető, hogy nagy létszámú vendégsereg mellett nem életszerű mindenkinek eszpresszót készíteni és felszolgálni, így maradnak az automata gépek, amiket bár az ember maga is könnyedén tud használni, az abból kapott kávé valahogy nem kompatibilis azzal a minőséggel, amit a Palotaszálló nyújt.
Ebédet a hotel belsejében található Hunyadi Étteremben fogyaszthatunk À la carte étlapról, amiről – bár nem próbáltuk a három nap folyamán – csupa jókat hallottunk. Ha olyan minőségű, mint a reggeli vagy a vacsora, tényleg nem érdemes Lillafüreden más éttermek után nézni. S ha már vacsora: egészen elképesztő volt a választék a szállóvendégeknek: serpenyőből kikukucskáló mangalicapofa, vörösboros szarvaspörkölt, bécsi szelet, grillezett kecskesajt, gulyásleves – hogy csak a legínycsiklandóbb fogásokat említsem.
Érezhetően benne volt a séfek minden tudása és szeretete ezekben az ételekben, amelyek jó értelemben házias módon lettek elkészítve.
Érdemes megszállni a Hotel Palotában akkor is, ha sokat kell utazni érte?
A szállodában töltött napok alatt számunkra végül nem az volt a legfontosabb, hogy hány programot sikerült kipipálni, sokkal inkább az, hogy valamennyire ki tudtunk szakadni a hétköznapi mókuskerékből. Egy kétéves gyerek mellett ez persze nem klasszikus értelemben vett pihenés, mégis volt benne valami felszabadító: kevesebbet nyomkodtuk az okostelefont, többet voltunk a szabadban, és olyan dolgokra figyeltünk, amelyek mellett máskor talán egyszerűen elsétálnánk.
Egy ilyen történelmi szállodában megszállni nem jelent egyet a nosztalgiával. Inkább úgy pontos a megfogalmazás, hogy minden előnye mellett képet kapunk arról, hogy egy régi épület miként tud része maradni a jelennek. A Hotel Palota akkor tud igazán élő örökségként működni, ha nemcsak megmutatja a múltját, hanem teret ad az új történeteknek is. Ezúttal mi is hozzátettünk egy apró darabot az építőkockából: három lassabb napot, benne sok sétával, egy kíváncsi kétévessel, finom ételekkel, no meg az érzéssel, hogy néha nem is olyan nagy baj, ha az ember nem akar mindenhová odaérni.
