Juan nem ünnepelte meg a Mikulást. Inkább Quetzalcoatl napját akarta ünnepelni. Azt mondta, a Mikulás csak beleneveli a gyerekekbe a gringók kapitalizmusát.
Így mutatják be Alonso Ruizpalacios előző nagyjátékfilmje, a Múzeum főhősét. Múzeum után most egy másik jelképes helyszín került új filmjének címébe, A konyha, de a gringók kapitalizmusát továbbra sem szíveli a mexikói rendező. Mexikóváros helyett ezúttal New Yorkban játszódik a történet, annak is a legközepén, a Times Square-en. Ennél kapitalistább kapitalizmus talán nincs is.
Apró termetű, az angolt csak törve beszélő mexikói lány vezet be Ruizpalacios egyetlen helyszínre korlátozódó, de lenyűgözően intenzív moziélményt kínáló filmjébe. Estela konyhai munkára érkezik egy túlárazott homárt és alulsütött pizzát felszolgáló, manhattani turistacsapdába, ahol honfitársai mellett féltucatnyi másik nemzet jobb sorsra érdemes képviselői húzzák az igát. Van köztük, aki munkavállalói vízumra és letelepedési engedélyre vár, de ennyi erővel várhatna akár a Mikulásra is.
Estela valójában nem érdekli a rendezőt, az ő története csak az egyik a hasonló életproblémákat görgető, illegális munkavállalók konyhai kakofóniájában. Két szólam hallatszik ki tisztábban: Pedróé, az egyik szakácsé – főleg szárnyasokkal foglalkozik – és a pincérnő Juliáé. Volt köztük valami, talán van is még, mindenesetre a Julia testében növekvő magzat problémát jelent. Mire vége lesz a film cselekményét kitöltő munkanapnak, a magzat sorsa meg Julia és Pedro románca is eldől. Talán arra is választ kapunk, meddig, hogyan és kinek van értelme kapálózni abban a futóhomokban, amelyet az Estelához hasonló naivák még a jobb élet reményének hisznek.
A kérdések nem újak.
