Arra gondolok, mennyire más lenne a világ, ha hatmilliárd ember egyszerre, mintegy vezényszóra kezdene el sírni. Oka mindegyiknek lenne rá. Arra gondolok, hogy, az újszülöttektől eltekintve, vajon hány ember sír most, ebben a pillanatban, szimultán, szerte a világon? Egymillió? Ötmillió? Ha úgy vesszük, sok. Ha amúgy vesszük, a hatmilliárdhoz képest édeskevés. Ráadásul a földkerekség egymástól távol eső pontjain sírnak, így aztán ezek a sírások nem tudnak egymásba érni és egyetlen fergeteges, fülsiketítő bömbölésbe összeolvadni. Mennyire reménytelen ez így! Mennyire értelmetlen és céltalan csak így, magányosan zokogni, egy, két vagy három kilométerre egy másik síró embertől!
– tett hitet a sírás mellett kétflekkes, vagyis a klasszikus nyomdai kritériumok szerint mintegy 3600 karakteres glosszájában Grendel Lajos 2009-ben. A Litera irodalmi portálon megjelent publicisztikában a felvidéki magyar író egy modernkori szakítás történetébe csempészi társadalomkritikáját, de a két flekk fele afféle óda a síráshoz.
Az emberi kapcsolatok végének a sírás olyan szerves része, hogy egy üzletember, Hiroki Terai egy egész vállalkozást húzott fel erre a 2010-es években. Az élelmes japán vállalkozó 2013 óta kínál válási ceremóniákat és sírásterápiát. Bár a szolgáltatást elsősorban nők veszik igénybe, Terai azt reméli, hogy idővel a férfiak körében is népszerűvé válik. A rui-katsu terápiák lényege – mint azt Terai az amerikai National Geographic riporterének kifejtette –, hogy a válás miatt érzett fájdalmukat a páciensei képesek legyenek biztonságos és elfogadó környezetben kifejezni. A vállalkozó szerint a japánok kulturális okokból olyan egészségtelen mértékben nyomják el a (negatív) érzelmeiket, hogy az a lelki és azon keresztül a fizikai egészségükre is kihat.
Egy 2011-es, a sírás kulturális beágyazottságát 37 országban vizsgáló tanulmány szerint a férfiak körében a lengyelek és a malájok, a nők közül pedig a nigériaiak és a japánok hullajtják a legkevesebb könnyet. Ami a magyarokat illeti, miközben a magyar nők hozzák a nőkre jellemző globális átlagot, a férfiak a globális átlagnál valamivel többször hullajtanak könnyeket. Ehhez képest Magyarországon a kisfiúk jelentős része, ha könnyek formájában enged utat a negatív érzelmeinek, ma is könnyedén találkozhat olyan, nemi sztereotípiákat erősítő megjegyzésekkel, hogy „úgy sírsz, mint egy lány”.
A sírással kapcsolatos előítéletek eleve azt feltételezik, hogy a szomorúság, lelki fájdalom, frusztráció, düh kifejezésének az elfogadható módjaiban a könnyezés kizárólag gyermekkorban elfogadható. A felnőttek esetében, legyen szó akár nőkről, akár férfiakról, egyértelműen a gyengeségnek, a túlságos érzelgősségnek, az érzelmek nem elég érett kontrolljának tekintik a legtöbben a sírást. Ezzel a gyerekek is szembesülnek, egészen fiatal korukban. Sok családban, különösen Magyarországon máig él az a (tév)hit, hogy a csecsemőket már 2–3 hónapos koruktól rá kell szoktatni, hogy átaludják az éjszakát. Az alvástréning legfontosabb eleme pedig többnyire az, hogy az éjszaka felsíró csecsemőket nem szoptatják meg, vagy a kiságyból sem veszik ki. Azt pedig még a legkitartóbb csecsemők is néhány hét alatt megszokják, hogy a sírással nem érnek célt. Közben viszont az ezt a módszert ellenző szoptatási szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy az ilyen módon nevelt csecsemők a látszat ellenére nem nyugszanak meg, csak már nem is jelzik, hogy komoly stresszt élnek át.
A holland viselkedéskutatók által felvázolt globális könnykörkép, és az abból leszűrt következtetések mindenesetre erősen megkérdőjelezték a sírásra vonatkozó sztereotípiákat. A kutatók ugyanis arra jutottak, hogy az emberek nem ott sírnak a legtöbbet, ahol erre a leginkább okuk lenne, hanem inkább ott, ahol ezt a legszabadabban megtehetik. Magyarán: az éhínséggel, háborúval, extrém szegénységgel sújtott, autoriter államokban szignifikánsan kevesebbet sírnak az emberek, mint a gazdagabb, demokratikusabb, nyíltabb és befogadóbb országokban. A holland szerzőpáros adatai szerint a nők közül a svédeknél és a braziloknál, míg a férfiak közül az olaszoknál és a törököknél törik el a legkönnyebben a mécses.
Mi köze a sírásnak az evolúcióhoz?
Annak ellenére, hogy tudósok évszázadok óta foglalkoznak a sírás egyes jellemzőivel, például azzal, hogy a kiadós zokogás segít-e enyhíteni a szorongást, a tudományosság modern követelményeinek is megfelelő eszközökkel először az 1870-es évek elején vizsgálták a könnyhullatást. Akkor mondjuk egyből minden idők egyik legnagyobb tudós sztárja, A fajok eredete című evolúcióelméleti bestsellerével a tudománytörténetbe a nevét örökre beíró Charles Darwin elemezte a sírás természetét. A brit természettudós hosszan elemezte a csecsemőknél alapvetően a kommunikációt, a potenciális szükségleteik kifejezését szolgáló sírás fizikai jellemzőit. Ezen túlmenően viszont behatóan vizsgálta azt is, miért marad meg az emberi faj esetében a sírás képessége az egyedfejlődés későbbi szakaszaiban is.
Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése című, 1872-es, magyarra csak majd’ száz évvel később fordított kötetében Darwin a saját korában úttörőnek számító módon azt állította, hogy a sírást nemcsak szenvedés és negatív érzelmek válthatják ki, hanem olyan, alapvetően pozitív érzelmek velejárója is lehet, mint a meghatottság, a túlcsorduló szeretet. Elsősorban Darwin munkássága alapozta meg, hogy a sírásról a viselkedéskutatók máig úgy vélik: az emberi faj egyedei közötti kapcsolatteremtés a legfontosabb célja, empátiát, figyelmet ébreszt azokban, akik a síró embert látják.
Az egyik legnagyobb hatású tudományos elmélet, az emberi faj evolúcióját leíró hipotézis atyja volt az első, aki a különböző típusú könnyeket osztályozni igyekezett. Darwin megkülönböztette egymástól
- az úgynevezett bazális könnyeket, vagyis azokat, amelyek azért termelődnek, hogy a szem szaruhártyája és kötőhártyája ne száradjon ki,
- a reflexkönnyeket, amelyek a szembe került irritáló anyagok, a por, egy kihulló szempilla vagy valamilyen kémiai anyag, például a szappan gyors kiöblítését célozzák,
- és az érzelmi sírást.
Utóbbi a sírásról szóló szakirodalom szerint kizárólag az ember faj sajátja, bár bőven lehet olyan anekdotikus leírásokat is találni, amelyek a gazdájuk holtteste felett sírdogáló lóról, fizikai bántalmazás miatt könnyező krokodilról, az agancsa elvesztését sirató szarvasról számolnak be. Szisztematikus, szakképzett állatgondozók bevonásával készült vizsgálatokban azonban egyetlen állatfajról sem sikerült bizonyítani, hogy érzelmek csaltak volna könnyeket a szemébe. Bár az emberi sírás természetét 150 éve kutatják, azt máig nem tudni pontosan, hogy az érzelmek által kiváltott sírást a szervezetben pontosan milyen mechanizmusok váltják ki, és milyen célt szolgál. Az mára bizonyos, hogy a pozitív és negatív érzelmek által kiváltott könnyek összetétele némiképp eltér a szem működőképességét biztosító nedvességétől.
Viszont a 20. század második feléig a kutatók még azt feltételezték, hogy az érzelemszabályozásra szolgáló sírás a stresszhormon, a kortizol szintjét is csökkenti a szervezetben, mégpedig úgy, hogy az a könnyekkel nagy mennyiségben távozik a szervezetből. Ezt azonban a legújabb eredmények nem támasztják alá. Ehelyett úgy tűnik, hogy a kiadós sírás inkább úgy segíti elő a stressz enyhülését, hogy normalizálja a légzést és a szívverést. Miután azonban Darwin figyelmét ez még elkerülte, ő a sírásban manifesztálódó érzelemnyilvánítást járulékosnak és tökéletesen haszontalannak ítélte.
Minél elfogadottabb, annál többet sírnak az emberek
Különösen a férfiak esetében jellemző, hogy felnőtt korukra nem igazán fejezik ki sírással a fájdalmukat. Ennek az a magyarázata, hogy a civilizált és a barbár férfiak egyaránt a gyengeség jelének tartják, hogy a testi fájdalmaikat bármilyen formában kimutassák. A vademberek ugyanakkor csekélységek miatt is intenzív sírásra hajlamosak lehetnek. (…). Tűzföldön láttam például egy bennszülöttet, aki, miután elveszítette az egyik testvérét, felváltva zokogott hisztérikusan és nevetett szívből valamin, ami szórakoztatta. Európa civilizált népei sem egységesek a sírásra való hajlandóságban. Az angolok ritkán sírnak, akkor is csak a legfájóbb gyász nyomására, míg a kontinens egyes részein az emberek sokkal könnyebben és szabadabban hullajtják a könnyeiket
– fejtegette Darwin, akinek következtetései nem annyira szisztematikus adatgyűjtésen, mint inkább szubjektív megfigyeléseken alapultak. Igaz, kötete megírásához Darwin több tucatnyi országban élő kortárs (hobbi)kutatóval, kalandorral, ismerősével levelezett, több száz kérdőívet küldött szét, hogy a sírásra való hajlamot feltérképezze, és a saját utazásai során gyűjtött tapasztalatait is felhasználta. Tekintélye, és a tudományosság akkori mércéjét nemhogy kielégítő, de messze meghaladó erőfeszítései hozzájárulhattak, hogy sokáig a későbbi viselkedéskutatók is tényként kezelték, hogy a mérsékelt égövi országokban vagy attól is északabbra kevesebbet, délen pedig többet sírnak a felnőttek.
Ezt Darwin arra – a 19. században még teljesen elfogadottnak számító elképzelésre – alapozta, hogy az iparilag elmaradott térségek lakói „primitívebbek”, mint az iparilag fejlett, gazdag, gyarmatosító országokban élők. A korábban említett holland viselkedéstudományi felmérés szerint azonban, még ha az angolok egyébként nemzetközi összehasonlításban valóban az érzelmeiket elfojtó nemzetek közé tartoznak is, ennek inkább vannak kulturális, mint műveltségbeli vagy az iskolázottságra visszavezethető okai. Bár a tanulmányból az egyértelműen kiderül, hogy a férfiak – vélhetően a szocializációs nyomásnak eleget téve – kevesebbet sírnak, mint a nők, de legalábbis kevesebb könnyhullatást vallanak be, korántsem egyértelmű az összefüggés az országok éghajlati viszonyai és az érzelmi kitörések elfogadottsága között.
A kutatók szerint összességében – férfiakat és nőket egy kalap alá véve – inkább az északi országokban sírnak többet, aminek szerintük az lehet a magyarázata, hogy délen a jobb idő miatt átlagosan több időt töltenek az emberek az utcán, ahol mások is látják őket. Márpedig a sírás továbbra sem elég elfogadott ahhoz, hogy bárhol bátran könnyekben lehessen kitörni. Ez egyúttal azt is magyarázza, hogy felnőttekről nemigen készülnek olyan képek, amelyeken ebben a sérülékeny és társadalmilag kevésbé elfogadott állapotukban láthatók. Igaz ez a Fortepan archívumában lévő privát felvételekre is: miközben a családi felvételeken a gyerekeket inkább a vidám pillanataikban fotózzák a rokonaik, síró felnőtteket végképp legfeljebb csak profi fotósok egy-egy felvétele örökít meg. A legtöbben ezt az egyébként nemcsak természetes, de az (érzelmi) egészség szempontjából kifejezetten hasznos érzelemkifejezést legfeljebb a legközelebbi hozzátartozóik előtt vagy még előttük sem engedik meg maguknak.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/siras
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
