Az állam 1990-ben futni hagyta a húga gyilkosát, Ángel González Ramost, és később sem mutattak sok hajlandóságot a nyomozásra. Ha a hivatalos igazságszolgáltatás ennyire csúnyán csődöt mond, miféle igazságot tehet egy könyv három évtized elteltével?
A könyv írása idején és azóta is sokat elmélkedtem a kérdésről, hogy mit jelent valójában igazságot szolgáltatni. Beszélgettem olyanokkal, akik nap mint nap az igazságügyi rendszerben dolgoznak: ügyvédekkel, vagy épp Sayuri Herrerával, aki a nőgyilkosságok feltárására létrehozott különleges ügyészi hivatalt vezeti Mexikóban. A helyzet az, hogy legalább kétféle igazságszolgáltatás létezik. Az egyik a büntetőjogi eljárás, amely valóban csúfos kudarcot vallott a húgom és sok más meggyilkolt nő esetében is. Ám van egy másik fajtája, amit úgy nevezhetünk: helyreállító igazságszolgáltatás. Ebben kulcsszerepet kap a kollektív emlékezet, vagyis a történtek minél hitelesebb elbeszélése és az áldozatok saját hangjának megszólaltatása is.
Ha nem is mindig, de az írás olykor segítheti a kollektív emlékezet működését, hiszen képes megidézni az eltávozott szeretteinket itt, a földön. Ebben a helyreállító igazságszolgáltatásban veszünk részt, amikor emlékezünk valaki olyanra, mint például Liliana.
Én természetesen a húgomként gondolok vissza rá, az olvasók viszont sohasem találkoztak vele, a könyv miatt mégis úgy érzik sokszor, mintha meghitt emlékeik lennének róla. Ez megteremthet egy szélesebb körű közösségérzést, és szerintem épp ebben rejlik az írás egyik nagy ereje.
Hatásos megoldás, hogy a könyv nemcsak a vérlázító bűnügyről és a gyászról szól, de hosszú fejezeteket szán arra, hogy teljes elevenségében mutassa meg a húszéves Lilianát, és az ő utolsó, „legyőzhetetlen” nyarát. Mire eljutunk a gyilkossághoz, így jobban átérezhetjük a veszteséget is.
Amikor bűncselekményben elveszített hozzátartozókról beszélünk – vagy épp könyveket, filmeket készítünk róluk –, gyakran elkövetjük a hibát, hogy csak magára az erőszakra és annak okaira koncentrálunk. Emiatt megfeledkezünk azokról az életutakról és személyiségekről, amiket a bűnügyi tények kitakarnak előlünk, és amelyek hatalmas jelentőséggel bírnak az itt maradottak számára. Feltett szándékom volt, hogy Liliana életét megpróbáljam a maga teljességében megmutatni – persze úgy, hogy nem hagyom figyelmen kívül a nőgyilkosság aggasztóan hétköznapi jelenségét, illetve azokat a folyamatokat, amelyek ehhez a borzalmas eseményhez vezettek. Ismerjük a nőgyilkosság koreográfiáját – legalábbis azt hisszük, hogy ismerjük –, a könyvben viszont túl akartam lépni a bevett narratíván annak érdekében, hogy maga Liliana kerülhessen a figyelem központjába. Azt szerettem volna, hogy az olvasó tudjon kapcsolódni hozzá, persze rajtam keresztül, de a saját feltételei szerint. Mikor hosszú évek elteltével beléptem a szobába, ahol Liliana megmaradt dolgait tároltuk, megütött az ő közelsége. Ezt nem jelképesen értem, és nem is valamiféle mágikus gondolkodásról van szó: tényleg olyan füzeteket, papírlapokat érinthettem meg, amiket ő tartott a kezében harminc évvel azelőtt, és pontosan tudtam, hogy azóta sem nyúlt hozzájuk senki. Ilyen értelemben fizikai kapcsolatba léptem a húgommal, ám ezt a találkozást igyekeztem a materializmus talaján maradva feldolgozni a könyvben. Ha többünknek hiányzik valaki, olyan erős kötelék jön létre köztünk, ami megidézi az eltávozott személyt: kinyitja azt a teret, amiben a hiányzó jelenléte megszülethet. Olyan ez, mintha szerződést kötnénk. Az emlékezet szerződését, amely az élők és a holtak között jön létre, amelynek révén fenntartjuk és támogatjuk egymást.
Nagyon hosszú út vezetett odáig, mire rá tudta venni magát, hogy felnyissa Liliana megmaradt dobozait. Mitől vált végül képessé arra, hogy szembenézzen a történtekkel? Vagy írói kötelességként fogta fel?
Ezen a mai napig rengeteget gondolkodom, és többféle válaszom is van rá. Mindegyikben van némi igazság, de már a párhuzamos magyarázatok léte is jelzi: végső soron soha nem tudhatjuk biztosan, hogy mit miért teszünk. Eleve újra akartam nyittatni a megfeneklett bírósági ügyet, és megkértem egy újságíró barátomat, hogy nézzen utána pár részletnek az akkori újságok bűnügyi rovataiban. Az általa kikutatott dolgok indítottak el bennem valamit, ezt követően pedig már nem tudtam leállni a nyomozással.
Aztán jött a járvány, amikor mindannyian azt hittük: kész, itt a vég. Rájöttem, hogy egyszerűen nem akarok meghalni anélkül, hogy megírtam volna ezt a könyvet. Mert természetesen korábban is többször nekiveselkedtem ennek a témának, de mindig kudarcot vallottam.
Az is közrejátszhatott, hogy az idők során kiépült egy folytatólagos beszélgetésem Lilianával, akit időnként a legkülönfélébb helyeken pillantottam meg a szemem sarkából. Ezek a találkozások egyre gyakoribbak voltak, és a mából visszanézve olykor eltűnődöm, vajon kinek a vágyai hívták létre ezt a könyvet igazából: én vágytam erre, vagy esetleg ő akart visszatérni az emlékezés kollektív ereje által?
