Matiné: Egy fickó óvodába akarta íratni a kutyáját

Senki, és ebbe maga Alfred Hollander is beletartozik, senki sem tudja biztosan, mikor kezdett Alfred erőszakosan reagálni – ő az „allergiássá válni” kifejezést használja − a tévé hamisságára. A híradóval kezdődött: azok a fals mosolyok. Az a haj! Hát robotok ezek? Vagy bólogató figurák? Netán olyan életre kelt játék babák, amilyeneket a horrorfilmek plakátjain látott? Hamarosan lehetetlenné vált Alfreddel együtt nézni a híradót. Nehézséget jelentett együtt nézni vele a Cheers sorozatot. Egy idő után mindenki szívesebben tévézett Alfred nélkül, aki − még kissé selypítve − hajlamos volt odaordítani a kanapéról, hogy „Mennyit fizetnek ennek?”, vagy „Kit akar ez átverni?” Valahogy elrontotta a hangulatot.

Nem volt elég kikapcsolni a tévét; kilencéves korára Alfred hamissággal szembeni intoleranciája átlépte az élet és a művészet közötti határt, és részévé vált mindennapi életének.

Belesett a függöny mögé, és látta, ahogy az emberek magukat vagy – álnok módon – önmaguk tévéből lopott verzióit játsszák: a Hajszolt Anyát. A Mulya Apát. A Szigorú Tanárt. A Lelkesítő Edzőt.

Alfred nem volt hajlandó – nem volt képes – tolerálni ezeket a megfeleltetéseket. „Hagyd abba a színlelést, és akkor válaszolok”, közölte megdöbbent beszélgetőtársával, vagy még nyersebben: „ne affektálj”. A család macskája és kutyája, Vincent és Theo színlelés nélkül élte napjait. Igaz volt ez azokra a mókusokra, szarvasokra, pockokra és halakra, melyek benépesítették a New York állam északi részén fekvő, tavakban bővelkedő tájat, ahol Alfred felnőtt, és ahol apja, Ted Hollander művészettörténetet tanított egy helyi főiskolán. Miért kell az embereknek színlelniük, hogy azok, amik?

Volt egy nyilvánvaló probléma: Alfred nehéz esetnek számított – vagyis „egy kibaszott rémálomnak”, hogy több szemtanút idézzünk. És volt egy ennél is nagyobb gond: megmérgezte a környezetét. Sokan közülünk, akiket tévesen megvádoltak, mondjuk a Nemzetbiztonságnak való kémkedéssel vagy egy híres ember zaklatásával, akit valójában fel sem ismertünk, bűntudattal, szorongással reagálunk, és kísérletet teszünk, hogy hangoztassuk az ártatlanságunkat. Más szóval pontosan úgy viselkedünk, ahogy egy nemzetbiztonsági ügynök vagy egy titkos zaklató viselkedne. Hasonlóképp azok a felnőttek, akiket Alfred felszólított, hogy „ne beszéljenek ezen a hamis hangon”, igyekeztek természetesebben viselkedni, ezért a végén sokkal kevésbé tűntek természetesnek: a szülők szülőt játszottak, a tanárok tanárt, a baseballedzők baseballedzőt. És leléptek olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtak.

Alfred elégedetlenségének a családi élet volt az epicentruma. Vacsoránál „fojtogatta” Miles, a legidősebb bátyja néma felsőbbrendűsége, aki összeszedett volt, és kifinomult, valamint Ames, a középső bátyja művi közönye, aki láthatatlanul járt-kelt, és a valódi gondolatai mindig hozzáférhetetlenek maradtak. Ha szülei ártatlanul arról kérdezték, mi volt az iskolában, Alfred gyakran ezt vakkantotta válaszul: „képtelen vagyok erre a beszélgetésre”, ami felzaklatta anyját, Susant, aki nagy becsben tartotta a család együtt töltött idejét.

Tizenegy éves korában Alfred rászokott, hogy a tágabb családdal töltött nyaralásokon barna papírzacskót viseljen a fején, melyen nyílásokat vágott a szemének.

Az étkezés ideje alatt végig a fején tartotta a zacskót, és a pulykahúst vagy a pekándiós pitét villájával egy négyszögletes szájnyíláson át ügyeskedte a szájába. Célja a szélsőséges rendbontás volt, amely valódi – jóllehet negatív – reakciókat vált ki a körülötte lévőkből.

– Mit művel Alfred? – kérdezte egy nagyszülő.

– Zacskót viselek a fejemen – felelte Alfred a zacskó alól.

– Elégedetlen a megjelenésével?

– Itt vagyok, nagymama, engem is megkérdezhetsz.

– De nem látom…

Egyes kivételes személyek rendelkeztek azzal az adománnyal, hogy ki tudták váltani a természetességet másokból, ennélfogva egyedül ők tudták kiérdemelni Alfred megbecsülését. Közülük is leginkább Jack Stevens, Alfred Miles bátyjának legjobb barátja. „Vedd fel a zacskót, Alf!”, könyörgött Jack várakozásteli kuncogással, de a zacskó szükségtelenné vált, ha Jack is jelen volt – ő elérte, hogy az egész család ellazuljon. Jack sok estét töltött a Hollander-házban, mivel az anyja meghalt rákban, amikor Jack még kisgyerek volt. Alfred jellemzése szerint Jack féktelen volt, spontán, ingerekre éhes, aki söröshordókat vitt „a strandra”, ami egy homokos csík volt egy elhagyott nyári tábor területén és egyben népszerű partihelyszín a helyi tizenévesek körében.

Jackről köztudott volt, hogy a régi tábori faházakban pomponlányok szüzességét vette el, de az összetört szívek fájdalmát (Alfred elképzelése szerint) enyhítette Jack jóindulata, vidámsága, valamint hogy időnként egy-egy pillanatra eluralkodott rajta az anyátlan árvák bánata, amit (megint csak Alfred szerint) abból lehetett megállapítani, hogy Jack szótlanul bámulta a mély és hideg tavat, amit gleccserek formáltak, és amin ősszel több ezer kanadai lúd telepedett meg.

Miles és Jack Stevens közeli barátságban maradt a főiskolai évek alatt, ám ez a barátság nem sokkal később dühödt szakítással végződött. Mivel a bátyja és a bálványa többé nem beszélt egymással, Alfred elvesztette a kapcsolatot gyermekkora e fontos szereplőjével.

A New Paltz-i New York Állami Egyetem hallgatójaként Alfrednek kialakult egy kis baráti köre, amely osztozott megvetésében az őket körülvevő „süketeléssel” szemben. Ám miután 2004-ben lediplomázott, Alfred kiábrándult ezeknek a barátoknak az „álfelnőttségéből”. Miután befejezték a jogi egyetemet, azt színlelték, hogy jogászok, vagy hogy azoknál a marketingcégeknél, mérnöki irodáknál vagy internetcégeknél dolgoznak, amelyek épp akkor kezdtek lábra állni a dotcom-csőd után. Valahányszor egy egyetemi barátja lefogyott, átszabatta az orrát, vagy elkezdett színezett kontaktlencsét hordani, Alfred effajta kérdésekkel tette helyre az „álcákat”: „te kövér embernek látod magad, aki ebben a pillanatban történetesen sovány?”, vagy „szoktál azon gondolkodni, hogy vajon a megfelelő orrot választottad-e?”, vagy „zöldnek látszik a bőröm a kontaktlencséden át?”. A névváltoztatások mintha meg sem történtek volna; Anastasia továbbra is a jó öreg Amy maradt, bár azzal fenyegetőzött, hogy nem fogja meghívni Alfredet az esküvőjére, ha az ragaszkodik hozzá, hogy ezen a néven szólítsa, és végül, többszöri figyelmeztetés után nem is hívta meg.

Az egyetemi barátok fénysebességgel távolodtak tőle, és Alfred megkönnyebbült, amikor megszabadult tőlük, és eltűntek az életéből.

Akkoriban egy idős pár lakásában vett ki szobát a nyugati Huszonnyolcadik utcában, fizetségképpen megtöltötte az egyhetes gyógyszeradagolójukat, hangosan felolvasta az e-mailjeiket, és begépelte a lediktált válaszaikat. Egy biciklijavító műhelyben dolgozott, és minden anyagi forrását egy háromórás dokumentumfilmbe ölte, mely az észak-amerikai ludak vonulási mintázatairól szólt. A filmet, mely Az észak-amerikai lúd vonulási mintázatai címet viselte, olyan hang narrálta, amely teljes egészében mentes volt a hamisságtól – azaz minden érzelemtől.

A filmről bebizonyosodott, hogy képes kómát kiváltani mindenkinél, aki részt vett az Alfred által kifizetett manhattani privát vetítésen.

Milest, aki köztudottan álmatlanságban szenvedett, erőnek erejével kellett felébreszteni a film végén. Miles könyörgött Alfrednek a Ludak DVD-jéért, szerette volna hazavinni Chicagóba, hogy lefekvéskor megnézze. Ezt Alfred dühödten és összetörten megtagadta.

*

2010-ben hallottam először Alfred Hollanderről, egy évvel azután, hogy befejezte Az észak-amerikai lúd vonulási mintázatait. Alfred apja, Ted egy nyilvánosan meghirdetett beszélgetőkör házigazdája volt a második feleségével, Portiával együtt (Alfred szülei elváltak abban az évben, amikor Alfred egyetemre ment), amin akkor vettem részt, amikor PhD-hallgató voltam a Columbián. Több e-mailt is küldtem Alfrednek, melyekben interjút kértem tőle a doktorimhoz, aminek témája a hitelesség volt a digitális korban. Mivel Alfred nem válaszolt, felkerestem a bicikliműhelyben, ahol dolgozott. Egy nyájas, eperszín hajú embert találtam ott, akinek kedélyességébe ellenséges él vegyült.

– Minden tiszteletem a magáé, Rebecca Amari – mondta olyan hangon, hogy az az érzésem támadt, mintha ezt a nevet én találtam volna ki –, de miért engedném, hogy felhasználja az ötleteimet valami gagyi tudományos rizsához, csak hogy maga megkapja a kinevezését?

Elmondtam neki, hogy nem vágyom véglegesített állásra az egyetemen, csak a PhD-met szeretném megírni, aztán remélhetőleg kapok tanári munkát valahol máshol, és biztosítottam Alfredet, hogy szándékomban áll a történetére az ő tulajdonaként hivatkozni, miközben azon dolgozom, hogy kodifikáljam és kontextualizáljam az általa leírt jelenségeket.

– Ne vegye sértésnek, de ehhez nincs igazán szükségem magára – mondta.

– Már megbocsásson – feleltem −, szerintem pedig van.

– Miért?

– Mert eddig nem sikerült semmi mást produkálnia, mint egy nézhetetlen filmet a ludakról – mondtam. – Már elnézést.

Letette a kezében tartott szerszámot, és felém billentette a fejét.

– Találkoztunk mi már? – kérdezte. – Ismerősnek tűnik.

– Mindketten szeplősek vagyunk – válaszoltam, mire akkor először őszintén elmosolyodott. – Gondolom, saját magára emlékeztetem. Plusz az egész világon én vagyok az egyetlen ember, aki éppen annyira a hitelesség megszállottja, mint ön.

Ez egy évvel azelőtt történt, hogy kapcsolatba lépett velem.

Alfred apja említette, hogy a fia korábban még a fejre húzott papírzacskó középiskolai projektjénél is elidegenítőbb és szélsőségesebb vállalkozásba fogott. Egy késő nyári reggel, amikor a kutyáját, a menhelyről hozott tacskót, név szerint Maple Treet a beiratkozás napján a helyi általános iskola környékén sétáltatta, Alfrednek támadt egy ötlete. Közölte az oktatási minisztériumból érkezett két nővel, hogy be kívánja íratni Maple Treet az óvodai előkészítő csoportba, majd helyet foglalt, hogy kiélvezze a zavarukat.

– Nagyon okos – mondta. – Csak másképpen tanul.

– Nem használja a nyelvet, de megért mindent.

– Csendben ül és figyel, ha pár percenként odadobnak neki egyet ebből a jutalomfalatból.

A hölgyek, akiknek ívelt körme olyan bőséges és részletgazdag díszítéssel volt ellátva, mint amilyet rendszerint a kiállítási tárgy minőségű szörfdeszkáknak tartottak fenn, alig leplezett jókedvvel hallgatták.

– Te be akarod íratni a kutyádat az oviba – énekelte az egyik, és megrándult a szája.

– És mi lesz, ha a többi gyerek is be akarja hozni a kedvencét az óvodába? – csatlakozott hozzá a másik.

– Rá tud már ülni a bilire? Senki sem pisilhet a földre…

– Ismeri már a betűket vagy a számokat?

Alfred észrevette, hogy a hölgyek ravasz pillantásokat váltanak, és megorrontotta, hogy színjátékot lát. Az egyik nő lopva berúzsozta az ajkát, majd így szólt:

– Na jó, kisszívem, az emberek hosszú sorban várakoznak odakint. Itt az idő, hogy leleplezd magad.

– Miről beszél? – kérdezte Alfred, és magához szorította Maple Treet.

– Rajtad van, a táskán vagy a kutyán?

– Remélem, a kutyán – mondta az első. – A legjobb arcomat mutattam neki.

Amikor rájöttek, hogy Alfrednél nincs rejtett kamera, amivel felvette volna az abszurd találkozást – hogy húsz percet pazaroltak el egy hülye gyerekre anélkül, hogy hírnévre tettek volna szert a YouTube-on –, kipenderítették az ajtón.

Így eszmélt rá Alfred az Önmegfigyelés Korszakára.

Amikor hazaért a nyugati Huszonnyolcadik utcai szobájába, kétségbeesetten nézett Maple Tree borostyánszín szemébe. Ebben az új világban a csibészség már nem elegendő ahhoz, hogy autentikus reakciókat váltson ki az emberekből; a hitelesség erőszakos leleplezést kívánt, mint a tekergőző férgek, amikor hirtelen felemelik róluk a követ. Az embereket át kell löknie a töréspontjukon.

Jennifer Egan: A mézeskalács ház

Fordította: Farkas Krisztina

Jelenkor, 2023