Kezdésnek számoljunk egy kicsit! Tekintsünk végig az idei Oscar-gála és a cannes-i filmfesztivál néhány fontos amerikai filmjén, amelyek filmrajongók millióit tartották lázban az elmúlt hónapokban. A Megfojtott virágok, a Napóleon, a Furiosa és a Megalopolis között első pillantásra nincs sok közös pont, valós történelmi eseményeken nyugvó filmek és a tudományos, illetve a mesei fantasztikum határán álló, jövőben játszódó történetek is vannak közöttük.
Mégis hasonlítanak abban, hogy kifejezetten idős rendező dolgozott rajtuk. E négy film rendezője, vagyis Martin Scorsese, Ridley Scott, George Miller és Francis Ford Coppola átlagéletkora a cikk írásának pillanatában 82,75 év. Persze az éves Oscar- és fesztiválkedvencek közül nem mindegyik film köthető ilyen koros rendezőhöz, de azért a felsoroltakon kívül is találunk olyan címeket, amelyek rendezője szintén nyolcvan fölött jár. Ide tartozik a Ferrari és Michael Mann, illetve A fiú és a szürke gém és Mijazaki Hajaó. Ráadásul az elmúlt évben új filmmel jelentkezett a nyolcvannyolc éves Woody Allen és a kilencvenéves Roman Polanski, valamint jelenleg is forgat a sztárrendezők korelnöke, a kilencvenötödik életévét taposó Clint Eastwood.
Ha az Egyesült Államokon kívül dolgozó, japán Mijazakival és a lengyel Polanskival nem számolunk, ennyi példából úgy is könnyen olyan érzésünk támadhat, hogy Hollywood felett jó karban tartott öregurak vették át az irányítást, akiknek eszük ágában sincs nyugdíjba vonulni. De igazunk van-e, és tényleg idősebbek ma a rendezők a világ filmgyártásának amerikai központjában, mint régebben? Mi magyarázhatja, hogy húszéves fiatalok is kíváncsiak olyan alkotók filmjeire, akik két emberöltővel idősebbek náluk, és hogyan érinti a rendezők elöregedésének jelensége a hollywoodi érvényesüléssel hagyományosan hadilábon álló női filmeseket?
Nyolcvan felett napi egy pohár vörösbor és évi két film
Az előbb felsorolt filmek nemcsak műfajukat tekintve, hanem produkciótípus szempontjából is nagyon különbözőek. Kevesebb magyarázatot igényelnek azok a szerzői munkák, amelyek jellemzően kisebb stábbal, alacsony költségvetésből készülnek. A nyolcvannyolc éves Woody Allennek nem kellett jobban megerőltetnie magát legutóbbi, Coup de chance című – itthon egyelőre nem forgalmazott – filmjéhez, mint az azt megelőző húsz másikhoz. Legfeljebb annyiban, hogy amióta őt is újra elővették a Metoo-botrányok oldalvizén, több sztár is elzárkózott a vele közös munkától, és egyre nehezebb összeszednie a pénzt az új filmjeihez. Legutóbb már azt nyilatkozta, elsősorban ebbe fáradt bele, nem a rendezői, és pláne nem az írói munkába. Könnyen lehet, hogy a Coup de chance a legutolsó filmje lesz, de ennek nem az az első számú oka, hogy Allen a kilencvenet közelíti.
Hozzá képest Roman Polanskiról inkább jósolható, hogy az öregedés fogja megállítani a filmezésben, hiába van a háttérben egy Allen magánéleti ügyeinél minden szempontból súlyosabb zaklatási botrány. A tavalyi velencei filmfesztiválon, versenyen kívül mutatták be Palace Hotel című szatíráját, mások mellett John Cleese és Mickey Rourke szereplésével.
A film egybehangzó vélemények szerint pocsék lett, mindenki komoly visszalépésként értékelte Polanski megelőző, Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy című rendezéséhez képest. (A Tiszt és kémet mi is az egyik kedvenc 2020-as filmünknek választottuk, a Palace Hotelről viszont őszintén szólva nem volt kedvünk kritikát írni.) Noha a Metoo miatt Polanski évtizedekkel ezelőtti nemierőszak-ügye is újabb hullámokat vetett – Franciaországban neves színésznők emelték fel a hangjukat ellene –, továbbra is úgy néz ki, hogy a rendező Európában azért a későbbiekben is tudna szerezni befektetőket a filmjeihez, amíg azok elég olcsók. Kilencven felett azonban már nem biztos, hogy új filmbe kezd.
Jóval komolyabb a tét Ridley Scott és George Miller esetében. Ők ugyanis nagyszabású, százmillió dolláros összegekből készülő hollywoodi filmekkel foglalkoznak: a Mad Max: A harag útja előzménytörténeteként készített Furiosa az idei nyár sikervárományosa volt, a Gladiátor második része az őszi szezon kiemelt premierje.
Bizonyos forgatási napokon éjszakába vagy hajnalba nyúlóan egy sereg embert kell irányítani, például azért, hogy valószerű körülmények között, hóban és fagyban filmre vihessék a borogyinói csatát.
Beszédes, hogy a Hollywood Reporter filmes szaklap 2016-os rendezői kerekasztalán, ahol Quentin Tarantino, Danny Boyle, David O. Russell, Ridley Scott, Tom Hooper és Alejandro González Iñárritu szakmázgattak egymással, az utóbbiból fél óra után kibukott a kérdés:
Ridley, hogy csinálod?
Még Tarantino is csöndben maradt egy percre, úgy várta Scott válaszát, akinek a munkabírása és állóképessége Hollywood-szerte legendásnak számít. Az akkor még csak hetvenkilenc éves Scott egyébként azt mondta, nincs titok, szeret jókat enni és meginni minden nap egy pohár vörösbort, meg jógázni is szokott. És ő azóta sem állt le. 2016 óta öt nagyjátékfilmjét mutatták be, 2021-ben kettőt is (!), és jelenleg hat filmje vagy sorozata áll forgatási vagy előkészítési fázisban. Nemhogy a fiatalabb hollywoodi rendezők nem dolgoznak ennyit – voltaképpen ennyit senki nem dolgozik.
George Miller ennél ritkábban forgat, és jobban ragaszkodik a saját szerzői mániáihoz. A harag útja óta Az Ezeregyéjszaka meséiből ihletet nyerő Háromezer év vágyakozást, nemrég pedig a Furiosát fejezte be. A negyedik Mad Max-film előtt viszont sokkal kevesebbet rendezett – az ezredforduló után csak a Táncoló talpak című, pingvines gyerekanimáció két részét –, így az ő esetében inkább arról beszélhetünk, hogy hetven felett táltosodott meg igazán, és talált vissza korai nagy sikere, a Mad Max világához. Hogy ez a lendület mire lesz elég, egyelőre kérdéses, mert a Furiosa a vártnál gyengébb bevételeket hozott. Elképzelhető, hogy ilyen nagy léptékű produkcióra Miller már nem kap lehetőséget, de a Háromezer év vágyakozáshoz hasonló, józanabb költségvetésű filmekhez még biztosan marad ereje.
A két produkciótípus, tehát a nagyszabású látványfilmek és a csendesebb, szerzői darabok között lavírozik Martin Scorsese is, akinek ugyancsak semmi kedve lustálkodni. Legutóbbi filmjét, a Megfojtott virágokat alaposan kistafírungozták különféle díjakkal, és ő is egyszerre dolgozik további filmeken és tévésorozatokon. Élő klasszikusként kivételes helyet őriz Hollywoodban: a legnagyobb színészekkel forgathat, és a költségvetést is elő tudja teremteni hozzá, hogy megfizesse őket, noha az utóbbi években inkább a streamingóriások finanszírozzák a filmjeit, nem a régi stúdiók.
Ráadásként a hiperaktív Scorsese a filmtörténet élő lelkiismereteként is tevékenykedik: régi filmklasszikusok felújításával és újrabemutatásával foglalkozó alapítványt vezet, és filmtörténeti dokumentumfilmek elkészültét teszi lehetővé produceri támogatásával, esetleg utánozhatatlan narrációjával – legutóbb a két legendás brit filmes, Michael Powell és Emeric Pressburger közös filmjeiről szóló Made in Englandet hadarta végig jellegzetes stílusában.
Senki nem snittel úgy, mint nagypapa
Scorsese nemzedékét, az új-hollywoodinak nevezett, hetvenes években kezdődött korszak rendezőit egyébként is érdemes külön kiemelni. Róluk tartják, hogy megreformálták a hollywoodi filmgyártást, részben azáltal, hogy a megfáradt hollywoodi stílusmintákat a modern európai művészfilm újító formai megoldásaival frissítették fel. Az útkereső, kísérletező időszak után aztán ezt a lendületet a régi műfajok megerősítésére, visszaépítésére használták.
Nézzük csak meg Scorsesétől A Wall Street farkasát, vagy az új-hollywoodi „mozifenegyerekekhez” Angliából, illetve Ausztráliából hozzácsapódó Scott és Miller filmjeit, hogy lássuk, a hetvenes években saját stílusukat kiérlelő rendezők fél évszázaddal később is képesek megfelelni a formai trendeknek, vagy éppen alakítani azokat.
Ám a hetvenes években befutott hollywoodi rendezők közül nem Scorsesét, Millert vagy Scottot kell elsőként említeni, ha a saját stílus megújításáról, hosszan tartó érvényességéről beszélünk. Ebből a generációból alighanem Steven Spielberg tette a legtöbbet azért, hogy ma a „nagypapa moziját” még mindig viszonylag frissnek és elevennek érezzük.
Nincs tér arra, hogy alaposan kifejtsük ennek a sajátos stílusnak a mibenlétét – megtette ezt például az életmű darabjait sorban végigelemző Lichter Péter Steven Spielberg filmjei című könyvében –, legyen elég annyi, hogy Spielberg másként gondolkodott a kameramozgásokról, a szereplők kamera előtti mozgatásáról, a vágás dinamikájáról, mint szinte bárki a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Más formai újítók is színre léptek akkoriban, de az említett Scorsesével vagy a nyolcvanötödik életévében járó, de jelenleg is forgató Brian De Palmával ellentétben Spielberg stílusmegoldásai nem voltak hivalkodóak, nem hívták fel a figyelmet az alkotói beavatkozásra. Mindössze hatékonyabban, izgalmasabban, tempósabban mesélték el a történetet.
Egyes filmtörténészek úgy vélik, az új-hollywoodi korszak soha nem ért véget. A világ filmgyártásának központjából érkező filmek ma is többé-kevésbé úgy néznek ki, mint negyven évvel ezelőtt. Ezzel lehet vitatkozni, Spielberg és nemzedéktársainak mai ténykedése viszont a legjobb érv az állítás mellett.
Még a felsoroltaknál idősebb, de rendezni csak a hetvenes években kezdő Clint Eastwood is olyan sikeresen tanulta el az új-hollywoodi stílusmegoldásokat, hogy újabb filmjei, bár formailag aligha tartogatnak különösebb izgalmakat, bántóan ódivatúnak sem tűnnek.
Más kérdés, hogy aki nincs gyakorlatban, és csak ritkán forgat, könnyebben elveszíti a kapcsolatot a közönséggel. Új-Hollywood legsikeresebb rendezője egykor nem Spielberg és végképp nem Scorsese volt, hanem Francis Ford Coppola, akit A keresztapa és annak első folytatása miatt a hetvenes évek első felében az új amerikai film koronázatlan királyaként tiszteltek.
Coppola karrierje azonban a következő évtizedben, az Apokalipszis, most nagy próbatétele után egyre lomhábban haladt előre, és a kilencvenes években a rendező jóformán eljelentéktelenedett. Idei nagy visszatérését, a Megalopolist saját zsebből fizette, és a hosszú évek alatt, nyögvenyelősen elkészült film máris megosztja a nézőket – kritikusai szerint Coppola egyszerűen nem érzi, ma mi számít viccesnek és frappánsnak, vagy éppen védhetetlenül cikinek. Ettől függetlenül a Megalopolis grandiozitásához, Coppola alkotói bátorságához nem fér kétség, és a rendező neve bizonyára elég lesz hozzá, hogy világszerte rengeteg filmrajongó adjon esélyt a dekadens világunkat a késő-császárkori Rómához hasonlító, disztópikus tanmesének, amit ősszel nálunk is bemutatnak.
Harminc alatt annyian rendeznek, mint hetvenöt felett
Eddig a hollywoodi vének tanácsának névsorolvasása. Ám az, hogy fel tudunk sorolni néhány idős rendezőt, aki ma is aktív, még nem bizonyítja, hogy Hollywood általánosságban is elöregszik. Az új-hollywoodi stílus elevensége, alakíthatósága, adaptációs készsége mellett felhozott érvek pedig legfeljebb azt magyarázhatják, miért kíváncsiak ma is a nézők olyan alkotók filmjeire, akik adott esetben két emberöltővel idősebbek náluk.
Szerencsére átfogóbb adataink is rendelkezésre állnak arról, hogyan változott az utóbbi két évtizedben a hollywoodi rendezők átlagéletkora. A statisztikai módszerekre építő filmtörténetírás népszerűsítésében elévülhetetlen érdemeket szerző Stephen Follows két lépésben vizsgálta ezt a kérdést. Előbb kiszámolta, átlagosan milyen idősek a mai hollywoodi rendezők, méghozzá úgy, hogy összesítette a rendezők életkorát 1994 és 2014 között minden év száz legnagyobb amerikai bevételt elért filmjének esetében. 2100 film adatainak összevetéséből többek között az alábbiak derültek ki:
- A legsikeresebb hollywoodi filmek rendezőinek harmada a negyvenes éveiben jár.
- A rendezőknek mindössze 2,6 százaléka harminc év alatti.
- Főként horrorfilmeket rendeznek a legfiatalabbak, ebben a műfajban az átlagéletkor 42 év, míg a legidősebbek a történelmi műfajban dolgoznak, ott 52 évesek átlagosan a rendezők.
- A legidősebb sikeres rendező Clint Eastwood.
- A második és a harmadik legidősebb is Clint Eastwood.
Ennél is fontosabb, mit derített ki Follows a rendezők átlagéletkorának változásáról. Nos, azt, hogy a rendezők öregszenek. 1995-ben az év száz legnézettebb hollywoodi filmjének rendezői átlagosan 43 évesek és kilenc hónaposak voltak. 2014-ben 49 évesek és kilenc hónaposak. Közben akadtak lefelé vagy felfelé kiugró esztendők, de a trend világos: ebben a húsz évben átlagosan hat évvel lettek idősebbek a hollywoodi rendezők.
2015-ös eredményei felhasználásával a statisztikus öt évvel később folytatta és kibővítette a kutatást. Ezúttal már nemcsak a száz legsikeresebb produkcióra támaszkodott egy adott évből, hanem az összes bemutatott amerikai film adataira.
Harmincéves kor alatt mindössze a rendezők 2,1 százaléka volt, ugyanannyian, mint a hetvenöt év felettiek.
Follows az emelkedő átlagéletkort azzal magyarázza, hogy folyamatosan emelkedett az évente bemutatott filmek száma, miközben az elsőfilmes rendezők aránya csökkent. Ami azt jelenti, hogy egyre több film készül, azokat azonban a gyártók már kipróbált – és átlagosan korosabb – rendezőkre bízzák ahelyett, hogy fiatalokkal próbálnának szerencsét.
2000-ben 390 amerikai filmet mutattak be, 2018-ban 480-at, de a 2000-es filmek rendezőinek 29,5 százaléka volt kezdő, míg a 2018-asoknak 16,7 százaléka. Ha kevesebb az elsőfilmes, értelemszerűen nő a rendezői átlagéletkor is – ebben a húszéves periódusban egyébként negyven év volt az elsőfilmes rendezők átlagéletkora, és 48,8 év azoké, akik második vagy későbbi filmjüket rendezték. A műfaji megoszlás hasonlóan alakult az első kutatáshoz: történelmi és életrajzi filmeket rendeznek az idősebbek, horrort és vígjátékokat a fiatalabbak.
A nőknek azért kevesebb okuk van az örömre
A hollywoodi rendezők elöregedése tehát az utóbbi húsz-huszonöt év adatokkal alátámasztható tendenciája. Arról viszont még nem esett szó, kiket érint negatívan ez a jelenség.
Pontosan, a nőket.
Igaz ugyan, hogy a női alkotók több területen is fokozatosan egyre jobb pozíciókat vívtak ki maguknak Hollywoodban a kétezres években – erről szól a 2021-es Golden Globe-díjkiosztó nyomán írt cikkünk, ahol öt rendezői jelöltből hárman nők voltak –, általánosságban mégis az a helyzet, hogy az évtizedek alatt megcsontosodott filmipari trendek nehezen változnak. Ezek közé tartozik, hogy a női rendezők sokkal nagyobb arányban kapnak lehetőséget az első filmjük elkészítésére, mint a másodikra vagy a harmadikra.
A Dél-Kaliforniai Egyetem Annenberg Kommunikációs és Újságíró Iskolájának munkatársai 2007 és 2016 között vizsgálták a rendezők nemét, etnikumát és életkorát, ők is az egyes évek száz legnagyobb bevételt elért filmje esetében. Ebből az ezer filmből álló mintából a többrendezős filmek miatt 1114 rendező adatai nyerhetőek ki. Nekik mindössze négy százalékuk volt nő, tehát átlagosan minden huszonötödik filmet rendeztek csak nők. Ezzel egy kicsit rosszabbul állnak, mint az afroamerikaiak (5,1 százalék), de jobban, mint az ázsiai-amerikaiak (3 százalék).
Ez a különbség is drámai, az viszont még inkább, hogy a nők ezen belül is inkább az első filmjük elkészítésére kapnak lehetőséget, a folytatásra kevésbé. Ez magyarázza, hogy a kutatás alapján a rendezői pálya a harmincas és a hatvanas évek közé esik a nők esetében, míg a húszas és a nyolcvanas évek közé a férfiaknál. Az ezer vizsgált film alkotóinak esetében a férfi rendezők 54,8 százaléka rendezett mindössze egyetlen filmet, a női rendezőknek viszont a nyolcvan százaléka.
A rövidfilmeknek még huszonnyolc, az egész estés független filmeknek huszonhét százalékát rendezték nők ebben a periódusban. A sorozatepizódoknak már csak a tizenkilenc százalékát jegyezték bemutatkozó női rendezők, a százas bevételi toplistára felfért mozifilmeknek pedig, ahogy fent írtuk, már csak a négy százaléka köthető első- vagy többfilmes női rendezőhöz.
Kik azok a nők, akik minden, az esélyeiket kedvezőtlenül befolyásoló tendencia ellenére beküzdötték magukat a legsikeresebb filmek rendezői közé? Nagyon változatos társaság: egyaránt akadnak köztük színészi hírnevüket utóbb a rendezői pályán kamatoztató sztárok (Angelina Jolie, Jodie Foster, Elizabeth Banks), az Egyesült Államokon kívülről érkező, a nemzetközi színtéren nevet szerzett alkotók (Sam Taylor-Johnson, Niki Caro, Phyllida Lloyd) és az új-hollywoodi férfi rendezőtitánok nemzedékéhez sorolható veteránok (Nora Ephron, Nancy Meyers).
Úgy fest, hogy a legkiválóbb férfi rendezők munkáira akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nyolcvan fölött járnak, és ők meg is kapják a lehetőséget egy-egy újabb filmre. Hogy a belátható jövőben hasonlóan idős női rendezők hollywoodi produkcióira is jegyet válthatunk majd, azt viszont nem mernénk ilyen magabiztosan megjósolni.
