Átkozottnak hívták, és senki sem kedvelte.
Már az is balszerencsét hoz az emberre, ha kimondja a nevét. Boszorkány, a halál lehelete árad a szájából.
Messziről figyeltem vasárnaponként, amikor anyám rám adta a cipőt, ami nyomta a sarkamat, a kibolyhosodott harisnyát és a szép ruhámat, amelyet nem volt szabad összepiszkolnom. A nyakamon csorgott az izzadság, összedörzsölődő combjaim kivörösödtek.
Az Átkozott lent volt a Lambrónál a fiúkkal, két sráccal, akiknek csak a nevét tudtam: Filippo Colombóval, akinek olyan volt keze-lába, mint a csirkecsont, és Matteo Fossatival, aki széles vállával és mellkasával a San Francesco utcai piac zsírtól fénylő, negyedekbe vágott ökreire emlékeztetett. Mindketten rövidnadrágot viseltek, csupa horzsolás volt a térdük, és őérte, noha fiatalabb volt náluk, és ráadásul lány, akár a golyózáporba is belevetették volna magukat, mint a háborúban harcoló katonák, hogy utána azt mondják az Úrnak: „Boldogan haltam meg.”
Napszítta, kosztól fakó szoknyájának szélét begyűrte a derekára csatolt férfiöv alá, meztelen lábával szilárdan állt a naptól meleg köveken. Egy lánynak egyvalamit nem szabad mutogatnia: a lábát. Az ő meztelen lábikráján és combján sárcsíkok futottak végig.
A var olyan volt a bőrén, mint a kutyák kezeletlen sebei. Nevetve szorongatott egy halat, amely ki akart csusszanni az ujjai közül. A fiúk tapsoltak, és a lábukkal tapicskoltak a folyóban, sötét vizet spricceltek mindenfelé, én pedig fentről figyeltem őket, miközben a tizenegy órai misére mentünk, mivel anya szerint az volt az „uraké”.
Apám előrébb járt, ügyet se vetett ránk. A tarkója alig látszott ki a kalap alól, sietősen lépkedett a háta mögött összefont kézzel.
Anyám maga után rángatott, „elkésünk”, hajtogatta. „Utcakölykök”, mondta, a híd korlátján túlra mutatva.
Apám viszont egy szót sem szólt.
Nehezen tudtam levenni a szemem a folyónál játszó gyerekekről, a gyerekekről, akik nem én voltam, és akiket annyiszor meglestem.
De aznap, életemben először, az Átkozott rám szegezte csillogó, fekete szemét. Azután elmosolyodott.
A lélegzetem is elállt, szorosan behunytam a szemem, és apám után iramodtam a dómhoz vezető úton. Mellé szegődtem, de észre se vette. Amikor elment mellettünk egy-egy autó, kénytelenek voltunk a rövidáruüzlet kirakatához simulni, vagy a cukrászdáéhoz, ahonnan langyos vaníliaillat áradt. A táblán ez állt: „Teasütemény-csomag öt líráért”.
Elsuhant mellettünk Roberto Colombo fekete Balillája. Colombo az elöljáróságon dolgozott, és mindig azt mondta apámnak komoly hangon, hogy „jó néhány embert ismer odafent”. Fekete bokacsizmában járt, és két fia volt, akiknek Colombo asszony mindig középen választotta el a haját.
A következő hetekben, amikor vasárnaponként meglestem őket a hídról, kettesben láttam Matteót meg az Átkozottat: Filippo a templomban ült, ugyanabban a padban, mint az apja, de kartávolságra tőle, nyakig begombolt ingben, tiszta mokaszinban. Titokban örültem ennek. Azután egy napon Filippo visszatért a sáros folyópartra, a szülei és a bátyja pedig jól szétterpeszkedtek a templomi padon, hogy minél kevésbé legyen feltűnő az üres hely.
Colombo úr autója mindig csillogott-villogott, az eleje mint egy éles fogú cápa pofája. A dómtéren állt meg vele, pár lépésre a templomtól, mintha félne, hogy a gyaloglás elkoptatja a cipőjét.
Apám elfintorodott, mint akinek dohányszálak szorultak a fogai közé.
– Ezek a rémségek visznek romlásba minket. – Semmit sem gyűlölt úgy, mint az autókat. – Az emberek száguldozni vágynak – mondogatta –, ezért nem hord már kalapot senki. – De azért ha összetalálkozott Colombo úrral, mindig udvariasan üdvözölte, megemelve szürke Fedora-kalapját.
Mihelyt beléptünk a templomba, eltűnt a hőség, amely már két héttel a nyár érkezése előtt kitört. Csak a piszkos tömjénbűz maradt, amely bevette magát az ember agyába, és leszállt egészen a talpáig: olyan érzés volt, mint félni a sötétben.
A főhajó visszhangzott az imák sziszegésétől és a fület takaró fátyolban, görnyedten fohászkodó öregasszonyok nyelvének nyálas csettintéseitől. Mindig elöl foglaltunk helyet, és mindvégig csöndben kellett lenni, kivéve amikor a zsoltárokra válaszoltunk, és azt mondtuk, „ámen” vagy „mea culpa, mea maxima culpa”. A pap a bűnökről beszélt, amelyek a pokolra juttatnak minket, én pedig az ezüst hasú halakra gondoltam, a Lambro vizében lubickoló, mezítlábas gyerekekre és az Átkozott pillantására.
Anyám arcát a kezébe temetve hadarta a Miatyánkot, ujjbegyeit a szemhéjára szorította. Én a fatérdeplőből kiálló szöget tanulmányoztam. Amikor a pap a magasba emelte Krisztus testét, előrezuhantam, mint az öregasszonyok.
Megkerestem a lábammal a szöget, és teljes súlyommal ránehezedtem. Összefűzött ujjaimat a számra szorítottam, a két fogsorom közé nyomtam a bütykeimet, erőteljesen a szöghöz dörzsöltem a térdem, és közben a Dicsőség…-et mormoltam.
Addig vakartam erősen a szöggel a térdemet, míg le nem csapott a tarkómra a fájdalom, mint valami éles, forró tárgy.
Én is érezni akartam, ahogy a folyó átszűrődik a lábujjaim között, és sártól csíkos lábszáramat akartam mutogatni. Arra vágytam, hogy a víz csapkodja kezem-lábam.
*
Az Átkozott szakadt szandálban, felszegett állal csoszogott végig a belváros utcáin, két oldalán a két idősebb fiú. A nők, akik mellett elment, azt suttogták: „Isten óvjon meg tőle”, és sietve keresztet vetettek; a férfiak viszont kiköptek a földre. Erre ő hangosan felnevetett, nyelvet nyújtott, aztán meghajolt, mint aki hálás a sértésekért.
Hollófekete, csálén levágott hajával – mintha lábost tettek volna a fejére, és konyhakéssel nyiszálták volna körbe –, sötét, csillogó macskaszemével, vékony, fürge macskalábával ő volt a legszebb teremtmény, akit valaha láttam.
Négy nappal azután szólított meg először, hogy találkozott a tekintetünk a híd korlátja fölött.
1935. június 6-a volt, Monzai Szent Gellért ünnepe. A templom előtti teret és az árkádos, erkélyes udvart virágfüzérek és feliratok díszítették, és olyan zsúfoltak voltak, mint húsvétkor. Körmenet indult a szent testéhez, ahol a hívek keresztet vetettek, megcsókolták az ujjukat, majd az aranyba öltöztetett csontvázat őrző ládához érintették, azután visszatértek a napfényes térre, hogy végre fellélegezzenek.
Jajongtak a harangok, a felhőket hőség duzzasztotta. Az árkádok alatt és a kerengőben, az eperfák árnyékában az árusok cukorkát és bádogjátékokat kínáltak a céllövölde mellett. Tresoldi úr, a zöldséges karba font kézzel várta a vevőket a cseresznyés pult mögött. Rosszindulatú kifejezés ült az arcán, és olyan szaga volt, mint egy penészes törülközőnek. Azután nagy kezével a pultra támaszkodva elkiáltotta magát: „Tessék a cseresznyét, három líra egy zacskó!” A fia, Noè, aki az arcán viselte apja dühének nyomait, a faládákat pakolta egymásra az oszlopoknak támasztva.
A folyó kiöntött, lerombolta a hidakat, elárasztotta a pincéket. A fiú a születésekor kipréselte az anyjából az összes vért, és csak ő maradt életben, mint a bibliai Noé, aki a bárkájával csak az állatokat vitte el, de nem gondolt az emberekre, akiket az Úr magukra hagyott az özönvízben.
Szent Gellért napján pöffeszkedő déli meleg telepedett a városra, az a fajta meleg, amely az ünnepnapokon két, egymástól világosan elkülönülő csoportra osztja a nőket: egyfelől vannak azok, akik megengedhetik maguknak a fehér kesztyűt és a könnyű, térd alá érő, pöttyös ruhát, másfelől pedig azok, akik mindig ugyanazt az őszi öltözéket viselik az esküvőkön és az első áldozásokon, bármilyen évszakban járunk is. Ott voltak még ezenkívül a kötényes cselédlányok, könyökhajlatukba szorított bevásárlószatyorral, de ők csak az út túloldaláról fürkészték a standokat, miközben szaporán lépkedtek a bevásárlólistával a kezükben.
Anyám a kezemet fogta, rózsaszínre lakkozott szalmakalap volt rajta, a szalagja az arcába lógott. Előzőleg a rövidáruüzletben vett egy fürt papírmasé cseresznyét, és dróttal a szalmához erősítette. Irigységet akart kelteni a többi nőben, főleg azokban, akik kalap nélkül jártak, és csak nézelődtek, mert a zöldséges túl drágán adta a cseresznyét.
Apám a céllövölde előtt állt, panyókára vetett zakóval. Mellette Colombo úr célzott a bádogpuskával, akit mindenki karlendítéssel üdvözölt. Apám levette a kalapját, és a kezében gyűrögette, Colombo úr pedig olyan figyelmesen próbálta eltalálni a fémfigurákat a parafa dugóval, mintha valódi háborúban lövöldözne, nem játékból. Fekete ingét a szíve magasságában számtalan kitüntetés díszítette, időnként a hüvelykujjával megérintette a Nemzeti Fasiszta Párt jelképét hordozó, nemzeti színű jelvényt, mintha ellenőrizni akarná, hogy egyenesen áll-e.
Nem messze tőlük, a süteményespult előtt, ahonnan méz és fánk illata áradt, Fossati úr az övébe akasztotta a hüvelykujját, régi trikója sárgállott a hóna alatt. Nevetve mutogatott a céllövölde felé, körülötte borvirágos arcú férfiak álltak. Mindig azt mondogatta, hogy Colombo a tetemek zsebéből bányászta ki az érdemrendjeit, csak úgy tesz, mintha ki tudja, miféle csatában szerezte volna őket, de legfeljebb valami szombati versenyen nyerte vagy a nagyapjától örökölte. Filléres ócskaságok. Azt is mondta, hogy Colombo olyan, mint egy kisfiú, alig várja, hogy háborúsdit játszhasson, pedig soha életében nem látott közelről igazi puskát. Colombo viszont azt mondogatta, hogy Fossatinak csak arra jó a béke, hogy teleigya magát Lambruscóval a kocsmában, aztán kihányja a malom mögött. Ezt mindenki tudta, mi, gyerekek is, mert a vasárnapi ebédeken, amikor eljöttek az ismerősök, és nekünk ott kellett rostokolnunk az asztalnál egész végig, mert „úgy illik”, az volt a legfőbb téma, hogy mi történt más családokban.
– Veszel nekem cseresznyét? – rángattam meg anyám kezét, és Tresoldi úr standjára mutattam.
– Nagyon jól tudod, mit mondott apád.
Apád.
Én is „a lányod” lettem, ha szobafogságra ítéltek, mint egy nem kívánt ajándék, amit a szekrény mélyére rejt az ember, aztán megfeledkezik róla.
– Legalább megnézhetem?
– A cseresznyét? Nem bánom. – Anyám elengedte a kezem. – De viselkedj rendesen. Ne nyúlj semmihez.
Megigazította gondosan fésült, hajtűkkel teletűzdelt haját a kalapka alatt, és elindult a céllövölde felé. Odalépett apámhoz és Colombo úrhoz, aki felemelte a játék puskát, és így szólt:
– Nyerjek valamit önnek, Strada asszony?
Begörbítettem a lábujjaimat a szűk cipőben, és ökölbe szorítottam a kezem.
Az ujjai végigsimítottak a könyökén; azután felém fordult, és rám bámult. Úgy vonta össze a szemöldökét, mint Mussolini az osztályunk falán lógó képen. És mosolygott. Magamon éreztem a tekintetét, és minden porcikám megdermedt. Elszorult a torkom a szégyentől, elszaladtam.
Tresoldi úr standjától pár méterre álltam meg, vonzottak a fényes, fekete cseresznyével teli zacskók, de nem közelítettem, mert féltem a zöldségestől. A templom tetejének árnyékában maradtam, a hátam mögött összefontam a kezem, és anyám szavai csengtek a fülembe: ne nyúlj semmihez.
– Mit csinálsz? Nézed a cseresznyét? – szólalt meg egy hollóhang mögöttem.
Az Átkozott volt az. Hátát nekitámasztotta a falnak, amelyről már félig lehámlott a Szent Gellértet ábrázoló freskó, rongyos ruhájának zsebei kavicsokkal voltak tele, és engem méregetett.
Elállt a lélegzetem, és egyszerre megindult a lábam alatt a föld. Még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz.
– Mi van? – Zavartan állapítottam meg, hogy dadogok, mint kislány koromban, amikor kívülről meg kellett tanulnom az ábécét, és az apácák pálcával csaptak az ujjamra, ha elrontottam.
– Cseresznyét szeretnél? – kérdezte.
– Nem vehetek. Nincs pénzem.
– Nem igaz – mondta, miután alaposan végigmért, noha egy arasszal alacsonyabb volt nálam. – Olyan a ruhád, mint a gazdagoknak. A cipőd is ki van fényesítve – mutatott nevetve a lábamra. Harsány volt a nevetése, és nem is próbálta elrejteni.
– Na és? – vágtam vissza, és igyekeztem felszegni az állam.
– Akkor biztosan van pénzed a cseresznyére.
– Nekem nincs – feleltem. – Csak az apukámnak. De ő nem akarja, hogy cseresznyét vegyek.
– És miért?
A cipőmet bámultam.
– Nem akarja, és kész.
– De miért?
– Nem mindegy neked?
– Akkor vegyél el egy zacskóval – hadarta.
– Mégis hogyan? Mondtam, hogy nincs pénzem.
– Vedd el, és kész.
Beatrice Salvioni: Az Átkozott
Fordította: Todero Anna
Park Könyvkiadó, 2023
