A Market Basing-i rejtély
– Nincs is szebb a vidéki életnél, igazam van? – mondta Japp felügyelő, és előírásosan beszívott egy nagy adag levegőt az orrán át, majd kifújta a száján.
Poirot és én szívből helyeseltünk. A Scotland Yard felügyelőjének ötlete volt, hogy ránduljunk ki a hétvégére Market Basing kis mezővárosába. Szolgálaton kívül Japp lelkes botanikus volt, és akkora buzgalommal értekezett mindenféle apró és hihetetlenül hosszú latin nevű virágokról (bár latin nevüket elég furán ejtette), amilyet még ügyei felgöngyölítésében sem tanúsított.
– Itt senki sem ismer bennünket, és mi sem ismerünk senkit – magyarázta Japp. – Ez a lényeg.
Ám ez nem egészen bizonyult igaznak, a helybeli rendőrt ugyanis nemrég helyezték át egy tizenöt mérföldre eső faluból, ahol egy arzénmérgezéses eset kapcsán együtt kellett működnie a Scotland Yard nyomozójával. Az öröm, amellyel a nagy emberre ráismert, mindenesetre tovább fokozta Japp jókedvét, s amint vasárnap reggelihez ültünk a falusi fogadó hátsó termében, miközben máris sütött a nap, és a lonc indái bekukucskáltak az ablakon, mindnyájan a lehető legjobb hangulatban voltunk. A szalonnás tojás kitűnő volt, a kávé már nem annyira, de azért tűrhető és legalább forró.
– Ez ám az élet! – jelentette ki Japp. – Ha nyugdíjba megyek, veszek egy házikót vidéken. Távol a bűnözéstől, például itt!
– Mindenhol bűnöznek – jegyezte meg Poirot, kivéve a kosárból egy szabályos négyzet alakú kenyérszeletet, és mogorva pillantást vetve egy verébre, amely az ablakpárkányon billegett szemtelenül.
Magam léhán szavalni kezdtem:
De szép e nyúl, közben pedig
botrányosan viselkedik.
Mit művel kinn a réteken!
Ne szólj, szám, és nem fáj fejem.
– A hétszázát – dőlt hátra Japp a székén. – Azt hiszem, nekem még lemenne egy tojás meg egy-két szelet sült szalonna. Mit szól hozzá, kapitány?
– Jöhet – helyeseltem. – És maga, Poirot?
Poirot a fejét rázta.
– Az ember ne tömje tele a gyomrát, mert akkor nem működik az agya – mondta.
– Én azért megkockáztatom – nevetett Japp. – Nekem úgyis méretes a gyomrom; mellesleg maga is hízásnak indult, M. Poirot. Kisasszony, kérem, még egy kis tojást és szalonnát kettőnknek.
Ám abban a pillanatban megtermett alak töltötte be az ajtónyílást. Pollard közrendőr volt az.
– Remélem, uraim, megbocsátják, hogy zavarom a felügyelőt, de hálás lennék a tanácsáért.
– Szabadságon vagyok – vágta rá Japp. – Ilyenkor nem dolgozom. Mi a baj?
– Az úr ott fönn Leigh House-ban… főbe lőtte magát.
– Megesik az ilyesmi – mondta Japp prózaian. – Adósság, nőügy, efféle. Sajnálom, hogy nem segíthetek, Pollard.
– Az a gond – mondta a rendőr –, hogy nem lőhette főbe magát. Legalábbis dr. Giles ezt állítja.
Japp letette a csészéjét.
– Nem lőhette? Hogy érti ezt?
– Dr. Giles szerint semmiképp – erősítgette Pollard. – Azt mondja, lehetetlen. Fő a feje, merthogy az ajtó belülről be volt zárva, az ablakok bekallantyúzva, de állítja, hogy az illető mégsem követhetett el öngyilkosságot.
Ez eldöntötte a kérdést. A második porció szalonnát és tojást elhessegetve pár perc múlva már sietős léptekkel igyekeztünk Leigh House felé, s közben Japp kifaggatta a rendőrt.
Nyolc esztendeje költözött Market Basingbe, és kibérelte Leigh House-t, ezt a zegzugos, düledező udvarházat. Csak az egyik sarkát lakta, és egy házvezetőnő gondoskodott róla, akit magával hozott. Miss Cleggnek hívják, igen finom nő, a faluban nagy a becsülete. Nemrég szállóvendégek érkeztek Mr. Protheroe-hoz Londonból, egy bizonyos Mr. és Mrs. Parker. Ma reggel Miss Clegg, miután beszólt gazdájának, és nem kapott feleletet, sőt az ajtót is zárva találta, megijedt, és telefonált a rendőrségre meg a doktornak. Pollard közrendőr és dr. Giles szinte ugyanabban a pillanatban ért oda. Egyesült erővel betörték a hálószoba tölgyfa ajtaját.
Mr. Protheroe a padlón hevert, fejbe lőve, jobb kezében pisztollyal. Nyilvánvaló öngyilkosságnak tűnt a dolog.
A holttestet megvizsgálva azonban dr. Giles igencsak zavarba jött, s félrevonva a rendőrt előadta neki zavara és értetlensége okát, Pollardnak pedig nyomban eszébe jutott Japp. A doktorra bízva a helyszínt, lesietett a fogadóba.
Mire a rendőr a magyarázat végére ért, meg is érkeztünk Leigh House-ba, ebbe a jókora, magányos házba, amelyet gondozatlan, gazos kert övezett. A bejárati ajtó nyitva állt, beléptünk az előcsarnokba, onnan pedig egy kis nappaliba, ahonnan hangok szűrődtek ki. Négyen voltak a szobában: egy csicsásan öltözött, kellemetlen és alamuszi képű férfi, aki iránt rögtön ellenszenvet éreztem; egy hasonló fajta, bár a maga közönséges módján csinosabb nő; egy másik nő talpig feketében, aki a többiektől távolabb állt, s akit a házvezetőnőnek véltem; meg egy vadászruhás, magas, okos és határozott arcú férfi, aki láthatólag a főszerepet vitte.
– Dr. Giles – mondta a rendőr –, bemutatom Japp detektívfelügyelőt a Scotland Yardról, ezek pedig a barátai.
Az orvos üdvözölt bennünket, és rögtön bemutatta Mr. és Mrs. Parkert. Mindjárt felmentünk az emeletre. Pollard Japp intésének engedelmeskedve lenn maradt, mintegy ügyelve a háznépre. A doktor végigvezetett bennünket egy folyosón. A végén nyitva volt az ajtó; szilánkok lógtak a sarokvasakról, maga az ajtó pedig bedőlt a szobába.
Japp odament, és letérdelt melléje.
– Miért nem hagyták a tetemet úgy, ahogy találták? – kérdezte zsörtölődve.
A doktor vállat vont.
– Egyértelmű öngyilkosságnak látszott.
– Hm! – mondta Japp. – A golyó a bal füle mögött hatolt be.
– Pontosan – mondta az orvos. – Nyilvánvaló lehetetlenség, hogy ő sütötte el a fegyvert. Hátra kellett volna tekernie a jobbját a feje körül. Képtelenség.
– És mégis a markában találta a pisztolyt? Mellesleg hol van most?
A doktor az asztal felé biccentett.
– Nem egészen a markában – mondta. – A kezében volt, de az ujjai nem kulcsolódtak rá.
– Utóbb tették bele – mondta Japp –, világos, mint a nap. – A fegyvert vizsgálgatta. – Egy golyót lőttek ki belőle. Megnézetjük az ujjlenyomat-szakértőkkel, de kétlem, hogy mást is találnak rajta, mint a magáét, dr. Giles. Mikor halt meg?
– Valamikor tegnap éjjel. Órára persze nem tudom megmondani, mint azok a csodadoktorok a detektívregényekben. Durván tizenkét órája lehet halott.
Poirot mindeddig egy mozdulatot sem tett. Ott állt mellettem, nézte Japp sürgölődését, hallgatta a kérdéseit.
Most, hogy Japp ellépett a tetemtől, Poirot térdelt le melléje. A sebre ügyet sem vetett. Először azt hittem, a pisztolyt tartó kéz ujjait nézegeti, de azután észrevettem, hogy a kabátujjból kilógó zsebkendő keltette fel érdeklődését. Mr. Protheroe sötétszürke öltönyt viselt. Végül Poirot felállt, de tűnődő tekintete vissza-visszavándorolt a zsebkendőre.
Japp hívta, hogy segítsen feltámasztani az ajtót. Megragadva az alkalmat, én is letérdeltem, kihúztam a ruhaujjból és apróra megvizsgáltam a zsebkendőt. Egyszerű fehér batisztból volt, nem volt rajta semmiféle jelzés, se folt. Visszadugtam, és értetlenkedve ráztam a fejem.
A többiek közben felemelték az ajtót. Rájöttem, hogy a kulcsot keresik. De hiába keresték.
– Hát ez világos – mondta Japp. – Az ablakok csukva és bekallantyúzva. A gyilkos az ajtón át távozott, bezárta, és a kulcsot magával vitte. Azt gondolta, elhisszük majd, hogy Protheroe bezárkózott, és főbe lőtte magát, a kulcs hiányára pedig nem figyelünk fel. Egyetért, M. Poirot?
– Egyetértek, igen; de egyszerűbb és okosabb lett volna, ha becsúsztatja a kulcsot az ajtó alatt. Ez esetben úgy festett volna, mintha csak kipottyant volna a zárból.
– Na, nem várhatja el mindenkitől, hogy olyan ragyogó ötletei támadjanak, mint magának. Magából zseniális gonosztevő válhatott volna. Egyéb észrevétel, M. Poirot?
Poirot tanácstalannak látszott. Körülnézett a szobában, és halkan, szinte mentegetőzve jegyezte meg: – Ez a monsieur sokat dohányzott.
– Húsz szálat is elszívhatott tegnap este – mondta Japp. Lehajolt, és gondosan szemügyre vette a rostély tartalmát, majd ugyanígy cselekedett a hamutartóval is. – Mind egyforma – jelentette ki –, és ugyanaz a személy szívta el őket. Itt nincs semmi, M. Poirot.
– Nem is erre céloztam – mormolta barátom.
– Hahó! – kiáltotta Japp. – Hát ez mi? – Rávetette magát valami csillogó holmira, amely a halott közelében hevert a padlón. – Egy kettétört mandzsettagomb. Vajon kié lehet? Dr. Giles, legyen szíves lemenni és felküldeni a házvezetőnőt.
– És Parkerék? Mr. Parker sürgősen távozni szeretne – azt mondja, halaszthatatlan dolga van Londonban.
– Azt meghiszem. De annak a dolognak várnia kell. A helyzet állása szerint igen valószínű, hogy itt lesz halaszthatatlan dolga! Küldje fel a házvezetőnőt, és ne hagyja, hogy Parkerék meglógjanak maga meg Pollard elől. Bejött ide ma reggel valaki a háznépből?
Az orvos elgondolkodott.
– Nem, kinn maradtak a folyosón, amikor Pollard és én bejöttünk.
– Biztos ebben?
– Teljesen.
Az orvos lement.
– Derék ember – mondta helyeslően Japp. – Ezek a vadászgató orvosok többnyire elsőrangú fickók. Hát, kíváncsi vagyok, ki lőtte agyon ezt a szerencsétlent. Csakis a három itt tartózkodó közül tehette valaki. A házvezetőnőt persze nem gyanúsítom. Nyolc éve volt rá, hogy lepuffantsa, ha akarja. Vajon kik lehetnek ezek a Parkerék? Nem egy rokonszenves pár, annyi szent.
Japp kérésére elmagyarázta, hogy tizennégy esztendeje szolgált az elhunytnál. Nagylelkű és figyelmes gazdája volt. Mr. és Mrs. Parkert sosem látta három nappal ezelőttig, amikor váratlanul betoppantak. Az volt a benyomása, hogy hivatlan vendégek – az úr legalábbis egyáltalán nem örült nekik. A mandzsettagomb, amelyet Japp megmutatott neki, nem Mr. Protheroe-é volt, ezt bizton állíthatja. Amikor a pisztolyra terelődött a szó, azt mondta, gazdájának volt valami ehhez hasonló fegyvere. Elzárva tartotta. Évekkel ezelőtt látta egyszer, de fogalma sincs, hogy ez-e az. Nem hallott lövést tegnap éjjel, de ez nem meglepő, hiszen a nagy, zegzugos háznak ő és Parkerék a túlsó végében laknak. Nem tudja, mikor feküdt le Mr. Protheroe – amikor ő fél tízkor visszavonult, még fenn volt. Nem szokott azonnal lefeküdni, amikor felment a szobájába. Általában a fél éjszakát ébren töltötte, olvasott és dohányzott. Erős dohányos volt.
Poirot ekkor közbeszúrt egy kérdést:
– Nyitott vagy csukott ablaknál szokott aludni a gazdája?
Miss Clegg elgondolkodott.
– Általában nyitva hagyta, legalábbis a felső részt.
– És most mégis csukva van. Meg tudja ezt magyarázni?
– Nem, de lehet, hogy huzatot érzett és becsukta.
Japp feltett még néhány kérdést, majd elbocsátotta. Ezután Parkerékat hallgatta ki egyenként. Mrs. Parker hajlamos volt a hisztériára és a sírásra; Mr. Parker hangoskodott és átkozódott. Tagadta, hogy övé volna a mandzsettagomb, de mivel a felesége már korábban felismerte, ez nem sokat javított a helyzetén; s mivel azt is tagadta, hogy bármikor megfordult volna Protheroe szobájában, Japp úgy érezte, elegendő bizonyítéka van, hogy letartóztatási engedélyért folyamodjék.
Poirot és én visszasétáltunk a fogadóba.
– Szokatlanul hallgatag, Poirot – mondtam. – Nem érdekli az eset?
– Ellenkezőleg, nagyon is érdekel. De zavarba is ejt.
– Az indíték nem világos – mondtam tűnődve –, de abban biztos vagyok, hogy Parker csirkefogó. Láthatóan minden ellene szól, csak az indíték hiányzik, de előbb-utóbb az is napvilágra kerül.
– Maga nem vett észre valami különösen fontosat, ami Japp figyelmét elkerülte?
Kíváncsian pillantottam rá.
– Mit rejteget a kabátujjában, Poirot?
– Mit rejtett a halott kabátujja?
– Á, a zsebkendő!
– Pontosan, a zsebkendő.
– Tengerészek hordják ruhaujjukban a zsebkendőt – mondtam elgondolkodva.
– Kitűnő megfigyelés, Hastings, bár én nem éppen erre gondoltam.
– Még valami?
– Igen, újra és újra eszembe jut a cigarettafüst szaga.
– Én nem éreztem! – kiáltottam fel meglepődve.
– Hát ez az, én sem éreztem, cher ami.
Aggodalmas tekintetet vetettem rá. Sohasem tudhattam biztosan, mikor ugrat Poirot, ám most igen komolynak látszott, és egyre csak a szemöldökét ráncolta.
*
A halottszemlére két nap múlva került sor. Közben új bizonyítékok is napvilágra kerültek. Egy csavargó bevallotta, hogy átmászott a falon Leigh House kertjébe, ahol egy nyitva hagyott ajtajú csűrben szokott aludni. Tanúsította, hogy éjjel tizenkettőkor két férfi hangos veszekedését hallotta egy első emeleti szobából. Az egyik egy bizonyos pénzösszeget követelt, a másik ezt haragosan visszautasította. Egy bokor mögött rejtőzve látta is a két férfit, amint el-elhaladtak a kivilágított ablak előtt. Az egyiket, Mr. Protheroe-t, a ház urát jól ismerte, a másikat határozottan Mr. Parkerként azonosította.
Világos volt tehát, hogy Parkerék zsarolás céljából jöttek Leigh House-ba, s amikor később az is kiderült, hogy a halott férfi valódi neve Wendover, aki hadnagyként szolgált a haditengerészetnél, és 1910-ben belekeveredett a Merrythought első osztályú cirkáló felrobbantásába, az eset körülményei egyre nyilvánvalóbbá váltak. Feltételezhető volt, hogy Parker tudott Wendover szerepéről az ügyben, kiderítette, hol lakik, és pénzt kért a hallgatásáért, amit a másik megtagadott. A vita hevében Wendover revolvert rántott, Parker kicsavarta a kezéből, és agyonlőtte vele, majd pedig az öngyilkosság látszatát igyekezett kelteni.
Távozóban Poirot egyre csak bólogatott.
– Így kellett lennie – mormolta magában. – Igen, így kellett lennie. Nem halogathatom tovább.
Bement a postahivatalba, és feladott egy táviratot. Nem láttam, kinek címezte. Utána visszatértünk a fogadóba, ahol azt az emlékezetes hétvégét töltöttük.
Poirot nyugtalanul oda-odalépett az ablakhoz.
– Vendéget várok – magyarázta. – Lehetetlen… lehetetlen, hogy tévednék! Úgy bizony, már itt is van.
Teljes elképedésemre egy perc múlva Miss Clegg lépett be a szobába. Most nem volt olyan higgadt, mint máskor, zihálva szedte a levegőt, mint aki futott. Félelmet láttam a tekintetében, amikor Poirot-hoz fordult.
– Foglaljon helyet, mademoiselle – mondta barátom nyájasan. – Jól gondoltam, ugyebár?
Válaszul a hölgy zokogásban tört ki.
– De hát miért tette? – kérdezte szelíden Poirot. – Miért?
– Nagyon szerettem – mondta Miss Clegg. – Én dajkáltam gyerek korában. Jaj, könyörüljön rajtam!
– Mindent el fogok követni. De bizonyára megérti, nem hagyhatom, hogy egy ártatlan embert felakasszanak… még ha aljas gazember is az illető.
Azzal felállt, és kisietett a szobából.
– Ő lőtte agyon? – kérdeztem teljesen összezavarodva.
Poirot mosolyogva rázta a fejét.
– Mr. Protheroe öngyilkos lett. Emlékszik, hogy a jobb ruhaujjában hordta a zsebkendőt? Ez arra mutat, hogy balkezes volt. A lelepleződéstől való félelmében a Mr. Parkerral folytatott viharos beszélgetést követően főbe lőtte magát. Reggel Miss Clegg szokás szerint megjelent nála, és holtan találta. Mint az imént közölte velünk, kisgyermek kora óta ismerte, és őrjöngő harag töltötte el Parkerék iránt, akik ebbe a nemtelen halálba belehajszolták. Gyilkosnak tekintette őket, és hirtelen lehetőséget is látott arra, hogy bűnhődjenek tettükért. Egyedül ő tudhatta, hogy gazdája balkezes volt. Áttette a pisztolyt a jobb kezébe, becsukta és bekallantyúzta az ablakot, odadobta azt a mandzsettagomb-darabot, amelyet korábban valamelyik földszinti szobában talált, azzal kiment, bezárva az ajtót és zsebre vágva a kulcsot.
– Poirot – kiáltottam lelkesen –, maga fantasztikus! És mindezt a zsebkendő jelentette apró nyomból következtette ki!
– No meg a cigarettafüstből. Ha az ablak csukva lett volna, annak a rengeteg elszívott cigarettának az áporodott füstjével tele lett volna a szoba. Ám a levegő friss volt odabenn, így hát nyomban arra következtettem, hogy az ablaknak egész éjjel nyitva kellett lennie, csak reggel csukták be, ez pedig igen érdekes irányba terelte gondolataimat. El nem tudtam képzelni, milyen körülmények között akarhatta volna egy gyilkos becsukni az ablakot. Hiszen előnyére szolgált volna, ha nyitva hagyja, azt sugallva, hogy a gyilkos azon át menekült el, ha esetleg az öngyilkosság-elmélet nem válik be. A csavargó tanúvallomása természetesen megerősítette gyanúmat. Nem hallgathatta volna ki azt a beszélgetést, ha az ablak nem lett volna nyitva.
– Pompás! – mondtam vidáman. – És most mit szólna hozzá, ha megteáznánk?
– Íme, a tőről metszett angol – mondta nagyot sóhajtva Poirot. – Mit gondol, barátom, kaphat errefelé az ember egy pohárka siropot?
Agatha Christie: Baljós tavasz
Fordította: Gy. Horváth László
Helikon, 2024