A Sárkányok háza előtt irreálisan nagy feladat állt: méltónak lenni a Trónok harca legfényesebb időszakához, ezzel együtt feledtetni az utolsó évadok csalódáskeltését. Nem másolni szolgaian a nagy elődöt, de hozni a Trónok harcában megismert világot. Már az első évad első pillanatai adhattak okot némi homlokráncolásra: a jól ismert főcímet ugyanis meghagyták, előrevetítve az esélyt, hogy görcsös ragaszkodásról lesz szó a Trónok harcához, azonban a Sárkányok háza első évada meglepően merész volt: a rettentően pörgős és fordulatos anyasorozathoz képest egy sokkal lassabb, intimebb, vér- és szextelenebb, cserébe megrázóbb és melankolikusabb világot mutatott meg Westerosból.
A Trónok harca egyik kulcsfigurája, Daenerys születése előtt 172 évvel játszódó történet az univerzum talán legizgalmasabb családjáról szól, a Targaryenekről, akikről eddig is azt lehetett tudni, hogy
- előszeretettel gyilkolták egymást,
- nagy számban akadtak köztük őrültek,
- buzgón házasodnak családtagokkal,
- és valahogy sikerült egy focicsapatnyi sárkányt elveszteniük.
Kellően izgalmas alapanyag, ehhez képest az első évad húzott egy merészet, és a komolyabb, látványosabb akciókat kivonva, füstös termekben lassan csordogáló királydrámát csinált a sorozatból. A bevezetés olyan volt, mint egy gigantikus, tízórás előzetes: fellengzős egysorosok záporoztak a szájakból, miközben ráérősen alapozta meg, mi is robbantja ki azt a bizonyos háborút a Targaryenek közt. Az első évad nagyon szélsőséges véleményeket kapott: többek közt kritikusunk is úgy vélekedett, hogy nemhogy felért, túl is szárnyalta az első évadot, ám sokak szerint, ha nem is óriási bukást, de egy kilúgozott Trónok harcát kaptunk.
Az első évad újítása és ereje – és ezzel együtt a gyengesége – is abban rejlett, hogy rendkívül intim volt: nem cikázott a kamera egyszerre három család közt nyolc helyszínen, hanem a nagyhatalmi játszmákon túl az emberi drámákra helyezte a hangsúlyt. De ugyanez lett a nagy hátránya is: bár dicséretes az emberközpontúság, épp a kivitelezés nem illett ehhez. A Sárkányok háza legtöbb jelenetéről ordított a mesterkéltség és a színpadiasság, a szereplők szinte kínos pontossággal voltak beállítva a rendkívül gondosan füstölt, sötét tárgyalótermekben elidegenítően tökéletes kompozíciókba rendezve, ahol már-már színpadi szövegkönyvet követve mondták el az élő emberek szájából viszonylag ritkán hallható, cserében előzetesekbe jól bevágható mondataikat. Ezen az sem segített sokat, hogy hatalmas számú szereplőgárdát mozgatott, ám mire megjegyeztük az arcaikat, neveiket, addigra lecserélték őket, ha pedig egy-egy szereplő vívódásához nehéz arcot kapcsolni, nehezebb a belehelyezkedés is. Az első évadon leginkább az látszott, hogy rettentően meg van szédülve önnön grandiózusságától, miközben mégis hiányzik belőle az a bizonyos spiritusz, ami a Trónok harca jól sikerült évadait jellemezte.
Az első évad a megalapozás volt: Viserys lassú elsorvadása kellett ahhoz, hogy ezzel együtt pusztuljanak le a családi kapcsolatok és a barátságok is, a király halálával pattanásig feszüljön a hangulat, a halálos ágyán elmormolt utolsó mondatai, illetve annak félreértelmezése pedig végleg kirobbantsa a konfliktust. A trónra a halott király lánya, Rhaenyra és Viserys fia – egészen pontosan annak anyja, Alicent kardoskodásának köszönhetően – Aegon is igényt tart, így szakad ketté az addig is egyre töredező, de még egységként működő Targaryen család zöldekre és feketékre, ahogyan azt a sorozatban nevezik. A végső gyomrost az első évad leginkább a Trónok harcát idéző fináléja viszi be, amikor Aemond sárkányával megöli Luceryst. A bevezető évad itt rakta le a fonalat, hogy majdnem kétéves várakozást követően felvegye azt a folytatás.
A várakozás pedig hosszú volt, pláne úgy, hogy nem sokkal az első évad debütálása után Miguel Sapochnik, a sorozat egyik showrunnere, nem mellesleg Trónok harca-veterán rendező bejelentette: távozik a produkciótól. Az ezzel kapcsolatos udvarias közlemények mögött azonban már-már westerosi királydrámák sejlettek fel több forrás szerint is: ezek alapján Sapochnik egyáltalán nem jó szájízzel vált el a stábtól, még mediátort is be kellett vetni, hogy megbékéltessék a feleket. A híradások szerint a showrunner egyrészt már belefáradt George R. R. Martin világába, másrészt az első évadban is apró mellékszerepben felbukkanó feleségének akart nagyobb szerepet adni, amit viszont az HBO-nál nem díjaztak.
A folytatás tehát már nélküle, az első évados showrunnertársa, Ryan Condal vezénylete alatt készült. A kissé lagymatag megalapozás után joggal várható, hogy a második évadban a kötelező körök le vannak tudva, ismerünk mindenkit, azt a bizonyos kockát is elvetették, ám az első két epizód pontosan a már ismert lassúsággal és mesterkéltséggel csordogál. Mégis emelkedik a tét: egy gyermek halálát érthető módon hasonlóan sokkoló módszerekkel lehet csak megtorolni, az ellenségeskedés pedig már távolról sem merül ki csúnya nézésekben és odavetett megsemmisítő mondatokban. A háború most már tényleg a küszöbön, ennek megfelelően mindkét fél mozgósítani próbálja Westerost, a sorozatnak pedig kifejezetten jót tesz, hogy a cselekmény végre kiszabadul a lassan az univerzum védjegyévé váló indokolatlanul sötéten fényképezett terekből. A második évadnak is azok a pillanatok állnak a legjobban, amikor nem ordít a háttérből Ramin Djawadi egyébként szokás szerint remek zenéje, és a szereplők tényleg interakcióba lépnek: nem szavalnak, hanem emberként kommunikálnak.
Ezzel együtt végre kezdenek kiteljesedni a karakterek: Aegon a komolyan vehetetlen bohócból hatalommal felvértezett pszichopatává vedlik, de nála is nyugtalanítóbb Aemond, aki egy Godzilla-méretű sárkánnyal felvértezve az egyik legnagyobb fenyegetést jelenti a zöldek közül. Az első évad közönségkedvenc Daemonja az első négy részben a korábbiakhoz hasonlóan viszonylag keveset szerepel, akkor viszont ismét elhomályosít mindenkit. Alicent és Rhaenyra kettősének dinamikája egyre kiforrottabb, ahogy az is, hogy minden vérfürdő ellenére láthatóan továbbra is különleges a kapocs köztük. Ami viszont minden karakterre igaz, hogy egyre emberibbek lesznek: attól mert korona van a fejükön és sárkány a fenekük alatt, még ugyanolyan gyarlók, mint bárki, és ezt végre el is hisszük nekik.
A Sárkányok háza tehát végre azok számára is beindulni látszik, akik az eddigi átvitt és szó szoros értelmében vett vértelenségen fanyalogtak. Kompromisszumos megoldással: a folytatás ugyanúgy megmarad a lassabb tempónál és a karakterközpontúságnál, ám végre feloldódni látszik az az ellentmondás, hogy rettentő teátrálisan próbáljon intimebb megközelítésben mesélni a Targaryenekről, és végre valóban emberinek tűnjenek az eddig szoborszerű alakok. A sajtó számára biztosított négy epizód végére ráadásul az ugyancsak hiányzó akció is beindul: olyan sárkányos csatát kapunk, amely egy közepesen lelkes Trónok harca-rajongónak is földig ejti az állát. A félidőnél tehát nagyon úgy fest, hogy amint a Targaryenek és köreik egyre mélyebbre süllyednek, a Sárkányok háza úgy találja meg az arany középutat.
Sárkányok háza (House of the Dragon), HBO, 24.hu: 8/10
