A történelem mindig is ki volt téve a történetírásnak: amiről nem szólnak az évkönyvek és az almanachok, az gyakorlatilag eltűnt, mintha sosem létezett volna. Nemrég egy dokumentumfilm miatt tudta meg a világ nagy része, hogy 1969 nyarán rendeztek egy nagyszabású koncertsorozatot Harlemben, melyen a korabeli fekete zenei elit színe-java fellépett, ám mivel ez a korabeli média teljes érdektelensége mellett zajlott, az eseményről szinte senki nem tudott semmit, miközben az ezzel párhuzamosan rendezett Woodstock már régóta a történelem része.
Nagyon hasonló sztori az 1971-es női labdarúgó világbajnokság története, melyről szintén nem tud senki, hiszen hivatalosan nem létezett: a FIFA máig nem ismeri el, a szervezet 1991 óta tart nyilván női focivébéket.
A FIFA reakciója azonban drasztikus volt: először kitiltotta a rendezvényt a szervezet égisze alá tartozó klubok stadionjaiból (mellyel egyébként pont segített a szervezőknek, hiszen így kerültek a meccsek a hatalmas befogadóképességű Azték-stadionba és a guadalajarai Jaliscóba, melyek médiacégek tulajdonában voltak), majd a vébé után a nemzeti szövetségeket kötelezte, hogy tiltsák el a tornán résztvevőket és ignorálják az eseményt. Ekkor azonban a szellemet már nem lehetett visszadugni a palackba, a női labdarúgást legalább nem tiltották, mint 1970-ig tették számos országban (!), de az addig csak a férfi labdarúgást elismerő szövetségek szerették volna kontrollálni a női focit is, úgyhogy tiszta lapot nyitottak, a Copa ’71 pedig mintha meg sem történt volna, és még évtizedekig várni kellett arra, hogy tényleg elfogadja a világ a futballozó nőket.
Amikor Rachel Ramsay és a számos sportdokumentumfilmet rendező James Erskine elkezdtek foglalkozni a témával, alig találtak az eseményről bármilyen dokumentumot, a Copának még Wikipedia oldala sem volt akkor. Hobbitörténészek és a résztvevők visszaemlékezései segítették őket, majd nagy nehezen sikerült találniuk korabeli filmfelvételeket is az eseményről, noha nem minden mérkőzésről maradt fenn mozgókép sajnos. A rendezőpáros előtt azonban szép lassan kibomlott egy nem mindennapi történet, mely egyrészt a történelmi-polgárjogi vonzata miatt volt érdekes, másrészt azonban sportsztoriként is jól működött, hiszen azért ez minden úttörő jellege ellenére szabályos focitorna volt, meccsekkel, drámákkal, vitatott bírói ítéletekkel és botrányokkal.
Az archív anyagok mellett azonban természetesen az egykori résztvevők a film erősségei, akik öt évtized elteltével emlékeznek vissza a Copára: akad köztük, aki nagyjából ott rúgott labdába utoljára, és van, akinek később profi karrierje is lett. A tornára hat válogatott nevezett, melyek leginkább az egy évvel korábban Olaszországban megrendezett első vébé alapján választódtak ki, bár voltak csapatok, melyek visszaléptek az indulástól. A mexikói vébén tehát részt vettek a házigazdák, aztán a címvédő Dánia, továbbá Olaszország, Anglia, Franciaország és Argentína. A filmben valamennyi csapatból megszólalnak egykori játékosok, akikben az a közös, hogy elsősorban futballistaként nyilatkoznak, sugárzik belőlük a játék iránti szenvedély, az pedig még öt évtized távlatából is átjön, hogy annak idején sem igazán foglalkoztatta őket a nők egyenjogúsága vagy a feminizmus akkoriban hódító második hulláma – ők egyszerűen csak futballozni szerettek volna, és ez akkoriban egyáltalán nem volt olyan egyszerű.
A női futball akkoriban leginkább gonosz viccek tárgya volt, de talán még ennél is bántóbbak lehettek azok az okoskodások, amelyek egészségügyi okokból akarták eltiltani a nőket a focitól. A film felidézi, hogy a női foci korábban egy darabig már egész sikeres volt: az első világháború idején Nagy-Britanniában nagy számban munkába álló nők a focit is felfedezték, és egyre nagyobb közönség előtt játszottak meccseket, mielőtt az angol futballszövetséget irányító férfiak úgy döntöttek volna, hogy ideje visszaparancsolni a nőket a konyhába, mielőtt túlságosan a fejükre nőnének, és nemes egyszerűséggel betiltották a női futballt ötven évre, ebben pedig számos ország követte a futball alapító atyáit.
Ebben a közegben – nem függetlenül a már említett egyenjogúsági törekvésektől – döntött úgy a hetvenes évek legelején a Martini & Rossi vermutmárka, hogy megéri szponzorálni egy női focitornát: a cég fizette a csapatok útiköltségét, szállását és mezeit, míg a mexikói promóterek elképesztő médiakampányba kezdtek, hogy megtöltsék a stadionokat. Míg például az egyik mexikói játékos arról beszélt, hogy gyerekkorában csak akkor focizhatott, ha az apja nem látta, itt már semmi nyoma nem volt a szexizmusnak, hirtelen az egész ország komolyan vette a világbajnokságot. Nem független ez attól, hogy egy évvel korábban rendezték az 1970-es férfi vébét, így volt mire alapozni a vb-lázat, a mexikóiak pedig ugyanazzal a hévvel lelkesedtek a torna iránt: a stadionokba tódultak a nézők, akik nem cirkuszi látványosságnak tekintették a futballozó nőket, hanem sportrendezvénynek, azaz szurkoltak, tüntettek, örültek vagy szomorkodtak.
Azt jobb nem is lelőni, hogy ki nyerte meg a tornát, hiszen a Copa obskúrus mivoltának annyi előnye van, hogy úgy izgulhatjuk végig a filmet, hogy fogalmunk sincs az eredményekről. Ami a régi összefoglalókat feldobja, az az, hogy sikerült olyan nyilatkozókat kiválasztani, akik kimondottan szórakoztatóan és rokonszenvesen beszélnek, néha egymásnak is ellentmondanak:
Beszélj a magad nevében, nekem nem volt kisebbségi komplexusom!
– mondja az egyik mexikói veterán a másiknak, aki utólag próbálja megfejteni az egyik meccsükön nyújtott gyengébb teljesítményüket. Az olaszok sztárja, Elena Schiavo vagy az angol csapatkapitány, Carol Wilson ma is pontosan ugyanolyan vagány nő benyomását keltik, mint amilyenek a pályán lehettek, de a többieket se kellett félteni.
Miközben a film több példát is hoz a játékosok közötti női szolidaritásra (az olaszok felveszik a dánokat, akiknek elromlott a busza a sivatagban; a mexikóiak elmennek köszönteni az angolokat a szállásukon, miután egy kemény, lábtörést is hozó meccsen tönkreverték őket stb.), nem tagadják, hogy botrányok is tarkították a tornát. Mindenekelőtt a mexikói-olasz meccs, ahol a bíró szemérmetlenül a hazaiaknak fújt, és a végén igazi tömegverekedésbe torkollt; de szó esik arról is, hogy a mexikói csapat sztrájkot fontolgatott, mert részesülni szeretett volna a nyilvánvalóan hatalmas bevételből, ami a jegyeladásokból származott, és ezzel megkezdték azt a harcot, amit évtizedekkel később az USA női fociválogatottja már meg is tudott nyerni, amikor kivívták, hogy egyforma fizetést kapjanak a férfiakkal.
A film helyenként felemelő, és tényleg át tudja adni, mekkora élmény lehetett ez a túlnyomórészt amatőr és tizenéves játékosoknak, akiknek többsége életében először ült repülőn, és akik a hazájukban teljesen ismeretlenek voltak, majd hirtelen a Beatlemániára hajazó jelenetekbe csöppentek, és néhány hétre tényleg sztárnak érezhették magukat, miközben rajongók és autogram-vadászok üldözték őket. Ám azt se hallgatja el, ami utána következett: a focisták körül mindenhol elfogyott a levegő, vagy teljesen ellehetetlenítették őket, vagy csak simán nem ismerték el a világbajnokságot, még a győztesek esetében sem tett így a nemzeti szövetség. És volt olyan, mint a már említett Carol Wilson, aki annyira a szívére vette a történteket és azt, hogy lépten-nyomon nevetségessé tették a női focit, hogy úgy döntött, ennyi volt a futballista karrierje, és évtizedeken át nem is nagyon beszélt a vébéről, amin részt vett.
Így aztán el kellett telnie több mint ötven évnek, hogy végre elhihessék, tényleg nem csak álmodták ezt a tornát, újra találkozhassanak egykori csapattársaikkal, és visszanézhessék filmről a fiatalkori önmagukat. A Copa 71 ráadásul csak az egyik film, amely megörökítette az eseményt, hiszen készült tavaly egy-egy dokumentumfilm a mexikói illetve az argentin csapatról is. Ha megkésve is, de sikerült emléket állítani ennek az eseménynek, és így már tulajdonképpen mindegy is, elismeri-e valaha a FIFA vagy sem, a történelmet már nem ők írják.
A Copa 71 – Ahol a nők labdába rúgnak című film a Pont Csopak június 15-i vetítésén látható Magyarországon először.
