Kultúra

Így jöttek létre a világ legfurcsább országhatárai, amik papíron még biztos jó ötletnek tűntek

Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu
Melyik a világ legbonyolultabb határa, és kinek jutott eszébe ez az őrület? Miért baj az, ha vonalzóval osztanak fel egy kontinenst? Tényleg nem mindegy, hogy sziklának vagy szigetnek hívunk valamit? És vajon hogy jár el a Google Maps, ha határvitába keveredik? Interjú Milo van Bokkum holland újságíróval, aki könyvben járt utána a legkülönösebb határok történetének.

Egy országhatár különös képződmény. Egyfelől a képzelet terméke, puszta fikció, elvont eszme, vonal egy papírlapon. Másfelől a legvéresebb valóság, amit nemcsak a tájat kettéhasító kerítések, falak és szögesdrótok demonstrálnak a maguk barátságtalan módján, de az a tény is, hogy sokan akár az életüket adják azért, hogy pár kilométerrel odébb húzódjon. Ez a kettősség nyűgözte le a fiatal holland újságírót, Milo van Bokkumot is, aki teljes könyvet szentelt a témának, megvizsgálva a világ legérdekesebb országhatárait.

A határok ellentmondásos jellege vonzott. A határon minden megváltozik, miközben többnyire semmi sem változik. Két világ ütközik egymással, és néha néhány méter jelenti a demokrácia és diktatúra, két nyelvterület, vagy épp egy és ugyanazon bűntett két eltérő mértékű büntetése közti különbséget

– írja Határok című, magyarul is megjelent könyvében Bokkum, aki legutóbb tavasszal járt Budapesten a PesText irodalmi fesztiválon. A 24.hu-nak még korábban adott interjút, melynek során felidézte, hogy gyerekkorában is gyakran kirándultak a holland-német-belga hármashatárra, és már akkor sem tudott betelni a gondolattal, hogy egyik lábával épp otthon, Hollandiában, míg a másik lábával már külföldön áll. Ebből a bizsergető érzésből fakadhatott térképek iránti megszállottsága, ami a mai napig töretlenül kitart. Találkozásunkkor mosolyogva mesélte, hogy azért is érzi annyira testhezálló foglalkozásnak az újságírást, mert ez az a munkakör, ahol akkor is hihető, hogy dolgozol, ha épp a Google Maps van megnyitva a képernyődön. Vele ez elég gyakran előfordul, merthogy állandóan a térképeket bújja.

Szajki Bálint / 24.hu

Viccnek kicsit erős

Első kérdésünk így nem is nagyon lehetett más, mint hogy a furcsa határok szakértőjeként valljon színt: ő melyiket tartja minden határok legfurcsábbikának. Bokkum, némi gondolkodás után, az India és Banglades határán fekvő Cooch-Bechar exklávékat (avagy enklávékat) nevezte meg, amelyeket kevesebb mint egy évtizede számoltak föl a bonyolult határok rajongóinak nagy bánatára, ám az ott lakók nagy örömére. Ezeknek többféle eredetmítoszuk is van, de ránézésre leginkább egy unatkozó térképész gonosz tréfájának tűnnek. Ezen a ponton érdemes gyorsan tisztázni pár alapfogalmat:

  • az exklávé olyan államterület, amelynek nem áll fenn területi folytonossága az anyaországgal (például a Kalinyingrádi terület Oroszország exklávéja, de exklávé volt Nyugat-Berlin is Németország újraegyesítése előtt),
  • az enklávé ellenben olyan államterület, amely teljes egészében egy másik ország vesz körbe (pl. a Vatikán vagy San Marino egy-egy enklávé Olaszországon belül, de Nyugat-Berlin is enklávé volt, ami mutatja, hogy a két fogalom részben átfedi egymást).

Na most India és Banglades határán exklávék és enklávék olyan őrjítően bonyolult rendszere jött létre, ami párját ritkította, sőt egy időben a világon található exklávék 80 százalékát ez a terület adta ki. Egyfelől 102 indiai enklávé volt Banglades területén, ám, hogy a helyzet még komplikáltabb legyen: ezeken belül akadt még 21 bangladesi ellen-enklávé is. Sőt, itt volt a világ egyetlen ellen-ellen-enklávéja, Dahala-Khagrabari: képzeljünk el egy 7000 négyzetméteres, vagyis nagyjából egy focipályányi indiai területet egy olyan bangladesi enklávéban, mely maga is egy indiai enklávén belül található, ám utóbbit szintén Banglades veszi körül minden irányból. Gyakorlatilag egy olyan térképészeti hagymaalakzatról beszélünk, amelynek minden héja egy másik országhoz tartozik.

A túloldalon egy fokkal egyszerűbb volt a helyzet, hiszen az indiai anyaország területén „csak” 71 bangladesi enklávé volt, mindössze 3 indiai ellen-enklávéval. Egyes magyarázatok szerint ez a geográfiai perverzió az uralkodók játékszenvedélyének eredménye volt. Egy népszerű legenda legalábbis úgy tartja, hogy Cooch-Behar királya és Rangpur maharadzsája tétként tett meg területeket a sakk- vagy kártyapartijaik során, és így alakult ki az exklávék átláthatatlan rendszere. A történetileg hitelesebbnek tűnő magyarázat szerint egy 18. század eleji háború idézte elő a képtelen helyzetet, ami a Cooch-Behar és az akkor már hanyatló Mogul birodalom között zajlott. A konfliktus során mindkét sereg apró területeket foglalt el, amik az 1713-as békeszerződés nyomán tulajdonukba is kerültek. Ez így maradt a brit gyarmati uralom idején is, hiába próbálkoztak egyes hivatalnokok a viszonyok egyszerűsítésével, minden ilyen kísérlet kudarcot vallott. És a gyarmati időben nem is jelentett olyan hatalmas problémát, hol húzódnak ezek a belső határok.

A helyzet 1947-ben változott hatalmasat, amikor a kivonuló britek két független államra osztották fel a gyarmati Indiát. A kapkodva meghúzott határok az emberiség történetének egyik legnagyobb menekültválságát idézték elő, rengeteg káoszt és szenvedést okozva mindkét oldalon. A viszonylagos autonómiát élvező Cooch Beharban a rádzsára bízták, melyik új államhoz szeretne csatlakozni, és ő végül a hindu többségű Indiát választotta a később Bangladesként önállósodó Kelet-Pakisztán helyett. A korábban a gyarmati birodalmon belül nem sok vizet zavaró tartományi határok tehát nemzetközi országhatárokként öröklődtek át a közel kétszáz exklávéval együtt, ami alaposan megkeserítette az ott élők életét.

Ahhoz, hogy éljek, be kell lépnem Indiába. De az indiaiak külföldinek tekintenek, és bezárnak, ha elkapnak

– panaszolta 2013-ban egy bangladesi lakos, amit Bokkum is idéz a könyvben. Szerencsére már nem kellett sokáig kibírnia, ugyanis sok évtizedes huzavona után, 2015-ben megegyezett a két ország, és területcserék révén megtörtént a sokak által vágyott határrendezés.

Ashok Nath Dey / Hindustan Times / Getty Images Asgar Ali, az enklávé 103 éves lakója megérkezik a szavazóhelyiségbe, hogy először adja le szavazatát Maddhya Mashaldanga, Chhitmahalban 2016. május 5-én Cooch Beharban, Indiában. A nyugat-bengáli Cooch Beharban található egykori bangladesi enklávék 10 100 választásra jogosultja közül több mint 9800-an jelentkeztek a választói névjegyzékbe, ami rendkívüli lelkesedést jelez a kevesebb mint kilenc hónapja indiai állampolgárrá vált emberek körében.

Találkozásunkkor Bokkum némi büszkeséggel mesélte, hogy ennek köszönhetően ma jó eséllyel Hollandia mondhatja magáénak a világ egyik legkomplikáltabb határát, mert az állam területen fekszik egy belga exklávé, amelyen belül egy újabb darabka kis Hollandia található. Cooch-Behar bonyolultságától ez jelentősen elmarad, de azért adódtak már érdekes helyzetek. Van például egy neves ruhabolt, amit pont kettészel a határ, így két ország területén fekszik. A járvány alatt előfordult, hogy az egyik felét le kellett zárni, mert épp más szabályok voltak érvényesek Belgiumban és Hollandiában. Bokkum szerint sok honfitársa csak az erről szóló hírek nyomán szerzett tudomást az exklávé létezéséről.

Az arrogancia lenyomatai

Van, amikor nem a határok bonyolultsága a probléma, hanem épp a túlzott egyszerűségük. A nagyhatalmi arrogancia egyik legtisztább megnyilvánulása például, amikor úgy húznak meg egy határt, hogy nincsenek tekintettel a helyi etnikai, vallási, politikai vagy akár földrajzi realitásokra. Ezekkel a vonalzóval meghúzott határokkal Bokkum is foglalkozik, felhozva többek között az emblematikus Caprivi-sávot, amelyet a korabeli német kancellárról, a 19. század egyik nagy geopolitikai baklövését elkövető Leo von Capriviről kapta a nevét. A Caprivi-sáv egy néhány tucat kilométer széles, de négyszáz kilométer hosszú nyúlvány a mai Namíbia északkeleti részén, amely antennaként lóg ki az amúgy szabályos alakú országból. Leo von Caprivi a Nagy-Britanniával folytatott tárgyalások során érte el, hogy ezt a területet az akkori Német Délnyugat-Afrikához csatolják, így teremtve Németországnak kijáratot a Zambézi folyóhoz, és ezen keresztül Afrika keleti partvidékéhez. Elsőre nagy tárgyalói sikernek tűnt a dolog, később azonban kiderült, hogy a Zambézinak ez a szakasza a Viktória-vízesések miatt nem hajózható, így a funkcióját vesztett nyúlvány lényegében a rosszul informált és sok konfliktust okozó döntések geopolitikai mementója maradt.

A Caprivi-sáv Afrika kicsiben. Arrogáns európaiak kényükre-kedvükre feldarabolták a földrészt, csak közben fogalmuk sem volt, mit csinálnak. Úgy húzták meg a határokat, hogy közben nem vették figyelembe, hogyan néz ki tulajdonképpen a valóság. Olyanok rajzolták meg a határokat íróasztalon, akiknek halvány fogalmuk sem volt arról, amit csinálnak. A természet és az ember így alárendelődött az uralkodók kívánságainak

– foglalta össze a tanulságot Bokkum, hozzátéve, hogy gyakran nyúltak az egyenes vonalhoz, mert így nem kellett a részletekkel bajlódniuk. Hogy milyen kapkodó rohamtempóban zajlott a kontinens spanyol-francia-német-portugál-brit felosztása, jól szemlélteti az a tény, hogy míg 1870-ben csak Afrika 10 százaléka volt hivatalos európai irányítás alatt, addig 1914-ben már majdnem 90 százalék volt ez az arány.

Változunk. Csatlakozz hozzánk!
Regisztrált olvasóink mostantól exkluzív hírleveleket, cikkeket olvashatnak, mint ez is. És ez csak a kezdet. Lépj be az olvasáshoz!

Ajánlott videó

Olvasói sztorik