Amber Gurung munkája aligha nevezhető hétköznapinak: boldogságügynökként keresi a kenyerét. Társával, Gunarajjal naphosszat Bhután erdőkkel szegélyezett szerpentinjein és tehenekkel tarkított zöld mezőin át autókáznak (közben bollywoodi slágereket dúdolgatnak és az élet nagy dolgairól beszélgetnek), hogy végig látogassák az apró ország lakosait, és egy hosszú kérdőív segítségével számokba gyömöszöljék a nép lélekállapotát.
Az emberek többsége vélhetőleg nem sokat tud Bhutánról, a Himalája tövében, India és Tibet között fekvő kis királyságról, már csak azért sem, mert a hatvanas évekig az ország teljes elszigeteltségben élt, s még most is nehéz ide eljutni, a turizmust tudatosan korlátozzák. Van azonban egy fogalom, ami az utóbbi évtizedekben összeforrt Bhutánnal; a bruttó nemzeti boldogságról talán már azok is hallottak, akik magáról az országról keveset tudnak. Időről időre felbukkan a sajtóban ez a fogalom, sokszor karöltve azzal a valószínűtlen állítással, hogy ez a kis hegyvidéki királyság a világ legboldogabb országa. A koncepció a negyedik királyhoz, Jigme Singye Wangchukhoz fűződik, aki a hetvenes években, mikor kifejezetten szegény országa GDP-jéről kérdezték, nagyvonalúan azt válaszolta, hogy neki fontosabb a bruttó nemzeti boldogság, mint a bruttó hazai termék. Nem (csak) ügyes politikai húzás volt a dolog: az elv, hogy az ország vezetésének a nép boldogságát kell szolgálnia (előrébb helyezve azt például a gazdasági növekedésnél), mára meghatározó a bhutáni közigazgatásban, a fejlődés legfontosabb mutatója lett a bruttó nemzeti boldogság.
De mégis hogyan lehet mérni a boldogságot? – adódik a kérdés. Bhután a hagyományőrzés híve, a modernitás olyan vívmányaival, mint a telekommunikáció és az internet még napjainkban is csak barátkozik. Így hát az adatgyűjtésre is régimódi, de annál személyesebb módszert választottak a Boldogság Kutatóközpontban: ötévente kiküldenek egy csapat boldogságügynököt, akik összesen emberek ezreivel vesznek fel egy 149 kérdéses mélyinterjút. A végére kijön, mennyire boldogok az emberek. Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai második közös dokumentumfilmjükben e mögé a szokatlan folyamat mögé igyekeznek bepillantást nyújtani, arcokat társítani a világhírű boldogságindex rideg számaihoz.
A kérdőív könnyen számszerűsíthető, kézzelfogható dolgokkal indít – például, hogy hány tehene van az illetőnek –, hogy aztán a következő órákban olyan meglepő mélységekbe merészkedjen, mint a munka és magánélet közötti egyensúly, a szomszédok megbízhatósága vagy az alany karmáról és lélekvándorlásról való vélekedése. Amber és Gunaraj türelmesen jegyzetelnek, a megszólítottak pedig kedélyesen vállalják a hosszú interjút (s ezúttal egyben a kamera előtti szereplést), és keresetlen őszinteséggel beszélnek a mindennapos problémáikról: a munka nehéz, a pénz kevés, van alkoholizmus, mélyszegénység, családon belüli erőszak.
Sok tekintetben elmaradott, szegény ország. Az emberek élete itt is ugyanolyan kihívásokkal teli, mint mindenhol máshol – talán annyi a különbség, hogy itt az utakon dolgozó munkások festői tájban, a zöld ezernyi árnyalatában pompázó erdők és ködös hegycsúcsok között robotolnak.
Na meg, hogy méltóságteljesen, valamiféle mindent átható nyugalommal és derűvel tudnak mesélni a legszívszorítóbb dolgokról is. Mert ugyan Amberék boldogságot mérni indulnak, csupa szomorú történettel találkoznak:
- a kistestvérével és alkoholista édesanyjával szegénységben élő tini lánnyal,
- a feleségét gyászoló idős férfival,
- a poligámiában élő gazdag építész három elnyomott feleségével,
- vagy a fiatal transz nővel, aki rákos édesanyjával él.
Nehéz emberi sorsok, melyek lassan bontakoznak ki a szelíden közelítő kamerák előtt, ahogy a szereplők egyre nyíltabban mesélnek magukról, az életükről. Mégsem csüggednek: egymásban, közösségeikben és a hétköznapokat átitató buddhista szellemiségben lelnek vigaszt.
A középpontban Amber áll, aki, miközben mások boldogságát vizsgálja, a sajátját még keresi: negyvenévesen lassan a házasodási kor végét járja, feleségről és családról álmodik. Emellett a könnyen átérezhető, online ismerkedéssel és kínos randevúkkal kikövezett történetszál mellett azonban van egy másik kihívás is az életében, amivel Bhutánban legalább annyian szembesülnek, mint a párkeresés gyötrelmeivel. A 80-as években Bhután megpróbálta kiszorítani az ország legnagyobb kisebbségi csoportját, a nepáliakat, sokakat kitoloncoltak, és rengeteg embertől elvették az állampolgárságukat. Amber kétévesen vesztette el bhutáni állampolgárságát. Emiatt a munkavállalás, az utazás és a feleségszerzés is nehezebb számára. Ő azonban ritkán esik kétségbe: kitartóan reméli, hogy egy nap visszaszerzi majd az állampolgárságát. Addig is kézzel írt kérvényeket küld az uralkodónak, és olyan munkát vállal, amilyet épp talál. Most a boldogság ügynöke.
Akinek a dokumentumfilm műfajáról még mindig a beszélőfejes, duruzsoló férfi narrátoros ismeretterjesztő filmek jutnak eszébe, annak itt az ideje elfelejteni ezeket az asszociációkat. Az elmúlt években magyar vonalon is készült rengeteg olyan kreatív dokumentumfilm, ami már egy egészen más irányt, intimebb, drámaibb történetmesélést képvisel. A boldogság ügynöke az országot járó Amberrel és a sorban feltárulkozó különböző karakterekkel inkább hasonlít egy egész estés road movie-ra, mint az általános iskolában kötelezően vetített dokumentumfilmekre. A történetek olyan organikusan épülnek fel és fonódnak egymásba, mintha profi forgatókönyv lenne mögöttük. A rendezőpáros nem kommentál, nem lép a kamera elé, nem von be külső nézőpontokat, csupán egy-egy könnyed utalással hívják fel a figyelmet a helyzet alapvető abszurditására. Például az interjúkat követően a megkérdezett emberek portréja előtt felvillan egy videójáték-szerű összegzés a megválaszolt kérdésekről és pontokról: íme, így néznek ki az imént megismert emberi sorsok számokba sűrítve.
És mikor pontszámokra kerül sor, a megkérdezettek meglepően nagyvonalúak. A kérdőívek tanúsága szerint a lakosság több mint 90 százaléka kitartóan a boldogok táborát erősíti.
Azon tűnődöm, hogy egy olyan bánatos lélek, mint én, miért is született egy ilyen boldog országba
– fogalmaz az egyik szereplő. De hogy lehet boldog az ország, ami tele van bánatos lelkekkel? Miért adnak mosolyogva magas pontszámokat az emberek a boldogságukra vonatkozó kérdésekre, miután előadták szomorú történeteiket? A válasz minden bizonnyal valahol Bhután furcsa időn kívüliségében és a buddhista életszemléletben keresendő: itt (egyelőre még) nem az egyéni, szubjektív, nyugati értékek mentén meghatározott boldogságban gondolkodnak az emberek, sokkal fontosabb a közösség és a spiritualitás.
A rendezőpáros, Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai készítettek már közösen egy filmet a kis országban, ahol mintha megállt volna az idő: A monostor gyermekei arról a generációs szakadékról mesél, ami a modernizációba éppen csak bekapcsolódó Bhutánban talán minden más helynél mélyebb. Mivel az ország elég nagy lemaradással kezdett közeledni a modern technológiákhoz (például saját televíziós szolgáltatást csak a kilencvenes évek végén vezettek be, az internet-felhasználók száma pedig csak a 2010-es évek közepén kezdett emelkedni), az idősebb generációk teljesen más körülmények között nőttek fel, mint a mai fiatalok, akik természetesen Bhutánban is az okostelefonok képernyőihez tapadva élnek. Az országban furcsa kettősség uralkodik: még erősen ragaszkodnak az ősi hagyományokhoz és a buddhizmus elveihez, de már felütötték fejüket a TikTok videók is – két teljesen különböző kor él itt egymás mellett, többé-kevésbé békében.
A monostor gyermekeiben így áll elő az a furcsa helyzet, hogy a film tizenéves főszereplőjének hirtelen a földi örömök és az öröklét között kell választania. A boldogság ügynökében ugyanez a modernizációs folyamat tükröződik a megkérdezettek boldogságról való gondolkodásában: Amberék kis falvakban, mezőgazdasággal foglalkozó közösségekben kezdik munkájukat, ahol egy borjú születése meghatározó esemény a család számára: magától értetődő, hogy több ponttal megdobja a boldogságukat. A város felé haladva és fiatalabbakat megszólítva viszont egyre inkább értelmüket vesztik a mezőgazdasági javakat firtató kérdések, és cserébe egyre meghatározóbbak lesznek a social médiában látott sztenderdek.
A boldogság ügynöke nem dobálózik nagy tanulságokkal, nem kínál szájbarágós választ a kérdésre, hogy mi is a boldogság, nem kíván eredményt hirdetni a hagyományőrzés és a modernitás között, még csak nem is ítélkezik. Beéri azzal, amivel az általa vizsgált boldogságügynökök: az elzárt kis ország lakosainak megszólaltatásával és türelmes meghallgatásával. S miközben betekintést enged ebbe a világszerte emlegetett, de ritkán értett gyakorlatba, észrevétlenül visszacsempészi az emberséget a boldogságot számszerűsítő kérdőívezésbe.
A boldogság ügynöke (The Agent of Happiness), 2024, 94 perc.
