Úriasszony csábított el úrilányt az Adrián

A nap még a látóhatár felett függ, mikor kilépünk a villa kapuján, és utunkat Volosko egyik rejtett öble felé vesszük, mi a signora kedvelt fürdőhelye. A dimbes-dombos halászfalu sikátorai kellő árnyékot adnak ezen a délutánon, így amikor csak tehetjük, a málló vakolatú házfalakat súrolva haladunk, néha szinte libasorban. Damiano, a férj sóhajtozva töri az utat, mindkét keze foglalt, a hóna alatt szalmából font szőnyegecskét szorongat, baljában kosár leng megrakva minden földi ­jóval, jobbjában finom szövetű pokrócok. A signora sötét napernyőjébe kapaszkodva követi, ezúttal ő vezeti Theót, aki minden házsarkot megillet, és valamennyi tollászkodó sirályt megugat, ami csak az utunkba kerül. Az orvos barát időközben elutazott, mint megtudtam, hát én zárom a sort, holmim nem akad, így hol a ­fölénk tornyosuló ­hegyet bámulom, hol pedig az alattunk aranyhíddal tükröződő vizet, min apró halászbárkák ringanak a messzeségben. Egy lélek sem kerül az utunkba, úgy látszik, a déli népeknél szokásos szieszta itt estig tart, az augusztusi forróságot a spaletták mögötti hűs szobákban vészelik át a helybéliek.

Nem sokra rá megérkezünk az öbölbe, a signora férje lemálházza magát, én is segítek a pokrócokból és a terítőnek használatos szőttesből tábort verni egy szikla árnyékában, melytől vagy húsz lépésre már a tenger nyaldossa a partot. A víz itt hamar mélyül, ezért a signora nem engedi szabadon kóborolni a kutyát, hanem kiköti egy göcsörtös fa törzséhez, amit az állat zokszó nélkül tűr el. Ezután leülünk, és kipakoljuk a kosár tartalmát, s miközben csipegetünk a szakácsnő által elkészített falatkákból, a lemenő nap sugaraiban fürdőzünk, ami csodás időtöltés. Ihletett csend van, ami nem várt, de kellemes fordulat, ugyanis a signora és a férje szinte szünet nélkül csipkedik és marják egymást, amint ezt a nap folyamán tapasztalhattam. Ilyenkor rendre csendben vagyok, vagy úgy teszek, mintha valami fontos lekötné a figyelmemet, de így is fültanúja vagyok háborújuknak, s még ha nem is értem a szavakat, élüket a bőrömön érzem.

Most azonban nyugalom van, s ahogy a tájban gyönyörködöm, úgy tisztulnak gondolataim is, amik az elmúlt hetekben bizony egymás hegyén-­hátán dülöngéltek a fejemben. Egy részük megoldatlan rejtély, hisz hogyan volnék képes egyedül megfejteni, miért erőszakoskodott velem René, miféle közelgő világmegváltó történésekről beszélt, és legfőképpen, lehet-e bármi köze Rudolf halálához, ha valóban mérgezés áldozata lett szegény doktorom, amint azt az újság lehozta.

Sehogyan sem tudok napirendre térni afelett, hogy talán gyilkosság áldozata lett ez a kedves, jóravaló ember, miközben Renét is ártatlannak akarom hinni, persze engem a szívem vezet, s mint tudjuk, az nem szavahihető tanácsadó.

Ha viszont nyomozás lesz az ügyben, s kihallgatások, úgy nekem is vallanom kell, még ha nem is régi vagy mély az ismeretségem Rudival, de vajon miről fognak kérdezni, s egyáltalán, hogyan találnak rám itt, a bujdosó szökevényre? Elutazhatok vagy ildomos volna jelentkeznem a rendőrségen, hogy magam is tanúskodjak, de miről? Bárcsak megkérdhetném erről az okos Szasa barátnémat, neki bizonyosan jó meglátásai lennének a dologban. A signorának nem merek beszélni mindarról, amiben érintett lettem, hiszen az ő kegyén múlik, hogy hazajutok-e hamarosan.

– Na, elég ebből a giccsből, behűtöm a bort! – kiált fel a kapitány, s miután kihalássza a kosár aljába fektetett két üveget, egy tengervízzel teli sziklamélyedésbe nyakig meríti a palackokat. Utána fütyörészve sétára indul.

– Mikor érkeznek a többiek? – kérdem a signo­rát, míg a férj távolodik tőlünk.

A hollószínű ruhát semmire le nem cserélő asszony épp letekeri turbánját, mely alól kibukkan rövidre nyírott, vékony szálú haja. Feltűnik, hogy egy helyt ki is van kopva, a fejbőre egy érme nagyságú foltban szinte világít a sötét tüskék között, mintha valami minduntalan kidörzsölné. Észreveszi, hogy vizslatom, ezért közel húzódik hozzám.

– Te kit vársz, kedvesem? Már mindenki itt van, akire számítottam – néz rám révedezőn, aztán a kócos hajamhoz nyúl, és egy vastag tincset ujjai közé fog. – Milyen dús és erős. Irigylem tőled. Ahogy a fiatalságodat is.

Én lehajtom a fejem, majd ismét felkapom, és mélyen a szemébe nézek.

– Ugye nem is ma van a születése napja?

– Az attól függ.

– Nem, az nem függ semmitől – fakadok ki, mikor ráeszmélek, hogy valóban becsapott. – Vagy van, vagy nincs, nem eldöntendő kérdés. Háromszázhatvannégyszer nincs, egy napon van, punktum.

– Milyen bájos vagy, mikor dühöngsz. Tudod, szökőnapon születtem. Elviekben négyévente van csak születésnapom, de én most szeretném, hogy legyen, hiszen te most vagy itt nálunk. Ha a halálom napját megválaszthatom, úgy a születésemét is hatalmamban áll oda tenni, ahová csak szeretném. Nagyon szigorú vagy magadhoz. Ezen változtatnunk kell – szól feddőn, mintha legalábbis fogadott néném volna, kinek nevelésére bíztak.

– De előbb fürödjünk! – adja ki a parancsot, majd habozás nélkül vetkezni kezd, s pillanatok múlva anyaszült meztelen áll előttem, hogy alig győzöm elkapni róla a szemem.

Menedékül a férjet keresem tekintetemmel, de sehol sem találom, a signora pedig kezét nyújtja felém, hogy ültömből felhúzzon. A nap már háromnegyed részt a tengerbe veszett, utolsó sugarai megfestik alakját, kinél arányosabb női aktmodellről egy festő sem álmodhat. Izmos combján a bőr makulátlan, csípője akár egy diáklányé, hasa behorpad, keblei kicsinyek és feszesek, válla alatt a sótartó gödröket mintha szobrász faragta volna. Sem a szülés, sem a sokszori nassolás nem formátlanította még el, mint azokat, kiket Réti Vilmos rendelőjében volt szerencsém kezelni. Egyedül a karját csúfító véraláfutások árulkodnak arról, hogy gyakran szorul orvosi segítségre. A férj is előkerül, mire elég bátorságot gyűjtök, hogy nemet intsek a fejemmel, noha alig tudok dacolni a signora tekintetével.

– Most nem szabad. Nem mehetek vízbe – hazudom, jobb kifogás híján.

Roberta Costa még vizslat egy darabig, mint aki erősen kételkedik szavaim igazában, majd sarkon fordul, és hanyagul lesétál a vízig. Nem sokra rá már fejének gombostűnyi pontját sem veszem ki a tenger hullámai közül, miközben lassan ránk alkonyodik, és az első csillag is kibújik a nyári égen.

– Cseppet se féltse – telepszik le mellém a férj, kezében a bontott palack borral. – Roberta úgy úszik, akár egy delfin, és órákig képes ázni. Kevés olyan hely van, ahol ennyire elemében érzi magát. Iszik? – nyújt felém egy poharat, s minthogy hirtelen hűvösödik, hát elfogadom az italt, és nagyot kortyolok belőle. Persze ezúttal is egész testemben megrázkódom tőle.

– Nem ízlik, mi? – kérdi, miközben ő az üveget emeli szájához, és nagyot húz belőle.

– Nem igazán, tudja, nálunk a nők körében nincs divatban a szesz.

– Helyes is. Én gyűlölöm, mindig savam lesz tőle és böföghetnékem, és ennek ellenére iszom. Kérdezhetné, hogy akkor meg miért.

Számba akarja diktálni a szavakat, de engem jobban leköt, hogy a sötétlő vizet bámuljam, és megpróbáljam kitalálni, merre úszhat a signora. Így kénytelen magának megfelelni a kérdésre.

– Az ital bátorságot ad. Ha nem iszom, esténként rám tör a félelem.

Ekkor felé fordulok, de csupán arcélét látom a holdfényben, ő is a tengert kémleli.

– Néha azt kívánom, bárcsak izomgörcsöt kapna a lába, és nem tudna kiúszni a partra. Várnám egy darabig, aztán szép lassan hazasétálnék Theóval. És vége lenne.

– Miért mondja ezt? Nem szereti?

Ismét hosszan szájához tapasztja a palackot, s a bor olyan hangosan zubog le a torkán, mintha közeli vízesést hallgatnék.

– Szeretem-e? De rég hallottam ezt a szót. Tíz év házasság van mögöttünk, amiből az utolsó hármat le is vonhatjuk. Ő minden örömöm és megaláztatásom. Mostanra inkább vált a testvéremmé, mint a valódi húgom. Hogy szeretem-e? Nem. Félek, hogy elhagy, és attól is félek, hogy minden így marad, ahogy most van.

– De hiszen egyszer elköteleződtek egymás iránt, ez azért csak jelent valamit.

– Akkor még férfi voltam. Az ő szemében is. És nem egy kripli.

Hitetlenkedve hallgatom, a szinte üres palackot a homlokához támasztva hűti magát, s így egészen úgy fest oldalról nézve, mint egy afféle bennszülött törzsi bálvány.

– Nem vagyok képes kielégíteni őt. Impotens vagyok. A farkam egy hasznavehetetlen húscafat.

Mint egy végszóra, a kutya felvonyít a fánál, amihez kikötötték. Én lehajtom a fejem, efféle vallomásra igazán nem voltam felkészülve, s nem is tudom, mi biztatót mondhatnék ennek a vadidegen férfinak, ki kapatosan beavatott élete legféltettebb titkába, ki tudja, mi végre.

– Pössentek egyet – szól kisvártatva, majd kissé dülöngélve eltűnik a fa irányába. Csupán a sötétből kihallatszó boldog csaholásból sejtem, hogy Theót is magával vitte. Magam maradtam hát a parton, vékony ruhám lebegő ujját fedetlen karomra húzom, és belefülelek a csendbe. A kapitány szavai velem maradtak, fejem körül hemzsegnek, mint valami folytonosan dongó szúnyoghad, s én szeretném visszaforgatni az idő kerekét, nem hallottá tenni az előzőeket, de nem lehet. Ekkor mögöttem a parton lépések csikorgatják meg a kavicsot, valaki jár itt.

Ki az? Ki van itt?, pattanok fel, s ijedten belekiáltok a sötétbe, de nem érkezik felelet. Ismét hallom a lépéseket, felém közelítenek, s rajtam menten kiüt a hideg verejték. Ki bujkál itt? René, maga az?, kérdem szinte kiáltva, majd elszégyellem magam, s gyorsan németül is megismétlem a szavakat, hátha idegen az illető, de így sem érkezik rá felelet.

– Gyere, olyan gyönyörű innen az ég, ezt neked is látnod kell – hallom váratlanul a signora hangját a vízből, s eszembe ötlik, hogy a tengerben nem érhet el az, ki a nyomomban jár, s a parton les rám. Tüstént ledobálom ruháimat, bámész tekintet úgysem láthat a vaksötétben, s óvatosságom feledve, a sziklák között törve utat egyenesen a tengerbe vetem magam. A víz sima és lágy, szinte melegebb is, mint a levegő, ahogy csupasz testemet öleli, az semmihez sem fogható.

– Nem vagyok valami biztos úszó – lihegem a vizet taposva, mikor a signora mellém úszik.

– Feküdj fel a karomra – szól nyugtató hangon, s én örömmel teljesítem akaratát. A víz színén lebegek, a signora mintha tálcán kínálna az égieknek, biztosan tartja a hátam, miközben a csillagok szikrát szórnak tágra nyílt szemembe. A hűvös megkeményíti bimbóimat, de most még ez is jólesik.

– Olyan szép, akár egy szent imádság – fut ki a számon, mire fülemhez hajol, és épphogy érinti ajkával, miközben belesúg.

– Mert még nem ismered az eretnekség szépségét.

Aztán lassan fogása elernyed, én derékig süllyedek a tintafekete vízben, ő mindkét lábával átfogja derekamat, s ujjaival végigsimítja ajkamat, majd nyakam vonalát, vállamról mellemre csúszik keze, s végül a hasam alján állapodik meg, hol aprókat mozdul csak, mégis eget rengető, amit érzek. Szédülök és menekülnék, miközben egy jottányit sem mozdulok. Gyűlölöm őt és magamat ezért a pillanatért, és semmiért sem adnám. Kárhozottan és megdicsőülten borulok a nyakába, és halmozom el csókokkal.

Huszti Gergely: Villa Abbázia

Open Books, 2023