„Kiáltásokat hallok, valaki megragadja a kezem és húzni kezdi, kotorásznak és ásnak fölöttem, alattam, mellettem, aztán hirtelen a szabadban találom magam, kezek nyúlnak a hónom alá, felhúznak, levegő után kapkodok”

Így ér véget. Meghalok, elnyel a talaj.

Földdel körülvéve térek magamhoz. A hatalmában tart, úgy fog a sötét, puha markában, mint valami rovart.

Próbálom megmozdítani a fejemet, de nem megy, kinyitom a szememet és újra behunyom, minden csupa sötétség. A legjobb behunyva tartani. Erre összpontosítani.

És nem gondolkozni.

Nem gondolni arra, hogy meghaltam, hogy ilyen érzés meghalni.

Igazából semmi szörnyű nincs abban, ha a halál ilyen. Összecsukjuk a szárnyunkat, és elnyel bennünket a talaj, mint ősszel a méheket.

Végül mindannyian itt végezzük, idelent, a sűrű és puha sötétségben, elporladunk, és visszatérünk a kezdetekhez, legyek és tudósok, jók és rosszak, a föld nem tesz különbséget közöttünk.

Neki mi csak egy rakás érzékeny szén vagyunk.

Szinte nevetnem kell, de akkor telemenne a szám földdel és megfulladnék. Nem fulladhatok meg. Még nem. Nem szabad arra gondolnom, hogy megfulladok, hogy itt nincs is oxigén. Hogy valószínűleg csak néhány másodpercem van, amíg a sötétség feketévé válik, és tényleg meghalok, szerves kupaccá alakulok át, amelyet a föld a sötét mélyébe fogad. Ehelyett igyekszem arra koncentrálni, hogy valamivel nagyobb teret alakítsak ki magam körül, összepréselt ujjaimmal a földben és a törmelékben kotorjak, összehúzzam a lábujjaimat a cipőmben, mozgassam őket, próbáljak kapálózni a lábammal és a kezemmel – kifelé.

A bal kezem könyékig már kiért.

Egy pillanatig mozdulatlanul fekszem, töröm a fejemet ezen a szokatlan helyzeten, de aztán a testem megelégeli. Átveszi az irányítást, az élni akarás felülkerekedik, csapkod, rugdalózik, és minden ősi erejét bevetve vergődik, a köztem és a föld között lévő leheletvékony térbe hideg fuvallat áramlik be, cserepes ajkam összeszorított fogaimon át beszippantja a sipító tüdőmbe, oxigén és nitrogén tökéletes arányú, mennyei keveréke, 22% oxigén és 78% nitrogén, micsoda elképesztő varázslat, hogy épp ez a vegyület létezik, és teszi lehetővé földi létünket. Minden erőmmel a légzésre összpontosítok, aztán kiáltásokat hallok, valaki megragadja a kezem és húzni kezdi, kotorásznak és ásnak fölöttem, alattam, mellettem, aztán hirtelen a szabadban találom magam, kezek nyúlnak a hónom alá, felhúznak, levegő után kapkodok, és a csodálatos levegőt sajgó tüdőmbe szívom. A szemem erős fényre számít, de nem lát semmit, az arcomhoz kapom a kezemet: megvakultam?

Nem, ott a kezem, mind a kettő, és a tíz fájó és piszkos, de ép ujjam is. Nagy a sötétség, megmentőim arcát nem látom jól. Sötét szempárok a szürkés maszkok fölött, valaki egy palack vizet nyom a kezembe, és mond valamit, amit nem értek, nyelem a vizet, a szemem fokozatosan hozzászokik a félhomályhoz. Egy hasadék alján vagyunk, egy friss földcsuszamlás eredményénél. A falból egy kisbusz feneke lóg ki, az utasok hátul másztak ki, majd puszta kézzel ástak ki az omladékból.

A föld szó szerint elnyelt bennünket.

Hol vagyunk? Mi történt?

Az emberek a fejüket csóválják, nem értenek engem. Külföldiek, talán kínaiak. Halk, éneklő hangon beszélnek, egy alacsony, ősz hajú, vörös kabátos nő ül le mellém, és átkarolja a vállam, lesöpri a földet az arcomról, és megnyugtató hangon szól hozzám. Lágyan dúdol valamit, jao jao jao, talán altatódal lehet. Csak ekkor veszem észre, hogy sírok. Reszketek, csurom víz és sár vagyok a földcsuszamlástól, a telefonom eltűnt, a kabátom sincs sehol. Jéghideg, szemcsés sötétség vesz körül bennünket, fekete homok hullik az égből, és hirtelen rádöbbenek, hogy a fülemben lüktető dörgés nem a fejem elülső részén érzett fájdalom, hanem a közeli vulkánkitörés felismerhető moraja.

Zavaros elmém beindul, és megpróbálja a gondolataimat valamiféle racionális tervvé összerendezni. Fokozatosan kigyulladnak a lámpák a fejemben, mint egy régi berendezés vezérlőpultján, rövidzárlat után. Mindenem fáj és vizes, fázom, és teljesen kimerültem, de azt tudom: egy kitörés közelében a földcsuszamlás a lehető legrosszabb tartózkodási hely. Ki kell jutnunk ebből a gödörből, mielőtt a mérgező gázok idekúsznak, alattomos ujjaikkal az orrunkba hatolnak és elaltatnak bennünket.

Follow me, kiáltom a szegény turistáknak, és már nekivágnék a következő omladékfalnak, de a lábam nem engedelmeskedik. Éles fájdalom hasít a bal bokámba, nem bírok ráállni. Két férfi fogja meg a karomat és állít talpra, az egyik sovány, a félelemtől tágra nyílt a szeme, alig lehet több húsznál; a másik, ritka hajú, megfontolt, határozott tekintetű meg az apja lehet. Lemásznak, és kicincálják a bőröndjüket a kocsiból, az emberek libasorban cipekednek felfelé a lejtőn. Kővé dermedve várok az omladék szélén, és nézem a hajdan ismerős világ maradványait.

Amíg a szem ellát, lángoló fal hasítja ketté a földet, az izzó lávacsóvák éles, vörös fogakként emelkednek ki a felperzselt tájból.

A föld megmutatja igazi arcát, a boszorkány levetette gyönyörű álarcát, és vulkáni hasadékokat tépett fel a félsziget teljes hosszában: a rémisztő füstoszlop fekete árnyéka éjszakába borítja a földet, sűrű hamueső hullik ránk.

Teljesen elvesztettem a tájékozódó képességemet, próbálom meghatározni, hol lehetek, és mennyi lehet az idő, de a világ felismerhetetlen, fekete és hamu borítja, szaggat a lábam és a fejem, és a nap eltűnt a sötétben. Éles, magas frekvenciájú hang hasít bele a kitörés morajába, mintha egy elromlott műszer hangja lenne, de nem tudok rájönni, honnan jöhet.

A kínaiak kinyitottak egy bőröndöt, és rikító sárga kabátot adnak az ázott rongyaimra, felszisszenek, amikor megmozdítják a sérült lábamat, hogy ráhúzzák a vízálló nadrágot. Kedves, éneklő hangon beszélnek hozzám, pormaszkot adnak rám meg egy bumfordi, bojtos sapkát hímzett lundákkal, aztán óvatosan talpra állítanak.

Úgy tűnik, felértünk a szétrepedezett és romos útra, körülöttünk mindenütt régi láva terül el, friss szakadékok és földcsuszamlások szabdalják; a pereméről még mindig hullik a talaj és a kavics. Rettenetes földrengések szakították szét a földet, de nem emlékszem semmire, nem emlékszem, hol voltam vagy mit csináltam, mielőtt a föld elnyelt.

A magas hang erősödik, ez az elviselhetetlen, éles figyelmeztető hang, zsibbadtan nézek le a lábam elé, és mozgást észlelek a fekete hamuban: egy kis mezei egér sipít, körbe-körbe futkos, rémülten jajveszékel, siratja az üregét, az otthonát és a hajdani világot, összezavarodott a rémülettől a sötét, felismerhetetlen világban.

Szegény, gondolom magamban, de aztán újra megremeg a föld, erős rázkódást érzek, jótevőim felkiáltanak, és futásnak erednek, nem tudom, merre, csak úgy a vak világba, el az ordító tüzektől, hat kínai bőröndöt meg egy izlandi földtudóst vonszolva magukkal.

Apa és fia engem is félig cipel, görcsösen kapaszkodom a vállukba, bicegve kapkodom a lábam, és magamban sírok, mert végre beazonosítottam a helyszínt és az időt, rájövök, mi történt. Futva távolodunk a hajdani szép kis krýsuvíki kitörés kilátóplatformjtól, de Krýsuvík eltűnt, kollégáim elvesztek a feketeségben. Az egyetlen hely, ahonnan ez a szénszürke füstcsóva kiemelkedhet, a békés Elliðavatn-tó, amely egykor kedvesen csobogott, közvetlenül az házunk mellett, a főváros szélén.

A hasadékraj és a közlekedési mód, emlékszel, apukám? A hattyúk, úton a nyár felé.

*

A tűz miatti sötét és a hamueső elveszi az emberek életkedvét. Láttam már tetterős geológushallgatók csoportjait, amikor néhány sötétségben töltött óra után letargia és borúlátás tör rájuk, lefek­szenek, és a fejükre húzzák a hálózsákjukat. Ez primitív reakció, az oka pedig egyszerű:

a fény gyermekei vagyunk, és a földből feltörő, tapintható sötétségben elveszítjük a tájékozódó képességünket.

A hamu ugyanúgy hullik rám is, mint a megmentőimre, de én tapasztalt vagyok, felkészült, és más szorongás hajt, mint őket. Az emberek hamar letesznek arról, hogy fussanak, a széttöredezett utat is nehéz követni a sötétben, az orrunk hegyéig sem látunk.

Keep moving, kiáltom, our lives depend on it, de nem értenek angolul, vagy nem engedelmeskednek, folyamatosan lassulnak. A csomagjaik uszadékfákként maradnak az úton, az emberek előregörnyedve vonszolják magukat, húzzák a lábukat a salakban, az ősz hajú nő minden lépésnél halkan szipog. Végül leül, egy férfi meg egy nő, akik akár a fia és menye is lehetnének, felhúzzák és továbbkísérik, de pár perc múlva ismét feladja, és az útra hanyatlik. Megpróbálják talpra állítani, de a nő rázza a fejét, nem hajlandó felkelni. Egy darabig ott állnak mellette, a meny folytatja útját, a fiú még marad. Lassanként nő köztünk a távolság, szem elől tévesztem azokat, akik lemaradnak. Az engem támogató apát és fiát mintha inkább a szándék vezérelné, semmint az erő, aztán a fiú bocsánatkérőn rám néz, elengedi a karom, megáll, és eltűnik a sötét hamuviharban.

Please don’t give up, we have to keep moving, kiáltom az apának, úgy tűnik, nem hall, nem ért, behúzta a kapucnis fejét, és úgy lépked tovább, mintha nem is tehetne mást, mint egy ökör, amely egész életében ugyanazt az ekét húzta. Végül ő is feladja, és elenged, karja az oldalán lóg. Megfogom a kezét, és próbálom továbbvezetni, please, mondom, de ő csak néz rám szomorú, vörös szemével a koszos pormaszk fölött, majd leül az úton kupacokba összeállt hamuba.

Megyek tovább, botladozom néhány métert a sérült lábamon, aztán én is feladom, és térdre rogyok, négykézláb mászom az úton, kúszom, vánszorgok és káromkodok.

Lassanként enyhül az összevisszaság az elmémben, eltompulnak a gondolataim, a tuda­tom ott marad az úton. Mindent elnyel a feketeség, a munkámat és a hírnevemet, a rátartiságomat és az álmaimat, a becsvágyat, a hiúságot, a szüleimet és az otthonomat, a férjemet, a szeretőmet, a gyerekeimet. A végén nem marad más, mint a sötétség és a szeretet, a vágyakozás mindaz után, ami a fényben él; és egy vers, amely a fejemben visszhangzik, amikor minden egyéb eltűnik a feketeségben:

 Pihen a pitypang

 lágyan a réten

 egér mohában

aztán ez is elhallgat.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Tüzek

Fordította: Patat Bence

Cser Kiadó, 2023