A szülei elhagyták, erre ő válaszul színész lett
Családi háttere alapján Juliette Binoche rendkívül szerencsés helyzetből indulhatott volna: Párizsban született egy művészházaspár egyik lányaként. Édesanyja színész, rendező és tanár, édesapja pantominművész, rendező és szobrász – könnyű lenne azt hinni, hogy a művészet szeretetét az anyatejjel szívta magába, és a párizsi művészvilág pezsgésében nőtt fel.
Ez azonban csak részben igaz: sosem titkolta, hogy nagyban inspirálta édesanyja mély szeretete a művészetek iránt, és színészkedni is azért kezdett, hogy a szülei elismerjék. Nincs gyerek a földön, aki ez utóbbit ne tekintené fontosnak, Binoche-nak azonban lételeme volt ez a szülei meglehetősen drasztikus döntése miatt: mindössze négyéves volt, amikor vidéki bentlakásos iskolába küldték a testvérével együtt úgy, hogy előfordult, egy évig nem látták a szüleiket, a családi kapocs a nagyanyjuk volt, aki az iskolában volt szakácsnő. Binoche azt vallja: személyiségét, életét és karrierválasztását is nagyban meghatározta az, hogy szülei hosszú időre elhagyták.
Beraktak minket egy bentlakásos iskolába, mert a szüleimnek akkoriban nem volt igényük a családi életre (saját karrierjükre koncentráltak, emellett politikailag is aktívak voltak – a szerk.), hét voltam, amikor anyám visszatért, és kivett az iskolából. Az elhagyatottság érzése egy feneketlen gödör volt, amelyből újra kellett építenem az életem. Az egésznapos sírás és az áldozatszerep helyett inkább abban segített, hogy sokkal jobban megértsem az emberi természetet, és ezt átadjam másoknak. Emiatt lettem színész. Egy békésebb családi közegben valószínűleg teljesen más irányba fordultam volna
– nyilatkozta az El Paisnak.
Egy másik interjúban azt emelte ki, hogy egy ideig mindent megtett a szülei elismeréséért, ám eljött az a pont, amikor mindezt el kellett engednie, és arra kellett koncentrálnia, amit valóban akar. Szerencséjére ez a két dolog egybevágott: már tinédzserkorában is színészkedett az iskolai darabokban, tizenöt évesen pedig egyik barátnőjével közösen otthagyták az iskolát, hogy még jobban elmélyülhessenek ebben a világban. A párizsi konzervatóriumban tanult színészetet, majd a párizsi színművészetire is járt, ám idő előtt otthagyta, és Vera Gregh francia színésznőnél is vett órákat. Ezt követően Európában turnézott egy társulattal, majd Párizsba visszatérve új irányba kezdett nyitni: a filmek felé.
Legalulról kezdte: statisztaként, majd apró szerepekkel folytatta. Már első filmjei egyikében együtt dolgozhatott Jean-Luc Godard-ral, aki kifejezetten találkozni akart vele azt követően, hogy képet látott róla, ám bármilyen kecsegtető történetnek hangzik, Godard végül alig hagyta benne az Üdvözlégy, Máriában Binoche jeleneteit annak ellenére, hogy a színésznő hat hónapon át forgatott. Ennek megfelelően az elkövetkező években is kisebb szerepek jöttek, mígnem az utolsó pillanatban találta meg az a film, amely feltette úgy igazán a térképre.
Csak beugrós volt, végül mégis ő lett Cannes kedvence
André Téchiné bajban volt, mikor az akkoriban már César-díjakkal elhalmozott Sandrine Bonnaire visszaadta a neki szánt főszerepet a Randevúban. Binoche ugrott be helyette, és ez nemcsak a karrierje szempontjából bizonyult jó döntésnek: a szerelmi háromszöget bemutató erotikus dráma az 1985-ös cannes-i filmfesztivál nagy favoritja volt, Téchiné meg is nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, a 21 éves új tehetségről pedig nem győztek áradozni a kritikák, meg is kapta első jelölését a francia Oscarnak megfeleltetett Césaron. Ennek ellenére nem találták meg utána rögtön az álomszerepek, mindezt azonban leckeként fogta fel: az 1986-ban bemutatott My Brother-in-Law Killed My Sistert például annak ellenére tartja karrierje egyik fontos filmjének, hogy a mozipénztáraknál és a kritikusoknál is megbukott. Egy évvel később már ez alapján választott, igaz, az is benne volt a döntésben, hogy végre nemzetközi porondon is kipróbálhatta magát A lét elviselhetetlen könnyűsége című Kundera-adaptációban, amelyben Daniel Day-Lewis és Lena Olin oldalán játszott. Binoche saját bevallása szerint ekkor még alig tudott angolul, és bár a film nemzetközi siker lett, inkább visszafordult a francia filmek felé. Hamar bebizonyosodott, hogy jól döntött: A Pont-Neuf szerelmesei ugyan három évig készült, ami miatt egy sor nemzetközi produkciótól esett el, Binoche-t Európai Filmdíjjal jutalmazták, és megkapta harmadik César-jelölését – ez utóbbira eddig összesen tizenegyszer jelölték.
Spielberget háromszor utasította vissza
A nyolcvanas évek végére már bátrabban nyitott külföld felé, ráadásul nagyon úgy tűnt, végleg leszámolt addigi karakterével, a fiús, cserfes nőtípussal, és más szakaszba lépett: a melankolikus hősnőkébe, amelyet maga a színésznő úgy szokott emlegetni, hogy a „szomorú nővérek.”
És mi is lehetne tragikusabb hősnőszerep az Üvöltő szeleknél? 1992-ben Ralph Fiennes mellett tűnt fel, és bár a neve egyre ismertebb lett, a britek haragját kivívta azzal, hogyan merészelt franciaként Bronte-karaktert alakítani, és miért nem inkább brit színésznő kapta Catherine szerepét. Brit sértődöttség ide vagy oda, ekkor már a legnagyobb külföldi rendezők agyába is befészkelte magát, Steven Spielberg például többször is szerette volna stábjában látni a színésznőt. Az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag, a Schindler listája és a Jurassic Park szereplőválogatásakor is felmerült Binoche neve, ám nemes egyszerűséggel sosem ért rá vele dolgozni: az első filmet A Pont-Neuf szerelmesei, a másodikat várandóssága, a harmadikat a Három szín: Kék miatt kellett visszautasítania.
Szórakoztató lett volna megcsinálni a Jurassic Parkot, látni, hogyan készít filmet, ugyanakkor azt gondolom, hogy Spielberg inkább a férfiak rendezője, ahogy Scorsese is
– nyilatkozta a színésznő. Vélhetően nem sokszor emlegetik egy kontextusban Krzysztof Kieslowski Három szín-trilógiáját a Jurassic Parkkal, Binoche karrierjének tükrében azonban kardinális jelentőségű: bár nem az ő arca szerepelt minden plakáton dinoszauruszokkal keretezve, gyászoló feleségként lenyűgözte a szakmát. A Három szín első részéért, az 1993-ban bemutatott Kékért díjazták Velencében, és a Césart is megnyerte.
Pályája csúcsára egyértelműen 1996-ban ért fel, amikor Ralph Fiennesszal újraegyesülve eljátszotta az Almásy grófot odaadóan ápoló nővért Az angol betegben. Az akkori díjszezonban nem volt nagyobb kedvenc Anthony Minghella háborús drámájánál, a Michael Ondaatje regényéből készülő filmet a kritikusok, a nézők, a szakma és a zsűritagok is szerették. A film kilenc Oscart nyert, köztük Binoche is díjat kapott az alakításáért, annak ellenére, hogy Lauren Bacall volt a bombabiztos esélyes. A szobrot második francia színésznőként átvevő Binoche láthatóan tényleg rettentően meglepődött – bár Oscar-díjjal a kézben jogosan merülhet fel, hogy talán képes a meglepettséget is hitelesen eljátszani –, köszönőbeszéddel sem készült, és hangot is adott a színpadon annak, hogy biztos volt Bacall győzelmében. A szereppel végigtarolta a díjszezont, többek közt a Berlinálén, a BAFTA-n és az Európai Filmdíj-gálán is kitüntették.
Az angol beteg sikere után Binoche gyakorlatilag már bármit csinálhatott, minden út nyitva állt előtte, ő azonban már a korábban is látott következetességének megfelelően nem szédült bele a világhírnévbe, és visszatért Franciaországba. Dolgozott Michael Hanekével (Ismeretlen kód), de régi-új kihívásokat is keresett: előbb Londonban, majd a Broadway színpadán is debütált, és valószínűleg senki sem lepődött meg, hogy az utóbbiért azonnal Tony-jelölést is kapott. A nemzetközi filmes porondra csokoládékészítőként tért vissza 2000-ben: a Csokoládéban Johnny Depp, Judi Dench és Alfred Molina mellett játszott. Elhivatottságát jól mutatja, hogy felkészülésként beiratkozott egy párizsi csokoládé-manufaktúrába, ahol gyakorolta a mesterséget. Be is vált, Oscar-közelbe került a szereppel, ám 2001-ben Julia Roberts vitte a díjat az Erin Brockovich – Zűrös természetért.
Szép dolog az Oscar, de Európa koronája még szebb
Binoche az elkövetkező tíz évben sem lazított, tizenöt alkotásban tűnt fel, 2008-ban pedig táncosként is debütált: a londoni nemzeti színház táncelőadásában szerepelt. Mindeközben arra is volt ideje, hogy Abbas Kiarostami meghívására Iránba utazzon, amely több szempontból is fontos mérföldkőnek bizonyult. Egyrészt a színésznő kötődni kezdett az országhoz, másrészt, ha már ott volt, leforgatott egy rövid cameót az iráni rendező Shirin című filmjében, harmadrészt pedig ez alapozta meg, hogy Kiarostami következő filmjében már a főszerepet játssza.
A 2010-ben bemutatott Hiteles másolat hatalmas kritikai siker volt, és Binoche ezzel megkapta az utolsó szobrot is, ami még hiányzott a vitrinből: a cannes-i filmfesztivál díját a legjobb női alakításért. Ezzel ő lett az első színésznő, aki a nagy európai triplát behúzta, azaz Cannes-ban, Velencében és Berlinben is nyert. Köszönőbeszédét arra használta, hogy felhívja a figyelmet Jafar Panahi iráni rendező helyzetére, akit ugyan beválogattak a fesztivál zsűrijébe, az iráni hatóságok azonban börtönbe zárták, ahol éhségsztrájkba kezdett.
Továbbra is nagyon vigyáz rá, hogy ne adja el a lelkét Hollywoodnak, bár időről időre azért feltűnik nagyköltségvetésű filmekben (Szellem a palackban), filozofikus sci-fikben (Csillagok határán), kifejezetten rá írt szerepben (Sils Maria felhői). Nemrég A szenvedély ízében rázta fel a gasztrofilmek kicsit megfáradt vonalát, legutóbb pedig azt a francia ikont játszotta el, akit látva sokan csaphattak a homlokukra, hogyan nem jutott ez eddig még senkinek az eszébe: Coco Chanelt az Apple The New Look című sorozatában.
Az elmúlt közel tizenöt évben majdnem negyven projekt fűződik a nevéhez az IMDb szerint, és ebben még nincsenek benne a színházi vállalások, mint amikor az Antigonéval turnézott Európában. Binoche emellett szülei művészeti sokszínűségét továbbörökítve fest, kiállításai is voltak már, táncol és verseket ír. Sőt, még arra is ráér, hogy Magyarországra látogasson, és Tarr Bélával vacsorázzon. 2016-ban ugyanis a miskolci CineFesten ő volt a díszvendég, és a fesztiválon elmondta: nagy rajongója a rendezőnek, különösen A torinói ló a kedvence tőle, és többször próbálta rábeszélni a visszatérésre.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nagyon úgy fest, ez az egyetlen kihívás szakmai téren, ami Binoche-nak még nem jött össze, ám mentségére legyen szólva, ez inkább múlik a Sátántangó rendezőjén, mint a franciák kedvenc színésznőjén. Binoche-nak azonban így sem szabad szégyenkeznie, hisz nemcsak mindent elért a karrierjében, amit el lehetett, de a színjátszás igazi szerelmeseként nem hagyta, hogy a művészi kihívásokon kívüli szempontok befolyásolják. Többek közt ennek is köszönheti, hogy végtelenül szimpatikus, sztárallűrmentes nagyasszonya a francia filmnek. És mit szól az öregedéshez?
Számomra az egyetlen módja annak, hogy fiatal maradjak, hogy elengedjem a fiatalságom. Nem lehet a múltban ragadni. Nem próbálhatsz fiatal lenni, ha egyszer nem vagy az. De a fiatalság belül van: hogyan újítod meg magad, hogyan fedezed fel saját magad újabb rétegeit? Ez az igazi fiatalság, a képesség, hogy megújítsd saját magad.
