Nem a jó filmek alapismérve az, ha az alkotás évekig pihen a polcon, igaz, az elmúlt évek sztrájkhullámai tömeges halasztásokat okoztak, így kevésbé feltűnő, ha valamiről régóta nem érkezett hír. Azt azonban nehezebb elsunnyogni, hogy Az űrhajós már 2022 februárjában kész volt, ám a híresztelések szerint háromszor is olyan rossz visszajelzéseket kapott a nézőktől a tesztvetítéseken, hogy újra kellett kozmetikázni a filmet. Közben ott van az a tény is, amely egyszerre rettent el és vonz be a moziba nézőtömegeket: Adam Sandler egy óriáspókkal lelkizik az űrben. Hogy ez nem feltétlenül az elsősorban komédiáival a köztudatba épülő Sandlernek –aki a gagyi bohóckaraktert még a drámai szerepeivel sem volt képes levakarni magáról – az ezredik újabb tucatvígjátéka lesz, arra a rendező személye utalhatott.
Johan Renck elsősorban videóklip- és sorozatrendezőként ismert (sőt, harminc éve popsztár is volt), de azon a területen kifejezetten sikeres: a Csernobil az ő munkája, Emmyt is nyert érte, de olyan sorozatokból is jegyez epizódokat, mint a Breaking Bad, a Vikingek vagy a Bloodline. És olyanokat utasított vissza, mint a Trónok harca, a Homeland és a Better Call Saul – egy interjúban azt állította: azért, mert jobban szereti a kerek történeteket. A bohémiai űrhajósnál kerekebbet nem is kívánhatott volna.
Jaroslav Kalfar a csehek új csodagyereke. A prágai születésű, ám tizenöt évesen az Egyesült Államokba költöző, írói álmokat dédelgető tehetség 28 évesen adta ki első regényét, A bohémiai űrhajóst, amely azonnal fontos irodalmi díjak egész sorára jelöltek, és ha nem is nyerte végig a szezont, nemcsak a köztudatba került be, hanem ezzel együtt a Netflix látóterébe is.
Kalfar regénye a cseh asztronautát, Jakubot követi, akit egy több mint féléves, magányos misszióra küldenek az űrbe, egészen pontosan a Jupiter mögé, hogy ott tanulmányozzon egy különleges égi jelenséget. A férfinél aztán egészen furcsa módon üt be a magány:
Hogy létezik-e az űrpók vagy sem, nem lényeg, valóságosságától függetlenül az önvizsgálat katalizátoraként működik, Jakubban meg van is mélység, ahová leáshat: terhes feleségét hátrahagyva mereng a döglődő kapcsolatukon, de ugyanígy betüremkednek az agyába a múlt képei is a gyerekkoráról és az édesapjáról, akinek kommunista múltja az egész család sorsát megpecsételte. Papíron tehát egészen kereknek tűnik a történet – komplex cselekménnyel, sok szereplővel és izgalmas történelmi háttérrel –, ehhez képest a Netflix adaptációja szinte teljesen kigyomlálta az alapanyagot, és egy LSD-tripbe oltott, lagymatag szerelmi sztoriként tálalta azt.
Hogy mi is az egyik fontos probléma Az űrhajóssal, azt már a címadás is szemlélteti: ahogyan a regény eredeti címéből is lehasították a csehekre utaló jelzőt, úgy a film cselekményéből is teljes egészében kihagyták a cseh hátteret, csupán a szlávos nevek jelzik azt, milyen országban is járunk. Minek is terhelni a nézőket egy, az amerikai szemekben alig ismert európai országgal, pláne annak kollektív traumáival? Valami ilyesmi járhatott a forgatókönyvet jegyző Colby Day eszében is, amikor úgy döntött, elég a szerelmi dráma. Egy adaptáció esetében mindig felmerül, hogy mennyire kell hűnek maradnia az eredetihez, ám az eredeti szerzői szándékot ismerve pont azt gyomlálták ki belőle, ami A bohémiai űrhajós egyik legfontosabb összetevője volt.
Két okból akartam megírni a könyvet: az egyik a magány iránt érzett megszállott érdeklődésem. Szerettem volna megírni a világ legmagányosabb emberének történetét, és megnézni, hogy egy ilyen ember számára létezik-e visszaút. A másik ok, hogy újra megismertessem a szülőföldemet a nagyvilág közönségével, és ne csak a cseh múltat és jelent, hanem a jövőben rejlő lehetőségeket is
– nyilatkozta Kalfar a könyvéről.
Rencknek és Day-nak nyilván minden joga megvan ahhoz, hogy úgy értelmezze a történetet, ahogy szeretné, és ha az ő alkotói szándékuk az, hogy kihagyják a történet velejét, és a szerelmi szálra koncentrálnak, lelkük rajta. Akkor viszont legalább azt csinálták volna jól.
De nem: Jakub és felesége, Lenka története annyiban kimerül, hogy a férfi mindig lelép, a nő ezt megelégeli, és legrosszabb pillanatot választja a szakításhoz: azt, amikor az egyébként is depresszióba csúszó, végtelen magányos férfi a Földtől 500 millió kilométerre van. Nagy szerencséje, hogy nem arachnofóbiás, annál talán, hogy az űrben szakítanak az emberrel egy rosszabb van: ha hirtelen feltűnik egy szőrös, kanapéméretű beszélő pók, aki ennek tetejében mindenképp ki akarja beszéltetni a szívfájdalmát az emberrel. „Segíteni kívánok az érzelmi válsághelyzeteden” – magyarázza illedelmesen Hanus, a pók, majd egy sor egészen üres, semmitmondó és önismétlő flashbackben próbálja elmagyarázni a film, miért rúgja az utolsókat Jakub házassága. Ezt megszakítja néhány gyerekkori képzelgéssel, amelyek végképp feleslegesen tekintve, hogy semmi lényegi információt nem tesznek hozzá a filmhez, a cseh szálat például szinte semennyire sem erősíti.
Egy olyan abszurd történethez, amelyben a főszereplő egy gigantikus pókkal eszi kanállal a Nutellát az űrben, remekül passzol a pszichedelikus hangulat, és a film erősen épít is arra, hogy úgy tűnjön, mintha tudatmódosítók határozták volna meg a hangulatot. Ennek megfelelően Az űrhajós mintha irtózna a mozdulatlan képektől, mintha állandóan egy súlytalanságban lebegő operatőr követné a szereplőket függetlenül attól, hogy az űrben vagy a Földön vannak. És míg ez az űrhajóban indokolt, egészen kreatív megoldás az, hogy Lenka cselekményszálát is nagyon hasonló, folyamatosan sikló és forgó képekben látjuk. De szinte semmi sem látszik természetesnek: a töméntelen mennyiségű flashbacknek olyan vizualitása, mintha egy üveggömbön keresztül látnánk a múltat. Az állandóan hömpölygő képekhez szinte kötelező jelleggel társít a film olyan zenét, amit mintha egy meditációs segítő appból szalajtottak volna.
Amellett, hogy az összkép egy idő után egyre idegesítőbb lesz, olyan érzést ad a filmnek, mintha egy gigahosszú, majdnem kétórás előzetesét néznénk valaminek, ami tulajdonképpen nem szól semmiről. Hanus végigkíséri Jakub idővel egyre érdektelenebbül bemutatott párkapcsolati vergődését – a pók mintha a néző gondolatait mondaná ki a film kétharmadánál, amikor azt vágja a férfi fejéhez, hogy „elvesztettem az érdeklődésemet irántad.” Hiába döntöttek az alkotók amellett, hogy mindent a kukába hajítva a párkapcsolati vonalat domborítják ki, azt sem árnyalják rendesen, hanem leegyszerűsítik arra a pofonegyszerű sémára, hogy van egy férfi, aki sosincs ott, és van egy nő, aki ezt megelégeli. A probléma feloldását a film katartikus fináléként kínálja, valójában azonban őrületesen didaktikusan rágja a pók Jakub szájába sajátos találós kérdésként: erre vágytál egész életedben, most mégis azt érzed, valami hiányzik. Vajon mi lehet az?
Az asztronauta meg is adja a választ, és a szirupos végkifejlet is kipipálva – holott a regény sokkal sötétebb, sokkal kevésbé hollywoodi lezárást kapott. Az űrhajós azonban a könyv legjobb részeit is feláldozza azért, hogy Sandlernek végre drámai szerepet adjon, és elmesélje a klasszikus romkom-tanulságot: néha az űrig kell menni azért, hogy rájöjjünk, mennyire fontos valaki. Ezzel nem is lenne gond, ha nem egy ennél jóval izgalmasabb alapanyagról lenne szó, vagy – ha már ezt a perspektívát választották – legalább sikerült volna azt jól megvalósítani. Ehelyett jobb híján tényleg csak annyit kapunk, hogy Sandler egy pókkal lelkizik az űrben.
Az űrhajós (Spaceman), 107 perc, 2024. 24.hu: 4/10