A fabábut, aki fiú akar lenni, senkinek nem kell bemutatni. Az epikus hőst, aki asztallábként kezdi pályafutását, majd elindul a nagyvilágba, ahol szép sorjában egyre képtelenebb helyzetekben találja magát, mindenki ismeri. 140 éve született a népmesei figura, és a mai napig újabb és újabb alkotásokat inspirál. 2022-ben két játékfilmet is bemutattak a világon Pinokkió főszereplésével: az Disney+ élőszereplős Pinokkióját, Tom Hanksszel, ami lényegében az 1940-es Disney-rajzfilm rekreációja, valamint Guillermo del Toro Pinokkió-interpretációját, ami egy eredetibb úton indul el, és igazán különleges vizuális megoldásokkal meséli el az életre kelt fabábu klasszikus történetét.
A Vígszínház új bemutatója szerencsére inkább az utóbbira hajaz. Az előadás feleleveníti az 1883-as olasz regényt, a Pinokkió kalandjait, és az első Disney-feldolgozással ellentétben egy valóságosabb, olykor kegyetlen miliőt mutat be. Maga a színpadkép egy részletekben gazdag, furcsa világot tár elénk, amiben bármi megtörténhet. A díszlet Auer Alexandra és az első nagyszabású előadását rendező Keresztes Tamás közös munkája, a jelmezeket pedig Giliga Ilka álmodta meg.
A folyamatosan mozgó, változó képben több elem is visszatér Keresztes eddigi díszleteiből, például az asztalos házikója Popriscsin otthonára emlékeztet – akit Keresztes Tamás az Egy őrült naplójában vitt színre –, a bábszínházi jegypénztár pedig a kocsmapultra, ahol Oszkár – Bödőcs Tibor hőse, avagy az alkoholista szobafestő – oly gyakran támaszkodik. Minden színpadon megjelenő elem kialakításában ugyanaz az ökölszabály érvényesül: semmi, de semmi sem lehet szokványos.
A péntek délutáni matinén – amiről ez a kritika készült – a közönség számottevő része a szülőjével vagy tanárával érkezett, és ülésmagasító párnáról szemléli az eseményeket. El sem tudom képzelni, milyen lehet egy esti előadás. Ugyanis a gyerekkacaj és az izgatott csivitelés szerves része a darabélménynek, és a gyerekközönség egyértelmű bírálatot ad a gegek színvonaláról: például egy vicceskedő tücsök önmagában nem, de serpenyővel leütve igen szórakoztatónak bizonyul. Tücsök és Dzsepettó, Pinokkió teremtője énekli el az első olyan dalt, amit taps követ. „A jelenlegi helyzetünket figyelembe véve kétségkívül szívunk, az elszámoló hivatal leveleit nézve a lángost ki kéne hagyjuk”, zengik kórusban. Az éhes Pinokkiónak be kell érnie egy körtével és egy tankönyvvel, amit édesapja a saját kabátja árán vette neki.
A látványvilág ráerősít arra az érzésre, hogy itt a szükség egyfolytában kopogtat az ajtón. Minden aprólékos részlet egy falusi helyszínt idéz, ahol a tárgyak, bútorok mind kézzel készültek. A nap egy rezes fűrészkorong, a hold egy ezüstedény. Ez a rusztikus esztétika olyan igényességgel készült, mint a kézműves pékségekben a legfinomabb kovászos kenyér.
A mese az idő előrehaladtával lassan szociodráma jelleget ölt. Először a bábszínház mikrokozmoszában vizsgálhatjuk meg a társadalmat, ahol a teljhatalmú porondmester (Méhes László) égetéssel fenyegeti a rabszolga bábokat. Kövér testét be kell tolni a színpadra, mielőtt belekezd monológjába a „kínkeserves, világhírt adó deszkáról”, az elkerülhetetlen megpróbáltatásokról, amiket az előadóművészeknek el kell szenvedniük, ha ebben a szakmában szeretnének dolgozni. Bár az utalás nem egyértelmű, mégis megfordul a fejben, hogy a színházi szakmában a hatalommal való visszaélés továbbra is egy létező jelenség, és az előadó-művészeti területen dolgozók sérelmei néha még mindig glamorizálva vannak, vagy nemes egyszerűséggel elkönyvelik a szakma szükséges velejáróiként. Azonban még a nagy művész úr is elérzékenyül, és életében először könnyek szöknek a szemébe, amikor Pinokkió apukájáról kezd mesélni. Hálából a bábmester megajándékozza a fabábut öt aranypénzzel.
Most, hogy Pinokkiónak van pénze, végre van mit elvenni tőle. Akcióba is lendül a darab komikus párosa, az indulatos, ravasz róka (Hegyi Barbara) és a pacifista, öreg kandúr (Kern András). Első daluk hallatán feldereng Hofi Géza és Koós János Macska-duettje, kettőjük közül viszont igazából Kern András lopja a show-t, pusztán egy nyávogással azonnali rokonszenvet kiváltva az egész közönségből. A két állat közös elfoglaltsága a lopás, éppen terveiket szövik, amikor besétál Pinokkió aranyérmékkel a kezében. Bár még alig ébred öntudatára, Pinokkió már arról fantáziál, hogy mit venne, ha gazdag lenne.
De talán ez nem meglepő, hiszen a színház a valóságot hivatott leképezni, és mostanában kvázi lehetetlen küldetés úgy végigmenni az utcán, vagy utazni egy tömegközlekedési eszközön, hogy az ember ne kapjon el egy újabb pénzről szóló párbeszédet. „Kacsaláb, kacsaláb, az kéne a házam alá, kaviár, libamáj, éljen a gazdagság” – csendül fel az ének az éttermi jelenetben, ahol a rablópáros hatalmasat vacsorázik Pinokkió kontójára.
Ha gazdag lennék, jachtot vennék, s elhajóznék én,
Ha gazdag lennék kettőt vennék,
És bámul a parton a nép,
Mer’ a jachtom hű, de szép,
És tartana rajta a bál,
Jaj, a pénz az nagy király
– szól a kocsmanóta. A Vígszínház nem egy kifejezetten rendszerkritikus intézmény, így jó látni, hogy még van rés az épülő betonfalon, ami az állami-kulturális cenzúra. Talán hasonló igényességgel készül ez a fal, mint ahogy a legtöbb renováció végbemegy manapság az országban. És pont mint a slendrián felújításoknál, úgy a ledominált kulturális térben is itt-ott, a cementrepedésekben kidughatja a fejét a kritika.
Pinokkió ezután még hosszan utazik, nemcsak az égetést ússza meg, hanem a mélytengeri rablóhalak akasztási kísérletét és a börtönt is. A cellában elhangzik egy rövid dal, amely szörnyen emlékeztet az Egy elfelejtett szó című LGT-slágerre. A musical több betétdala is klasszikus Presser Gábor-szerzemény. Sztevanovity Dusánnal karöltve több olyan számot is írtak a darabhoz, ami régebbi zenés gyerekmeséket idéz, például a Varró Dániel verses meseregényéből, a Túl a Maszat-hegyenből készült hangoskönyvet. A daloknál mégis sokszor elveszik a lendület, és olyan érzés fog el, mintha ezt hallottam volna már. A látvány azonban mindig felébreszt, a bravúros vetítési trükkök és a mozgatható vetítővászon egyik másodpercről a másikra képesek alakítani a teret és annak percepcióját.
A díszlet ötletessége és részletgazdagsága arról árulkodik, hogy milyen előadások készülhetnek egy kreatív alkotó kezei között – ha van rá pénz. Sok hasonló infrastruktúrájú produkciót mutatnak be ma Magyarországon, de a legtöbbnél a spektákulum igazából csak kompenzáció a hiányzó tartalomért. A Pinokkió csordultig tele van ötlettel, innovációval, és igyekszik a tömegszínházi színpadon is megtalálni a módját az őszinte történetmesélésnek. Személyes kedvencem a javítóból elszökött, virágos vándorlány sztorija. Pinokkió feltételezése, hogy a csavargó lány azért került javítóba, mert „elromlott”. Kanóc viszont már nem akar megjavulni, helyette emigrálni tervez Játékországba. A „rossz gyerek” vallomása egy kritika a szülők felé, és megmutatja, sokan úgy igyekeznek kezelni a sebeiket, hogy minél távolabb mennek tőlük. Játékország viszont hamis menedék az elveszett gyerekeknek. „Cukros bácsi a börtönök őre”, halljuk, amikor az odatartó járat megáll Pinokkió előtt. A kocsis figurájának neve pedig Zuckerbergére emlékeztet, ezzel halványan érzékeltetve, hogy Játékország épp annyira jótékony hatású egy gyereknek, mint a közösségi média.
Még rengeteg színpadi kép és jelmez érdemel külön dicséretet: a szamárképző magas kalapos idomárának meg sem kell szólalnia, máris értjük a figurát, az elegáns cirkuszi sátor pedig pillanatok alatt emelkedik fel a semmiből. A tengeri és víz alatti jelenetek során olyan halrajok és medúzák úsznak át a téren, hogy a nézőtéren ülők néma csodálattal figyelik a mozgásukat. Végezetül pedig: hogyan ábrázoljunk bálnabendőt egy teljesen hétköznapi törölközőtoronyból? Így.
Nem sokkal a bendőből való szabadulás után a végéhez érünk Pinokkió kalandjainak. A fináléban ismét felcsendül egy ismerős témát idéző dal: „Egyszer én leszek a gazdag, te leszel a szegény, és egyből cserélünk…”, de a záró sorok gyerekdarabhoz méltóan bájosak. A végszó szerint „meglesz mindenünk, mert nekünk helyén van a szívünk.” A darab végén megkapjuk a klasszikus Pinokkió-történet tanulságát, hogy tanuljunk és legyünk jók, viszont a fából nem lesz hús és vér, a bábuból meg gyerek. Pinokkió boldog fabábu marad, és metamorfózisa csak a megtanult leckékben mutatkozik meg.
Tanuld meg, hogy a kivonás mindig a zsebedre megy
– mondja Tücsök Pinokkiónak, és példázza tökéletesen azt a fajta beletörődést, ami a magyar népléleknek annyira természetes mechanizmusa. A sok gyerek között ülve felmerült bennem az a kérdés, hogy ez a Pinokkió vajon kritizálja vagy továbbviszi ezt a tant.
A magyar gazdasági helyzetre és inflációra tekintettel teljesen érthető, hogy a pénz ennyire központi eleme lett egy színdarabnak. Mégis, egy felnövéstörténetben talán furcsa ez a nagymértékű hangsúly az anyagi kérdéseken, ami főleg a dalszövegek eredménye. Presser Gábor szerint „a gyerekeknek nem kell buta zenéket írni. Ők nem buták, csak kicsik.” Ezt a gondolatot a darab ebben az értelemben meg is valósítja. Ami biztos, hogy felnőtt fejjel a Pinokkió nem egy kikapcsolódás az életből, a színes színpadi kavalkád mellett végig a szemünk előtt lebegnek a mindennapi problémáink is.
