Az injon koreai szó. Nem lehet lefordítani, egyszerre vonatkozik két ember közötti különleges kötelékre, a sorsszerűségre és arra, hogy egy találkozásnak váratlan, rendkívüli jelentősége támad. (Ezeket a saját nemzeti kifejezéseket mi is ismerjük. A külföldieknek kötelezően elmagyarázandó, magyar szavak közé tartozik a „házmestertempó”, a „romkocsma” és az „Orbán”.)
Nora, az Előző életek koreai hősnője úgy magyarázza el az injont frissen megismert, amerikai írókollégájának, hogy az kifejezetten emberi kapcsolatokra vonatkozik, és összeköti azokat, akiknek össze kell tartozniuk. „Ha két ember összeházasodik, azt mondjuk, nyolcezer réteg injon vezetett idáig nyolcezer életen át” – bölcselkedik kissé kapatosan, mielőtt összeszűrné a levet a jóképű, de kissé bumfordi férfival.
Nem Arthur az egyetlen jóképű, de kissé bumfordi férfi Nora életében.
Norát gyerekként Najongnak hívták, és Szöulban lakott. Az iskolatársa, Haszung minden nap majdnem egészen hazáig kísérte. Aztán a lány családja Kanadába költözött, Najongból Nora lett, és csak tizenkét évvel később, a Facebook nevű, vadiúj közösségi oldalon vették fel újra a kapcsolatot Najonggal.
Az Előző életek három idősíkot kever, hősei tinédzser-, húszas és harmincas éveiből hasít ki egy-egy periódust. Világos, hogy Celine Song író-rendező rengeteg saját tapasztalatát gyúrta bele Nora történetébe. Ő maga is tizenkét éves volt, amikor családjával Kanadába költözött, majd felnőttként New Yorkban, drámaíróként próbált szerencsét, éppen, mint Nora. Az Előző életek az első nagyjátékfilmje. Nemcsak a megélt és átgondolt, személyes élményanyagot sikerült közvetlen egyszerűséggel feldolgoznia, hanem a kivándorlók közös tapasztalatait is hatásvadász nagyjelenetek és tanulságos szentenciák nélkül fogalmazza meg.
Song előszeretettel úsztatja be úgy a kísérőzenét kettejük közös jelenetei alá, hogy az letompítsa, kivehetetlenné tegye a mondanivalójukat, még élesebbé téve a határvonalat aközött, ami megtörténik, és ami nem történik meg a főhősök találkozásai során.
Az egymástól folyton elirányítódó, mindig csak alig érintkező szerelmesek kettős portréja finom filmnyelvi megoldásokhoz vezeti Songot, de viszonylag hamar kiismerhetővé, látványosan koncepciózussá válik. Elsősorban azért, mert eközben a karakterek nem válnak különösebben izgalmassá. Nora és Haszung életéről, egymástól független vívódásairól is keveset tudunk meg, ami nem az őket alakító színészek hibája. Song következetesen figyelmen kívül hagy szinte mindent, amit nem egymáshoz fűzi a hősöket. Így viszont Nora és Haszung elindulnak a típuskarakterré válás útján, ami egy ennyire személyes, intim történet esetében a hitelesség ellen hat.
Ilyen ötlet hiányában az Előző életeknek, hősnőjéhez hasonlóan, valójában igenis nagy szüksége van a harmadik, fontos szereplőre. Arthur, aki megismerkedésük után feleségül veszi Norát, elég intelligens hozzá, hogy felismerje, nyelvi, kulturális és érzelmi értelemben is megismerhetetlen marad számára Nora és Haszung kapcsolata. Hogy ez ne verjen éket a házasságukba, az komoly munkát és némi szerencsét is igényel, miközben Arthur is elgondolkodik rajta, vajon nem ő-e a romantikus regényekbe illő, nagy szerelem kerékkötője.
Váratlanul, az utolsó harmadban az Arthurt alakító John Magaro emeli meg az addigra kissé fásultabbá váló Előző életeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy a főszereplő, az eddig főként a Morning Show tévésorozatból ismert Greta Lee, vagy a Haszungot adó Teo Yoo ne végeznének remek színészi munkát.
Az Előző életek azonban végül Arthur képbe helyezésével rajzol árnyaltabb képet a párkapcsolatokról. Van az úgy, hogy nem életünk nagy szerelme mellett kötünk ki. Még az is lehet, életünk kis szerelme mellett jobb helyen vagyunk.
Előző életek (Past Lives), 2023, 106 perc. 24.hu: 8/10.
