A forradalmakat idealisták tervezik, de a végén az opportunisták nyernek

Tetszettek volna forradalmat csinálni!

Antall József talán leggyakrabban idézett mondata több mint harminc év után is sűrűn elhangzik közéleti vitákban. Az egykori miniszterelnök a rendszerváltást túl puhának tartó párttársainak vágott vissza ezzel, azóta pedig gyakorlatilag abban a kontextusban szokás idézni, hogy, amennyiben forradalom lett volna a vértelen átmenet helyett, akkor a kommunisták jól megkapták volna a magukét, és nem tudták volna átmenteni hatalmukat/befolyásukat/vagyonukat az új rendszerbe is.

Csakhogy a románok megcsinálták a maguk forradalmát, az eredmény mégis nagyon hasonló lett: a Ceaușescu házaspár és a közvetlen vezetés eltakarítását követő kaotikus, fegyveres összecsapásokkal kísért időszak után kialakuló új hatalomban a régi rendszer másod-harmadvonalbeli képviselői kerültek kulcspozíciókba.

Most már biztos vagyok benne, hogy a forradalmakat idealisták tervezik, harcosok hajtják végre, és opportunisták használják ki

– mondta utólag Dumitru Mazilu, a forradalom alatt Románia kormányzó testületévé alakuló Nemzeti Megmentési Front egyik vezéralakja, akit gyorsan félretett a Ion Iliescu fémjelezte vezetés.

Ez az idézet akár a Libertate‘89 – Nagyszeben című film mottója is lehetne. Tudor Giurgiu filmje a romániai forradalom egyik kevéssé ismert epizódját meséli el, de a legfőbb tanulsága az: a forradalom sem garancia rá, hogy a rosszak megkapják a büntetésüket, a jók pedig a jutalmukat. Az, hogy mi történt Nagyszebenben a forradalom idején, messze nem közismert még Romániában sem – magának a rendezőnek is újdonság volt, amikor évtizedekkel később megismerte a történetet.

Az erdélyi szászok egykori központjában csaknem száz halálos áldozattal járó harcok folytak, majd a forradalom oldalára álló hadsereg több mint ötszáz, „terroristának” bélyegzett embert gyűjtött össze, és tartott fogva a városi uszoda leeresztett vízű medencéjében – egyeseket egy hónapnál is tovább.

Bár a forradalom hivatalos története úgy szól, hogy a hadsereg a felkelők oldalára állva harcolt a Ceaușescuhoz hű titkosrendőrség (Securitate) és a milícia egységei ellen, a valós helyzet egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű. A film ennek megfelelően kaotikus, az első harmadában már-már zavaróan, mivel nemcsak arról nincs fogalmunk, hogy ki kivel van, de még azt sem tudjuk, hogy ki kicsoda.

Van ugyan egy főszereplő (Viorel, a bajszos rendőrtiszt), akit a film kezdetén látunk, ahogy munkába indulva elbúcsúzik a családjától, de róla is csak fokozatosan derülnek ki dolgok, ő maga viszont az események kellős közepébe csöppen. Az elején még nem sok utal arra, hogy a tüntetés erőszakba torkollik, ám hirtelen lövések dördülnek, és elszabadul a pokol. Hogy ki lőtt kire? Nem tudjuk, csak a pánikot látjuk, és máris ott vagyunk a harcok sűrűjében. Arról, hogy az országban mi történik, egymásnak ellentmondó információk érkeznek csak, terjednek a rémhírek, és a fontos események (például a diktátor házaspár kivégzése) is csak a háttérben villannak fel egy pillanatra.

Menet közben kezdjük megérteni, hogy a rendező nagyon is tudatosan épít a káoszra, és esze ágában sincs igazságot tenni. Giurgiut nem az érdekli, hogy ki lőtt először, vagy ki harcol ki ellen, hanem az a helyzet, ami kialakul. Elszabadul az erőszak, és a forradalom furcsa logikája két részre osztja az embereket: forradalmárokra és terroristákra, de hogy ki melyik csoportba kerül, az sokszor a véletlen műve. Az uszodában összegyűjtött foglyok közé ugyanis nemcsak olyanok kerülnek, akik ténylegesen harcoltak Ceaușescu oldalán, hanem olyanok is, akik nem használtak fegyvert, sőt, teljesen ártatlanok is, akik egyszerűen rosszkor voltak rossz helyen. Ugyanakkor a másik oldalon szép számmal találhatók a bukott rendszer fontos támasztékai, nem egy közülük személyes ismerőse vagy kollégája a medencébe zsúfolt, összevert szerencsétleneknek, csak éppen jó ütemben váltottak oldalt. Ennek megfelelően a film második fele kap egy mrozeki kelet-európai abszurd réteget is, de Giurgiu célja elsősorban az, hogy minél valósághűbb ábrázolást adjon a valóban megtörtént eseményekről.

Ez pedig csaknem tökéletesen sikerül. A film kicsit in medias res indítása is eszköz ebben, hogy a néző is azt érezhesse, a főszereplőkhöz hasonlóan úgy került az események sűrűjébe, mint Pilátus a krédóba. Nem igazi kronológiát látunk, hanem egy-egy epizód villan fel, és már rohanunk is tovább, mint ahogy a valóságban is érezhették azok, akikkel ezek az események megtörténtek. A kézi kamerás, zilált hangulatú felvételek borzasztóan erős atmoszférát teremtenek, az itt bemutatott tragédiákban sincs semmi pátosz vagy mesterkéltség, villámgyorsan megtörténnek és kész, muszáj továbblépni, mert a történelem sem áll meg. Ezek a jelenetek tényleg mesteriek, valósnak hatnak, majd egy idő után lassul a tempó, és már nagyobb terület jut az egyes karaktereknek, ezzel együtt a színészi játéknak is. Panaszunk ezekre sem lehet, a párbeszédektől a jelmezeken át a díszletekig minden teljesen hitelesnek tűnik, az arcok – kis túlzással – ismerősek lehetnek az akkor készült felvételekről.

A Viorelt alakító Alex Calangiun nem látszik, hogy ez az első filmszerepe, de a többiek is rendkívül természetesnek tűnnek, mintha véletlenszerűen választották volna ki őket az utcáról, például a taxis Leahu (Catalin Herlo) vagy az elfogott rendőrtisztek.

Bár Giurgiu nem titkoltan a teljes korabeli román társadalmat meg akarja jeleníteni a medencében, nem válik a film valamiféle parabolává, inkább csak felbukkan benne a humor, amely az első órában nyomokban sem volt fellelhető. A dráma erejét azonban ez sem tompítja.

A Libertate ’89 – Nagyszeben magyar koprodukcióban készült, az NFI is támogatta az elkészültét, a vágója pedig Lemhényi Réka, és több erdélyi magyar színész is játszik benne, ám ez csak fokozza a kontrasztot az utóbbi évek magyar „történelmi” filmjeivel szemben. Ha az NFI ilyen filmeket is tud támogatni, házon belül senkinek sem tűnik fel, hogy mennyire más nyelven beszél a Libertate ’89? Kénytelenek vagyunk a Blokádhoz viszonyítani (az Elk*rtukot itt ne is említsük), amely ugyanúgy a rendszerváltás környékére megy vissza, de abban a filmben nyomokban sem lelhető fel ez a feszültség és hitelesség, mint ami Giurgiu filmjét jellemzi. Mindez persze naiv felvetés, hiszen a jelenlegi magyar kultúrpolitika valójában nem igazi történelmi filmeket szeretne, hanem hőskölteményeket, vagy éppen szobrot állítani a rendszer által példaértékűnek tartott szereplőknek – a valóság megjelenítése egyáltalán nem szempont, sőt. Ez pedig többek között azért is kár, mert így reményünk sem lehet arra, hogy a közeljövőben nálunk is komolyan vehető film készüljön például a rendszerváltás bármely fontos időszakáról.

De Tudor Giurgiu filmjét nem csak összehasonlítási alapként érdemes megnézni. Hatásos és elgondolkodtató darab, mely nem pusztán ezt a konkrét nagyszebeni történetet mutatja be, hanem benne van az egész kelet-európai tragédia, ahogy ezek a szovjet típusú, embertelen, elnyomó rendszerek még évtizedekkel a bukásuk után is mérgezik a társadalmat, és az örökségüktől, úgy tűnik, képtelenség megszabadulni.

Hiszen hiába halott a diktátor, hiába hallgatnak el a fegyverek, ha a nyomukban csak dühös és tönkretett, nem egyszer egész életükre traumatizált emberek maradnak, akiket egyszerűbb manipulálni, mint egy egészséges társadalmat működtetni. A Libertate ‘89 – Nagyszebenben nincsenek hősök, embereket látunk, akik megpróbálnak túlélni a forradalom zűrzavarában, mint ahogy megpróbáltak túlélni a diktatúrában is a maguk módján. Voltak köztük harcosok, idealisták, mint ahogy bűnösök is, ami azonban közös bennük, hogy az opportunisták egyformán kihasználták őket.

Libertate ‘89 – Nagyszeben, 1 óra 49 perc, 2023. 24.hu: 9/10