Dublin lecsúszott részén antidepresszáns helyett írják fel a zenélést

A magányos és romantikus lelkek szeretnének megtanulni zenélni, hogy kiénekelhessék magukból a bánatukat. Ha az életben nem is feltétlenül, a filmekben mindig így szokott ez lenni. És mivel mindannyian ismerünk ilyen magányos és romantikus lelkeket – még az is lehet, hogy nekünk is volt magányos és romantikus korszakunk –, az sem lep meg bennünket, hogy zenetanulás közben az első dolguk belezúgni a jóképű és sebzett szívű gitártanárba. Különösen, ha úgy néz ki, mint Joseph Gordon-Levitt.

Erre a kellemesen ismerős és teljesen sablonos alaphelyzetre épülne a zenés romantikus filmekre szakosodott John Carney legújabb filmje. Csak épülne, mert a Flora és fia majdnem minden lényeges ponton változtat az alapképleten annak érdekében, hogy a történet életszagúbb legyen, a szereplők rongyosabbak, a viszonyaik rendezetlenebbek. A hősnő például se nem romantikus, se nem magányos. A romantikát régen maga mögött hagyta: legfeljebb egyéjszakás kalandokban gondolkodik, és alkalmanként ellop egy kis pénzt a szülőktől, akiknek a gyerekeire munkaidőben vigyáz. Szeretne egy kicsit magányos lenni, de nem tud, mert vele lakik kamasz fia. Kapcsolatuk leginkább arra korlátozódik, hogy gorombaságokat vágnak egymás fejéhez, amikor a helyi polgárőrség hazahozza a gyereket valamilyen kisebb-nagyobb bűncselekmény után.

Hogyan lesz ennyi keserűségből ének, zene és románc? Aki akár csak egyet is látott már Carney filmjei közül, tudja, hogy megoldja a saját magának nehézzé tett feladatot.

A Flora és fia az ír rendező nagy kiugrásához, az Egyszerhez hasonlít abból a szempontból, hogy megint napjaink Dublinja a helyszín, annak is a szegényebb, lecsúszottabb része. Ám az Egyszer utcazenész hőse és takarító hősnője is jobban illett a zenés filmek széplelkei közé, mint a tinédzserként megesett Flora, akinek harminc körül már leginkább az viszi el az energiáit, hogy megpróbálja magát és a családját távol tartani a börtöntől, miközben fiának mihaszna apja felváltva szívja a füvet és nyomkodja a videojátékokat. A nő úgy okoskodik, talán Maxnek kevesebb ideje lenne piti lopásokat elkövetni, ha helyette otthon zenélgetne, ezért hazahoz neki egy lomtalanításon kihajított gitárt. A fiú végül hozzá sem nyúl a hangszerhez, mert jobban érdeklik a suttyó rapszámok, de Flora talál egy szimpatikus amerikai gitártanárt a YouTube-on. Innen pedig a hősnő fiatalon tökélyre fejlesztett cinizmusa és egy óceán sem választhatja el a zenén keresztül összemelegedő szerelmeseket.

Mégsem, már megint a saját, hollywoodi filmélményeinkre alapozott elvárásainkból indultunk ki.

Biztos, hogy az egyre bensőségesebbé váló gitártanulásnak szerelem a vége? Biztos, hogy Flora megtalálja az igazit, Max pedig nem kerül javítóintézetbe a következő stikli miatt? John Carney filmjeinek az ad egyéni hangot és stílust, hogy ezekre a kérdésekre nemmel kell felelnünk.

Emlékezzünk csak vissza: az Egyszer hősei talán egymásba szerettek, de nem jöttek össze. A rendező első hollywoodi filmje, a Szerelemre hangszerelve megcsalt hősnője közel kerül ugyan a kiégett, középkorú zenei producerhez, de még csak egy csók sem csattan köztük. Gretta jutalma az énekes-dalszerzői önállóság, nem egy új párkapcsolat. Még Carney előző nagyjátékfilmje, a 2016-ban bemutatott Sing Street kétségbevonhatatlan happy endje is hagy valamiféle szorongató hiányérzetet. Igaz, az újhullámos együttest alapító kamaszok összejönnek, és elhajóznak Angliába. De mi lesz velük, ha odaérnek? Mihez kezd két tizenéves szerelmes egyedül a nagyvárosban?

Az író-rendező tehát rendszeresen megtagadja hőseitől a hollywoodi típusú, totális boldogságot. A zene nem abban segít nekik, hogy sorsuk mindenestől jóra forduljon. Be kell érniük azzal, hogy életük egyetlen válságos periódusát képesek maguk mögött hagyni, de ez sem kevés. Sőt, így nyer igazán jelentőséget Carney legfontosabb alkotói ambíciója, amit nyugodtan nevezhetünk egyfajta népnevelői küldetésnek is: annak bemutatása, hogy a zene, az éneklés más perspektívát ad, új horizontot nyit a világra.

Aki képes elveszni a zenében, az megtalálja magát az életben. Carney egyedülálló tehetsége, hogy ezt az ordítóan szentimentális gondolatot újra és újra képes kellőképpen nyers és keserédes történetekben csomagolni ahhoz, hogy elhiggyük és átéljük.

A Keira Knightley-t és Mark Ruffalót felvonultató Szerelemre hangszerelve-vel ellentétben a Flora és fiában megint kevésbé ismert színészek segítenek az átélésben. Az egyetlen filmsztár a stábban Joseph Gordon-Levitt, a leharcolt, de sosem cinikus gitártanár. Ő leginkább Zoomon kapcsolódik be a történetbe – Carney le sem tagadhatná, hogy a koronavírus-járvány alatt írta meg a forgatókönyvet –, ám ahogy a közös zenélésen keresztül egymásra hangolódnak az egyre felszabadultabb Florával, hirtelen ott ül a nő mellett a konyhában. Talán ez a leginkább musicalszerű képi megoldás a Carney-filmekben, amelyek egyébként kerülik a musicalek formai túlzásait és indokolatlan zenés-táncos produkcióit. Nem musicalek ezek, hanem a hétköznapi válságkezelés történetei, ahol a hősöknek antidepresszáns helyett írják fel a zenélést.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a szereplők ne tudnának ténylegesen is zenélni. Florát Eve Hewson játssza, akinek a neve így talán nem mond sokat, de ha hosszátesszük, hogy ő Bono lánya, máris érthetőbbé válik, mit keres egy zenés film főszerepében. Nemcsak énekesnőként, hanem proli bébiszitterként is hiteles. Orén Kinlan alakításában Max kitartóan ellenszenves fiú, nagyon messze van a hollywoodi filmek aranyos gyerekszereplőitől (a Rocksuli kis hőseit például feltehetően fellökné és kirabolná). Gordon-Levitt gitártanárát leszámítva minden figura üdítően primitív.

Annyit azért fájlalunk, hogy a londoni popvilág egykori hercege, a Sing Streeten is közreműködő Gary Clark dalai most gyengébbek, mint az előző filmben. Nincs annyi emlékezetes karakter, mint a Szerelemre hangszerelve-ben, és kisebb az érzelmi hatás, mint az Egyszerben. Cserében Carney most először helyezi anya és fia kapcsolatát a történet középpontjába. Noha az író-rendező a Sing Street után sem tétlenkedett – az Amazonnál fejlesztette a Modern Love című sorozatot –, igazán a Flora és fiával tért vissza a saját ösvényére, nagyjából ugyanannak a témának az újabb változatához.

Biztosan nem ez a legjobb Carney-rendezés, de ennek a csupa személyes filmből álló útnak minden állomását érdemes látni.

Legalább az egyik jeleneten pedig sírni is könnyű. Carney ott biztosra megy: Joni Mitchellt hívja segítségül, úgyhogy a kérgesebb szívű nézők is készíthetik a zsebkendőt.

Flora és fia (Flora and Son), 2023, 97 perc. 24.hu: 7,5/10. Elérhető az Apple TV+ streamingoldalon.