Bret Easton Ellis 2008-ban járt először és eddig utoljára Budapesten, akkor azért érkezett, hogy személyesen átvegye a Budapest Nemzetközi Könyvfesztivál nagydíját. Most Los Angelesből jelentkezik be, és még mielőtt bármit kérdezhetnék tőle, kapásból sztorizni kezd a 15 évvel ezelőtti látogatásról: „Nem szoktam ilyeneket elfogadni, de akkoriban nagyon magam alatt voltam, és az ügynököm megkérdezte, nem akarok-e Magyarországra utazni, ahol kapnék tízezer eurót és valami bagoly alakú életműdíjat – legalábbis így rémlik.” Annyira mélyen volt, hogy kivételesen beleegyezett. Így találta magát Budapesten, ahol mindössze két napot töltött egy szálloda elegáns lakosztályában, miközben többnyire azon a jóképű magyar fiatalemberen járt az esze, akitől azt remélte, hogy együtt töltik majd az éjszakát. Ez végül nem vált valóra. „Valószínűleg még a szexhez is túl depressziós voltam, szóval úgyse történt volna semmi” – mondja egy legyintés kíséretében az író, aki aztán az egyórás Zoom-interjú során végig nagy kedvvel mesélt az emlékezés természetéről és a beteljesületlen álmokról, akárcsak a Hollywoodhoz, irodalmi elithez illetve a politikai ideológiákhoz fűződő viszonyáról.
*
„Senkinek” – olvasható az ajánlás A szilánkok elején. Viszont többször nyilatkozta, hogy a könyveit egyedül saját magának írja, különösen ezt a mostanit. Nem lett volna akkor pontosabb – vagy őszintébb –, ha azt írja az első lapra: „Saját magamnak”?
Erre még nem gondoltam, de valószínűleg igaza van. Talán minden könyvemet magamnak kellett volna ajánlanom. Eleinte még nem teljesen éreztem így, inkább csak az írói pályám közepétől kezdett tudatosulni a dolog. Amúgy mindig olyanoknak ajánlottam a könyveim, akik valamilyen módon hatással voltak az alakulására. Esetleg olyanoknak, akik iránt viszonzatlan szerelmet éreztem, és ezzel inspiráltak egy adott könyv megírására. A vonzás szabályait például Phil Holmesnak, akivel ugyan egyetem óta nem beszéltünk, de azt a regényt ő inspirálta. Az Amerikai psychót Bruce Taylornak, mert ő vezetett be fiatalkoromban a humor világába. Formálta a humorérzékemet, márpedig az Amerikai psychót mindenekelőtt egy komikus regénynek szántam. Persze egy rettentő sötét, szexuális és erőszakos humorú komédiának, de az a könyv akkor is a vígjátékban gyökerezik.
Ez sokaknak nem tűnt fel.
Pedig én egy játékos kísérletként tekintettem rá, jókat nevettem írás közben, és úgy gondoltam, hogy ötezer példánynál több biztos nem fogy majd belőle. Eszembe nem jutott, hogy ennyire komolyan veszik, világraszóló botrány lesz, aztán még ma is erről a könyvről fogunk beszélni, és modern klasszikus státuszba kerül. Érdekes, hogy az élettársam, aki most 36 éves, elkezdte egyetemistaként olvasni az Amerikai psychót, de teljesen lepattant róla, az első tíz oldalon sem jutott túl. Idén viszont újra kézbe vette, és ő is hisztérikusan végigröhögte az egészet. Akkoriban egyszerűen nem értette, most viszont azt mondta, hogy ez a könyv olyan, mint egy stand up-monológ. Egyetértettem, mert nagyjából ez is volt a cél. De az ajánlásokhoz visszatérve: a Királyi hálószobákat egy fiatal színésznek ajánlottam – igaz, csak a monogramját írtam ki –, mert ő volt a kiindulópontja ennek az éjsötét, neonoir regénynek. Mire viszont eljutottam A szilánkokig, ráébredtem, hogy valójában minden könyvemet magamnak írtam, és soha nem másoknak. Abban azért nem vagyok biztos, hogy visszamenőleg lecserélném a korábbi ajánlásokat, de akkor ülepedett le bennem ez a felismerés igazán, mikor lezárult a szöveg, és kiderült, hogy könyv lesz belőle. Mert A szilánkok eredetileg egy podcast-sorozatnak indult, és nem is állt szándékomban nyomtatásban publikálni. Tetszett a formátum, még egy kis pénzt is kerestem rajta, így lezártnak tekintettem az ügyet. Aztán valahogy mégis könyv lett belőle, és mikor az ajánláson gondolkodtam, rájöttem, hogy a könyv megírásának nincs köze a külvilághoz. Sem a közönséghez, sem a kiadóhoz, sem az ügynökömhöz, sem a rajongókhoz, senkihez. Ez mindig rólam szólt, tehát tulajdonképpen igaza van, írhattam volna azt, hogy „Magamnak”. De azért a „Senkinek” sem teljesen pontatlan.
Akkor ez nem ironikus fricska vagy irodalmi provokáció, csak egyszerű tényállítás.
Talán több is annál. Mivel a könyv narrátora többféle módon is megbízhatatlan, ezzel ad az olvasónak rögtön az elején egy figyelmeztetést.
A szilánkok az első regénye 2010 óta. Volt olyan időszak, amikor frusztrálta a hosszú hiátus, vagy a gondolat, hogy a Királyi hálószobák marad az életmű lezárása? Vagy jól elfoglalta magát forgatókönyvírással, podcastolással és más projektekkel, mert tudta, hogy úgyis megtalálja a következő történet, ha úgy hozza az élet?
Én azt hittem, hogy a Holdpark lesz az utolsó könyvem, és utána filmeken fogok dolgozni Hollywoodban. Nem is annyira a mozi, inkább a tévé érdekelt, mert akkoriban – 2006-2007 táján – rendkívül izgalmas sorozatok készültek. A Holdpark világturnéját már abban a tudatban zártam le, hogy visszaköltözök New Yorkból Los Angelesbe, és komolyan belevágok a film- és tévébizniszbe. Dúskáltam az ötletekben és felkérésekben. Korábban is belekóstoltam már Hollywoodba, a ‘80-as, ‘90-es években, de ezúttal magam akartam létrehozni és rendezni egy sorozatot. Jól is indult a dolog, egyből eladtam egy tervet az HBO-nak, aztán kiderült, hogy egy korábbi novelláskötetemből, Az informátorokból készül egy nagyszabású függetlenfilmes adaptáció, 28-29 millió dolláros költségvetéssel, telis-tele az éppen aktuális sztárokkal. Megírtam a forgatókönyvet, én voltam a producer, de nem sült el jól a film. Ezután nagyjából tíz évig bolyongtam a rendszerben, állandóan olyan projekteken dolgozva, amikben nagyon hittem, de végül nem lett belőlük semmi. 2019-ben jutottam el oda, hogy ez mehet így tovább, végeztem. Pedig anyagilag nem jártam rosszul.
Tulajdonképpen kiváltságos időszak volt: nagyon jól megfizettek valamiért, aminek nem volt látható eredménye. Közben viszont megírtam sok ezer oldalnyi forgatókönyvet, ami soha nem jutott el forgatásig. Kiszálltam tehát a mókuskerékből, és amúgy is tudtam, hogy a 2019-es, Fehér című esszékötetem megjelenése után partvonalra állítanak Hollywoodban, feketelistára kerülök, és munkákat veszítek el, ami egy időre így is be is következett.
Majd hirtelen ott találtam magam a Fehér sajtóturnéján, és a kötet elég jól fogyott a világ több szegletében. Franciaországban az eladási lista élére került, és Amerikában is többet vettek meg belőle, mint bármelyik könyvemből az Amerikai psycho óta. Ugyan a Fehér több esszéje is a podcastomból származott, de újraírtam őket a kötethez, így a prózaírás ízére is segített kicsit újra ráérezni.
Élvezte a visszatérést?
Nagyon. Nem azt mondom, hogy ez hívta életre A szilánkokat, de emlékeztetett, mennyire szeretek prózát írni. Aztán beütött a járvány, mind a lakásunkban rekedtünk. Sokat jártak az eszemben a középiskolai osztálytársaim, és elkezdett kísérteni a regényötlet, amit 1982-ben, vagyis a végzős gimnáziumi évem óta meg akartam írni. Már akkor megvolt a cselekményváz, pár oldalt meg is írtam a könyvből, de folyton elakadtam. Nagyon különös érzés, amikor egy regény rád talál. Én nem az a fajta író vagyok, akinek azt lehet mondani, hogy írj erről vagy arról a témáról egy regényt, és jól megfizetünk érte. Képtelen vagyok így dolgozni, éreznem kell a könyvet, magával kell ragadnia a hangulatnak. Valószínűleg annak is köszönhető a hosszú kihagyás, hogy nem volt olyan ötletem, ami ezt tette volna. A Királyi hálószobák inkább csak egy baleset eredménye: a fájdalom elől menekültem bele, mert annyira szenvedtem mindattól, ami Hollywoodban zajlott, és amiben fogolynak éreztem magam. Az elveszett barátságok, a perek, a várakozás rettenetes unalma, hogy mikor olvassák el végre valamelyik forgatókönyvemet, az összes ilyen baromság. A szilánkok viszont egyszerre csak az ölembe hullott 2020-ban, egy áprilisi estén. Hirtelen ott volt, és fejbe kólintott. Azon az estén megírtam az első két bekezdést, a következő napon pedig tizennégy oldalt, utána pedig egy tizenhat hónapos gördülékeny írási időszak következett. Hihetetlenül boldog voltam.
Alkotói válságban nem is szokott szenvedni?
Soha nem szenvedtem alkotói válságban. Nem is tudom, mi az. Imádok írni. Nekem nem hevernek befejezetlen, félkész könyveim a fiókban. Mire elkezdek egy regényt, már mindent kitaláltam, megvan az érzés, és tudom, hogy meg akarom írni. Soha nem csinálok olyat, hogy belekezdek valamibe, aztán majd menet közben kitalálom.
Mégis azt mondta az előbb, hogy A szilánkok ötletét 1982 óta próbálta megírni, de nem ment. Miért halogatta csaknem negyven éven át? Mi hiányzott hozzá?
Az életkor, azt hiszem. Most már úgy gondolom, azért nem jutottam vele egyről a kettőre korábban, mert ez a történet sosem működött volna egy tizenhét éves narrátorral. Akkoriban ezt nem tudtam. Épp a Nullánál is kevesebb című regényemet írtam, amit félretettem A szilánkok kedvéért, amiben ugyanúgy a fiatal Clay lett volna a mesélő, az idős Bret helyett, és ugyanabban a szenvtelen, jelen idejű stílusban közölte volna a történteket. „Odaautózok a lovardához, hogy találkozzak Debbie-vel. Meleg van odakint. Kokóztam tegnap és másnapos vagyok, a ló a kifutón áll. Fáradt vagyok, Debbie nem szól hozzám” – ebben a hangnemben ment volna az egész. Megvolt a fejemben a történet, kész volt a cselekményváz, de az a stílus nem bírta el a könyvet, főleg hatszáz oldalon át. Így inkább visszatértem a Nullánál is kevesebbhez, mert tudtam, hogy egy rövidebb, hangulatorientált könyvet meg tudok csinálni: egy buli itt, egy autókázás ott, ezt a sodródást sokkal könnyebb volt megragadni. Úgy voltam vele, hogy azt megírom elsőnek, aztán jöhet A szilánkok. És többször fel is merült az évtizedek során, de mindig voltak más regényötletek, amiket jobban meg akartam írni, egy ponton pedig feladtam a dolgot.
Aztán jönnek a lezárások, elkezdesz a múltadon agyalni, egy egyetemi hallgatótársad meghal szívrohamban, és rájössz, hogy az idő folyik ki az ujjaid közül. Kísért az emléke annak a fiúnak, akibe szerelmes voltál a gimi utolsó évében, és egyszerre rád tör minden emlék.
Rákerestem a neten régi barátokra abból az időszakból, a korszak dalait hallgattam, rendeltem egy példányt középiskolai évkönyvünkből, és ekkor értettem meg, hogy A szilánkok történetét nem mesélheti egy tinédzser, csakis egy múltját felidéző 57 éves férfi, aki megpróbál meggyőzni minket valamiről – rengeteg részlettel és a 80-as évekbeli Los Angeles történelmi rekonstruálásával –, de egy ponton ráébredünk, hogy nagyon megbízhatatlan narrátor. Ezzel a felismeréssel minden összeállt, és kiszaladt belőlem a regény. Sokkal gyorsabban elkészült, mint a legtöbb regényem, pedig ez a leghosszabb közülük. Tehát volt bennem valami sürgető kényszer, hogy ezt kiírjam magamból. És hatalmas öröm volt. Imádtam minden nap odaülni az íróasztalomhoz, és hiányzott, mikor befejeztem.
Korábban beszélt arról, hogy tulajdonképpen minden regénye memoár, hiszen rögzíti az épp aktuális érzelmi állapotát. Nem teszi még személyesebbé a történetet, amikor nem Claynek, Patricknek vagy Victornak hívják az elbeszélőt, hanem Bret Ellisnek, ahogy A szilánkokban vagy a Holdparkban?
A Holdparknál az történt, hogy hiába akartam nagyon megírni, képtelen voltam közel férkőzni a karakterhez. Annyit tudtam, hogy elbeszélőnk a kormánynak dolgozik, és egy kísértetjárta házban lakik a családjával. A cselekmény Washington Georgetown nevű kerületében játszódott volna, így tisztelegve Az ördögűző előtt. Megvolt a cselekmény, és azt is tudtam, hogy az apámról fogok írni, aki pár évvel korábban halt meg. De nem sikerült kitalálnom, ki ez az ember. Aztán egyszer csak belém nyilallt, hogy de hát ez a fickó egy író. Akkoriban épp késztetést éreztem arra, hogy kigúnyoljam magam és a karrierem. Ez a két dolog találkozott, és úgy voltam vele: ha úgyis író a narrátor, miért ne hívhatnák Bret Ellisnek? Nem agyaltam túl a dolgot, csak kézenfekvőnek tűnt az ötlet, ami persze át is alakította a könyvet. A szilánkoknál pedig az volt a helyzet, hogy az ott leírtakból egy csomó dolog tényleg megtörtént velem. Talán ez a legönéletrajzibb könyvem az összes közül. Eszembe nem jutott ezt a srácot Josephnek hívni, sem Alexnek vagy Andrew-nak. Magától értetődőnek tűnt, hogy bevállalom a saját nevem alatt. Egyszer már úgyis megcsináltam a Holdparkkal, ami ráadásul sokkal inkább egy Stephen King-parafrázis volt, tele olyan dolgokkal, amelyek soha nem történtek meg velem. Itt más volt a helyzet. Olyan régóta hordoztam magammal ezt az ötletet, hogy nem is igazán volt kérdés. Ha egyszer írok még egy regényt, szerintem abban is Bret Ellisnek hívják majd a főhőst.
Az új könyv ezer szálon kötődik a Nullánál is kevesebbhez, amivel annak idején berobbant az irodalmi életbe. Ugyanaz a korszak, ugyanazok a privilegizált tinédzserek, Los Angeles-i bulik, szex, kokain, elidegenedés. De azért vannak különbségek: A szilánkok sokkal hosszabb, sztoriközpontúbb, és talán ami a legfontosabb: érzelmesebb is. Ez azt jelenti, hogy ön is érzelmesebbé vált az évtizedek során?
Természetesen. Rögtön nagyon érzelmessé tett, hogy erről a korszakról írtam. Azt nem mondanám, hogy a korábbi könyveim ne mozgattak volna meg érzelmileg. Mindegyik érzelmekből táplálkozik. Nem intellektusból, érzelemből. Ahogy mondtam, éreznem kell a könyvet. Valami zajlik az életemben, ami fájdalmat okoz vagy összezavar, és azért írom a könyvet, hogy kitaláljam, hogyan vergődhetnék ki ebből az állapotból. De ezzel együtt is igaz, hogy változtam a korral. Nemrég például újra beleolvastam az Amerikai psychóba, miután láttam, hogy Patrick Bateman népszerű mémmé vált a neten, és a szigma hímek – vagy ki a francok – példaképévé vált.
Szórakoztatják az ilyen mémek és Bateman utóélete?
Nem igazán követem, de a barátaim küldözgetik nekem ezeket a cuccokat. Így került újra kezembe a könyv, és arra jutottam, hogy a mai énemmel már nem írnék már ilyet. Ez egy fiatalember könyve, aki a húszas évei közepén jár, ki akarja forgatni a regényformát, és csupa olyan dologgal kísérletezik, ami engem ma már nem mozgat. Nemrég valaki rosszallóan azt vetette a szememre: „Ki gondolta volna, hogy Bret Easton Ellis az »új őszinteség« képviselőjévé válik, és új regényébe beépíti a traumát, mint a múltfeldolgozás eszközét?”. Nem értek egyet. Szerintem minden könyvem őszinte volt, A szilánkok pedig az én megközelítésemben nem arról szól, hogy egy trauma miként alakítja ki egy ember személyiségét. Számomra ez egy lényegileg X-generációs regény, ha azt nézzük, hogy miken megy át a karakter, és hogy kezeli mindezt. Olyan dolgok történnek vele, amin a fiatalabb nemzedékek tagjai szerintem totál kiakadnának, és azonnal hívnák a rendőrséget. Teljesen más idők voltak. De abban igaza van, hogy más életszakaszban járok, mint tinédzserként vagy a húszas éveimben. És talán épp azért éreztem sürgető kényszert az írás során, mert mindaz, amiről írtam, már nem létezett. A helyek, ahova jártunk, a bevásárlóközpontok, a mozik, az éttermek, a night clubok. Emlékezetből kellett felidéznem őket, márpedig ahogy öregszem, az emlékeim halványulnak. Volt egy ellenállhatatlan indíttatás, hogy mindezt megörökítsem a lapokon. Ebben a tekintetben ez a könyv tényleg különbözik érzelmileg bármitől, amit korábban írtam. Az utóbbi öt-hat évben amúgy nagy hatással voltak rám a 19. század nagy társadalmi realista regényei. George Eliot, Tolsztoj, Dickens, Stendhal, Balzac, ami szerintem érződik A szilánkokon is. Meg akartam írni a várost, a bulikat, a kor minden részletét.
A korszakot aprólékosan megidéző realizmus mellett egyfajta álomszerűség is belengi a könyvet. Hogy ezt nem csak én vetítem bele, azt jelzi, hogy a könyv első és utolsó mondata is az álmokról szól. Álomszerűnek tűnik a fiatalkora?
Szerintem ez természetes, ahogy idősödünk. Egyfelől tudatosabbá válunk a múlttal kapcsolatban, képesek vagyunk tisztábban szembenézni a történtekkel, mint tinédzser korunkban. Mindazzal, ami akkor túl fájdalmas volt, de a mai fejünkkel már tudjuk reálisan értékelni: „Ó, tehát ő nem is szeretett igazán!”, „Hű, valójában kihasználtam Debbie Schafert”, „Ó, egy idősebb hollywoodi producer leszopott egy hotelszobában”… és így tovább. A realizmus mellett viszont ott az ösztönös vágy – bennem és a narrátorban egyaránt –, hogy romantizáljuk mindazt, ami történt. 2020 borzalmas közállapotából visszanézve különösen nosztalgiát éreztem a ‘80-as évek eleje iránt.
Tényleg úgy gondolom, hogy az egy jobb világ volt. Talán nem voltam boldogabb, mint ma, de akkoriban hagytuk magunk mögött végleg a gyerekkort, minden olyan izgalmas volt, mindent áthatott a szexualitás, a felnőtté válás ígérete. Az elbeszélőben tehát van egy tendencia az emlékek megszépítésére, ahogy időnként bennem is.
Csillogóbbra festem azt a korszakot, mint amilyen valójában volt. De hogy álomnak tűnnek-e a kamaszévek? Igen is, meg nem is. Ahogy mondtam már: az itt leírt dolgok nagy része megtörtént. Ezért a legszomorúbb sor, amit valaha leírtam, a könyv az utolsó mondata. Mert rájöttem, hogy a végén a narrátornak kell tennie egy disclaimert: „Ez a mű teljes egészében a képzelet szülötte. A benne ábrázolt szereplők, események és történések a szerző képzeletének termékei”. Tehát miután végigmesélte nekünk a történetet, azt kell állítania, hogy mindebből semmi nem volt igaz. Zokogtam, amikor rájöttem, hogy erre itt szükség van.
De ez nem jogi követelmény a perek elhárítására?
Nem, a jogi sablonszöveg a könyvek elején, a kolofon oldalon szokott szerepelni. Ez viszont a regény utolsó mondata.
Tehát művészi döntés eredménye.
Teljes mértékben.
A ‘80-as évek nosztalgia arra is lehetőséget adott, hogy ne kelljen igazán korunkról írnia, aminek finoman szólva sem nagy rajongója.
Valóban nem vagyok az.
Korábban viszont jellemzően kortárs történeteket írt.
Az összes könyvem abban a korban játszódott, amikor írtam őket. De ezen a ponton megjegyezném, hogy A szilánkok is a mában játszódik. Egy idős férfiról szól, aki egy lakásban dekkolva ír arról, mi történt negyven évvel ezelőtt. Tesz is utalásokat a két világ közti különbségre, felhozva, hogy ma biztosan „fehér, privilegizált férfiakként” írnák le őket, akiket az előjogai megvédenek minden nehézségtől az életben.
Sosem riadt vissza a karcos, sokakat kiakasztó témáktól és kijelentésektől, de az Amerikai psycho körüli hisztéria még a pályáját is veszélybe sodorta. Csaknem az összes kiadója ejtette világszerte, és gyakorlatilag „eltörölték”, még évtizedekkel a cancel culture felfutása előtt. Ez az élmény ellenállóbbá tette a későbbi botrányokkal, felháborodásokkal szemben?
Az apám. Az apám volt az, aki megedzett az életre, mert annyira kemény volt velem. Felépítettem magamnak egy páncélzatot, hogy megvédjem magam tőle.
Az Amerikai psycho botránya? Ugyan már, semmiség! Basszák meg a kritikusok, bassza meg a média, basszák meg a felnőttek. Én akkor is pontosan tudtam, hogy mindenki téved, hogy a könyv nem az, aminek tartják, és ezt azóta be is bizonyította a történelem.
Hittem a szövegben, így felőlem mindenki elmehetett a pokolba, én meg inkább Hamptonsban lazítottam. Volt pénzem, egy tengerparti nyaralóm, és életem legjobb nyarát töltöttem ott. A barátaim aggódva mondogatták, hogy elvágtam magam, soha többé nem áll majd szóba velem komoly kiadó és a magazinok sem kérnek fel többé cikkírásra. És igazuk is volt, nagyjából egy évig nem kerestek, pedig korábban gyakran bíztak meg alkalmi munkákkal. „Eltöröltek”, de boldog voltam. Mert nem akartam részévé válni annak a világnak, ahol ilyenért eltörölhetik az embert. Most sem akarok az „elfogadott művészek” táborának tagja lenni, tehát csak nyugodtan töröljenek el megint. Persze nem teperek ezért, és remélem, hogy csak átmenetileg kerülök tiltólistára. De a lényeg, hogy ne kelljen betagozódnom ebbe a nagyvállalati, autoriter rendszerbe, amelyik lenulláz alkotókat húsz évvel ezelőtti mondatokért vagy tettekért.
Tényleg azt mondja, hogy semmilyen hatással nem voltak önre a botrányok?
Már az egyetemi íróműhelyeken is rengeteg oltást kaptam a tanáraimtól. Egyikük azt kérdezte, hogy miért használok ennyi márkanevet egy fikciós szövegben, miért ilyen hideg és tetszhalott a narrátor, és miért említek meg minden egyes dalt, amit a rádióban hallanak a szereplők, vagy azt, hogy milyen filmeket néznek. Közölte, hogy így pillanatok alatt elavulnak majd a regényeim, és „az irodalom szemétdombján” végzem. Az irodalom szemétdombján. Persze magasról tettem rá, mert tudtam, milyen könyveket akarok megírni. Addigra már rég megépült a páncélzatom. Ezzel együtt azt gondolom, hogy az Amerikai psycho körüli hisztéria adott még egy réteget, és beépült a következő regényembe, a Glamorámába. Mert a Glamoráma ötlete már azelőtt megvolt, hogy 1989 decemberében befejeztem az Amerikai psychót, és utána egyből el is kezdtem dolgozni rajta. Épp a cselekményvázlatot írtam hozzá, amikor 1990 végén kipattant a botrány. Akkoriban még máshogy működött a nyilvánosság, ez a történet hosszú hónapokig lázban tartotta a médiát. Norman Mailer írt róla, Gloria Steinem is erről beszélt a CNN-en. Hatalmas celebritás lettem, hírhedt figura, az arcom ott virított a tévében és az újságok címlapján, az emberek felismertek az utcán. Ez az élmény beépült a Glamoráma szerkezetébe és cselekményébe, ott van például Victor Ward hasonmása. „Oké, van ez az ember, akiről mindenki beszél, de ez nem én vagyok. Az sem én vagyok, akinek a képe előtt három nő vitázik egy tévéstúdióban. Az a mondat sem az enyém, amit kiragadtak a kontextusából, és még véletlenül se próbálják megérteni, mit akartam közölni, csak hogy idiótának tüntethessenek fel.” Ez az élmény épült be a Glamorámába, a hírnév elidegenítő tapasztalata. De maga a botrány nem mozgatott meg, a kritikusok nem érdekelnek, amúgy is én vagyok a generációm legrosszabb kritikákat kapó írója, ahogy ezt már sokszor mondtam.
Netán büszke is erre?
Nem tudom. Mivel állandóan felhozom a témát, talán igen. De bőven van min aggódnom az életben, ahelyett, hogy azzal foglalkozzak, mi a baja velem az irodalmi elitnek.
És vajon mit érezne, ha a következő könyvéért mindenki rajongana, a kritikusokat is beleértve? Aggódna egy kicsit, hogy elvesztette a karcosságát?
Ahogy már beszéltük, a regényeim senkinek sem szólnak. Voltak élettársaim és közeli barátaim is, akik nem szerették a könyveimet. Semmi bajom ezzel. Azt se tudom, lesz-e még következő könyvem. Boldoggá tenne-e az egyöntetű siker? Nem. Kötve hiszem, hogy megtörténne, de más dolgok sokkal jobban foglalkoztatnak.
Kitartóan ostorozza – gyakran teljes joggal – a baloldalon manapság eluralkodó PC- és woke-kultúrát, ami meg akarja mondani a művészeknek, miről írhatnak és miről nem.
Hogyan gondolhatnám másképp? Természetes emberi hajlam, hogy lázadjunk ez ellen. Ez nem olyan, hogy vagyunk mi és van a másik oldal, és mindkettő mellett szólnak észérvek. A másik oldal a vegytiszta idiotizmus, ami a saját elborult utópiája ködében bolyong. Nincs köze a valósághoz, és elszakadt az alapvető emberi tapasztalatainktól. Az egész megrekedt egy gimis előadás szintjén. De nem akartam a szavába vágni, fejezze be nyugodtan a kérdését.
Csak azt akartam hozzátenni, hogy Magyarországról nézve kissé más fénytörést kap ez a kérdés. Persze eljutnak hozzánk ezek a hollywoodi trendek és kultúrharcok – van Netflix, HBO és Disney+ –, de több mint egy évtizede a jobboldal dominálja a magyar politikát, amely legalább annyira ég a cenzúrázás vágyától, mint a woke élharcosai. Manapság például törvényileg szorítják egyre szűkebb keretek közé, hol és hogyan árulhatnak a könyvesboltok olyan regényeket, amiben feltűnnek homoszexuális vagy LMBTQ szereplők.
Az előbb csak a baloldalon belüli szembenállásra reagáltam. De ha a teljes palettát nézzük, akkor igen, a szekértáborok között állok, és gyakran mindkét oldalt egyaránt borzasztónak találom. Talán azért bosszant jobban az az autoriter fordulat, ami az elmúlt nyolc évben lezajlott a baloldalon, mert korábban szegről-végről közéjük soroltam magam. Egy Los Angelesben felnőtt meleg srác voltam, aki igazából a demokratákkal értett egyet. Az egyetem alatt is úgy gondoltam, sok dologban igazuk van, de mára valami megváltozott. Nem hiszem, hogy én változtam volna, az empátiám és a világnézetem is ugyanolyan maradt, de az egyik politikai térfél mégis azt állítja, hogy velem lett valami baj. Nincs igazuk.
Ön szerint többet árul el egy emberről, hogy milyen zenéket és filmeket hallgat, mint az, hogy melyik politikai ideológiát vallja magáénak? Mert egyes szövegeiből úgy tűnik, mintha ezek mélyebben meghatároznák az identitásunkat.
Amikor az emberek leülnek egy asztal mellé és elkezdenek beszélgetni vacsora közben, az teljesen más, mint a közösségi médiában zajló viták. Létezik egy offline élet, és ebben az offline életben jól tudjuk magunkat érezni olyanokkal is, akiknek eltérő politikai nézetei vannak, vagy más filmeket és zenéket szeretnek.
Az online exhibicionizmus és jóemberkedés mérgezi meg a szellemi képességeinket és sorvasztja az empátiánkat. Eljuttat minket oda, hogy már képtelenek vagyunk egy olyan másik emberi lénnyel beszélgetést folytatni, aki mást gondol a világról, mint mi.
Az élettársam nemrég mondta, hogy vagy egy éve nem találkozott hús-vér emberrel, alig teszi a lábát a lakásból, viszont egész nap online kommunikál. Én pár évtizeddel idősebb vagyok, így van egy szélesebb baráti köröm, akikkel még az internet előtt ismertük meg egymást, és időnként elmegyünk vacsorázni. Ő viszont arról panaszkodott, hogy nem is tudja, képes-e még beszélgetni élőben emberekkel, miközben a neten állandóan vitákat folytat.
A szilánkokra visszatérve: voltak szórványos hírek arról, hogy HBO-sorozat készülhet belőle, aminek ön írná a forgatókönyvét és Luca Guadagnino rendezné. Hogy áll ez a projekt?
Az HBO-val még tavaly októberben állapodtunk meg, jóval a regény megjelenése előtt. Mindenki imádta az ötletet, a producerek, az HBO és én is, mint a sorozat egyedüli forgatókönyvírója. Itt nem lesz írócsapat, megvan a könyv, fölösleges lenne másokat felbérelni az adaptációra. Írtam néhány cselekményvázlatot az első epizódhoz még a sztrájk előtt, hogy legalább kapjak egy kis fizetést. Luca Guadagnino tényleg képbe került, találkoztunk is vele, és ő is nagyon lelkesnek tűnt. Viszont még nem szerződött le, talán a pénzben nem állapodtak még. És most itt lebegünk, mindenki akarja a dolgot, de az írósztrájk alatt nem is nagyon lehetett továbblépni. Nem tudom, ki szivárogtatott a projektről. Valaki látta Luca Guadagninót az Eufória fiatal sztárjával, Jacob Elordival ebédelni, így egyből azon spekuláltak, hogy ő lesz a főszereplő. De ez fake news. Reméljük, hogy Luca tényleg megrendezi, én nagyon örülnék neki, de más rendezőket is érdekel a projekt. A lényeg, hogy ez még fejlesztés alatt áll, nem értünk el a produkciós szakaszba. Azt pedig már több tucatnyi alkalommal láttam a pályán során, hogy gyakran ennél tovább nem is jut egy-egy sorozatötlet. Maradjunk tehát abban, hogy meglátjuk.
Ezek szerint kedveli Luca Guadagnino munkásságát?
Azért gondoltunk rá, mert ez a történet tele van érzékiséggel, szexualitással, meztelenséggel, tinédzserekkel. Így azonnal eszünkbe jutott a Szólíts a neveden, és ahogy Luca abban a filmben hozzányúlt az alapműhöz, a férfitest idealizálásához, illetve a női testéhez is, mert Timothée Chalamet-nak volt egy szexjelenete egy lánnyal is a szülei házában. A Vakító napfényben című filmje is meggyőzött, ahogy a meztelenséget filmre vitte abban a napsütötte, mediterrán tengerparti víkendházban. Hiába játszódott egy olasz szigeten, az egészben volt egy Los Angeles-i vibe is számomra.
Ráadásul horrort is forgatott már.
Igen, ahhoz is van érzéke. A Suspiriának baromi nyomasztó hangulata volt, még ha összességében nem is működött. És valljuk be, semmi szükség nem volt egy Suspiria remake-re. Dario Argento elkészítette a maga a mesterművét, amit ostobaság három órás filmmé dagasztani és belekeverni a holokausztot. Ez olyan, mintha Ingmar Bergman forgatná újra a Péntek 13-at. Mikor Luca Los Angelesben járt, leültünk vacsorázni, és mindenképp meg akarta mutatni új filmjét, a Bones and All című romantikus horrort. Ugyan annak sem lettem a legnagyobb rajongója, de a hangulat, a horrorisztikus elemek, a hangok, a zene, a ‘80-as évekbeli közeg nagyon a helyén volt. A részletek tehát meggyőztek, hogy tényleg ő a megfelelő ember a feladatra. De még nem tudjuk, mi lesz.
Most dolgozik valamin?
Akarok egy filmes könyvet írni.
Megirigyelte Tarantinót?
Tarantinóval jó ideje beszélgettünk erről, csak ő beelőzött a sajátjával, amit nagyon szórakoztatónak talált. Azt mondta, nem is érti, miért nem írtam meg korábban az én verziómat, mert a podcastomban tíz éve állandóan filmekről beszélek. De tényleg beelőzött, és nagyon szerettem a Cinema Speculationt. Bizonyos tekintetben én is ilyet akarok írni, tartalmában viszont eléggé más lesz, mert nagyon különböző filmekért lelkesedünk. Belőlem hiányzik a szenvedélyes szerelem a B-filmek és exploitation-filmek iránt, amire Quentin alkotói világa épül. Állandóan emaileket küldözget nekem, hogy muszáj ezt vagy azt az obskúrus filmet megnézem, ami abszolút bukás volt annak idején, tele van másodvonalbeli színészekkel, és eleve csak az USA déli államainak autós mozijaiban mutatták be. Meg szoktam nézni ezeket, és értem is nagyjából, mi lelkesíti őt, de az én ízlésem sokkal mainstreamebb. Inkább olyan filmekről írnék, mint az Apokalipszis most, vagy felidézném, hogy mentem el a Halloween egy különleges vetítésére a legjobb barátom szüleivel. 1978 nyara volt, és fogalmunk sem volt, mire számítsunk. Csak a moziban döbbentem rá, hogy ez az élmény mindent megváltoztat, annyira nagy hatása lesz a filmnek. A fejezetek egy-egy esemény köré épülnek, ami akkoriban történt velem, amikor az adott filmet láttam. Nemcsak régi alkotások lesznek, egészen a Top Gun: Maverickig is eljutunk majd.
A Top Gun: Maverick milyen fontos eseményhez kötődik az életében?
Az eredeti Top Gunt annak idején a legjobb barátommal néztük meg, és azonnal átjöttek a meleg áthallások. Lehet, hogy az alkotók nem is voltak tudatában, de melegként ez teljesen nyilvánvaló volt. Tarantinónak van is erről egy sziporkázó monológja a Sleep with Me című filmben, ahol kielemzi, hogy a film gyakorlatilag egy meleg vágyfantázia. Aztán tavaly megjött a mozikba a Top Gun: Maverick és a bemutató hetén öngyilkosságot követett el az a barátom, akivel az eredetit megnéztük 1986-ban. Az így felkavart érzésekről készítettem egy teljes podcast-epizódot, és ezek a könyvben is nagy szerepet kapnak majd. De kitérek a Fekete párduc-botrányra is, amibe azért keveredtem, mert leszóltam a filmet. Rengetegen rasszistának bélyegeztek, és a „fekete Twitter” napokig fortyogott a kijelentésem miatt.
Visszanézi a filmeket, amikről ír, vagy itt is inkább az emlékeire épít?
Attól függ, mennyire fontosak a részletek. Nem hiszem, hogy írok olyanról, amit ne ismernék elég alaposan. Alapvetően ez a könyv is a nosztalgiában gyökerezik majd.
