Belépek a Császár-Komjádiba, balkéz felől hatalmas márványtáblán a magyar úszósport olimpiai-, világ- és Európa-bajnokainak nevei, azoké, akik már nincsenek velünk. Mindig úgy megyek be edzeni és úgy jövök ki utána, hogy megsimogatom a szüleim nevét. Így köszönök nekik. Csupán egy érintés, de jólesik.
Apu tíz éve ment el, tudom, nem lehet már ott, ahol ülni szokott, mégis, amikor kiérek a medencéhez, oldalra pillantok. Energiát ad.
Híres vízilabdás jön szembe, apu csapatának egyik óriása, rám mosolyog. Azt mondja:
Én is nap mint nap úgy lépek be, hogy odalesek a helyére. És azt is látom ám, ahogy megsimogatod őket az előcsarnokban. Én is csinálom. Sokunknak hiányoznak.
Azt érzem: van egy hely az univerzumban, ahol jó nekem.
Készülök becsobbanni a vízbe, deszka, kézellenállás, szemüveg, minden a helyére kerül, amikor megszólít egy hölgy.
„Ne haragudj, otthon felejtettem az úszószemüvegemet. Van nálad véletlenül egy felesleges? Gondoltam, kitől, ha nem tőled sikerülhet szereznem.”
„Talán akad” – válaszolom, és bár utálom a szemüveget (a mi időnkben még nem volt szükség rá), akad egy tartalék a táskámban.
Leúszom a penzumot, élvezem a mozgást, szeretem, hogy közben gondolkozhatok, emlékezhetek, vagy épp tervezhetem a jövőt.
Kászálódom ki a vízből, a hölgy hozza vissza a kölcsönkapott szemüveget. „Köszönöm! Egyébként anno te voltál a gyakorlatvezetőm az Ortopéd Klinikán. Sokat köszönhetek neked. Például te tanítottál meg minket arra, hogyan kell kezet mosni betegvizsgálat előtt.”
Ez nagyon is stimmel, mert nekem már bőven a Covid előtt is a kézmosás volt az egyik vesszőparipám, hiszen Semmelweis óta tudjuk, mennyi bajt képes megelőzni egy egyszerű, de alapos kézmosás, fertőtlenítés.
Van egy csuda könyvem, mindenféle bölcsesség található benne, többek között az, hogy senki sem lehet olyan magányos, hogy valaki ne figyelje, sőt, mindenki találhat követőkre. És most megmelengeti a szívemet, hogy valaki évtizedek múltán is hasznosnak ítéli, amit tanult tőlem, boldoggá tesz, hogyha az ember jó helyen és jól képvisel egy jó ügyet – annak végtelen pozitív hozadéka lehet.
És még nincs vége a napnak: a délutáni rendelésen tehetséges úszókislányt hoznak a kolléganőmhöz. A szülei mesélik, hogy versenyek előtt rettentően izgul a gyerek, emiatt messze alulteljesít. Abban kérik a tanácsomat, hogy miként lehetne ezt orvosolni.
„Feleléskor is izgulsz?” – kérdezem a sporttársnőt.
„Sajnos igen” – feleli.
Az jut eszembe, hogy ez egy alaptípus, sajnos nincs rá csodaszer.
Kérdi a lány, hogy én is izgulós voltam, vagyok-e.
Én is izgultam, de szerencsére az jóféle izgalom volt, nem lehúzott, hanem feldobott. Olyannyira, hogy edzésen még megközelíteni sem tudtam a versenyeredményeimet.
„De jó neked!” Sóhajt.
„Figyelj, azért lehet javítani a helyzeten. Én a helyedben választanék egy kabalababát, mondjuk Szenillát a Némóból, tudod, aki mindig azt mondja, hogy ússz, csak ússz tovább. Nekem egy troll volt a kabalám, jött velem a rajtkőhöz is, és segített. Te is vidd magaddal a kedvencedet, tedd a székre a melegítő és a köpeny mellé, hátha átveszi tőled a nyomasztó drukkot.”
Felcsillan a szeme! Én pedig reménykedem, hogy beválik a módszer. Mindenesetre abban maradunk, hogy jelezni fogja az eredményt.
1975 ben abbahagytam a versenyzést, de úszó vagyok, voltam és maradok, ameddig csak élek, és ennek nagyon örülök.
