A függőség olyan betegség, amelynek a vége – felépülés nélkül – börtön, intézet vagy halál
– ez áll feketén-fehéren a Narcotics Anonymous (NA) alapvetései közt. A szervezet működése egyszerű, mégis izgalmas: függők segítenek függőkön, akik abból merítenek erőt a felépüléshez, hogy hasonló pokoljáráson mennek vagy mentek át, amelyet okozhatott drog, alkohol vagy bármilyen kémiai függőség.
Hogy az NA magyarországi szervezete milyen fontos szereplője az európai függők felépülésének, azt jól mutatja, hogy idén Budapesten rendezik meg az éves európai konferenciát (ECCNA38), a magyar pályázat Finnországén és Hollandiáén kerekedett felül. Augusztus 11. és 13. között ezres nagyságrendben várnak az ELTE lágymányosi campusára felépülő függőket, ahol workshopok, gyűlések, aukciók, koncertek és bulik alkotják a program gerincét, ami azonban ennél is fontosabb: egymással kapcsolódhatnak azok, akik hasonló nehézségekkel küzdöttek. A korábbi szerhasználat természetesen nem feltétele a részvételnek, nemcsak NA-tagokat várnak, hanem bárkit, aki nyitott a témára, hiszen a konferencia célja egyúttal az érzékenyítés is.
Összegyűlik 1200–1800 felépülő függő a világ minden pontjáról. Idejön majd valaki Indiából vagy Pakisztánból, egy szavát nem értem, mert nincsen közös nyelvünk. De a szemébe nézek, és tudom, hogy mit érez. Megmagyarázhatatlan élmény
– vázolta fel az esemény lényegét Péter, az NA Hungary PR-ért felelős önkéntese. Az eseményt nagyjából két hónappal megelőző sajtótájékoztatót követően lapunknak elmondta: azt szeretnék, hogy ahhoz is eljusson a találkozó híre, aki még épp szert használ. Jöjjön el, és lássa meg, hogy igenis van remény – amely nem mellesleg az egész esemény jelszava is.
Dr. Szemelyácz János pszichiáter, addiktológus, aki szintén részt vett az európai találkozó kapcsán rendezett sajtótájékoztatón, a színpadon elmondta, ahogyan a világháborúk után a poszttraumás stresszben szenvedő katonák is a hasonló problémákkal küzdő bajtársaik körében találtak kapaszkodót, az önsegítő terápiás közösségek a mai napig ezen a módszertanon alapulnak: az hasonló élményeket megélt társak kölcsönösen segítik át egymást a nehezebb időszakokon.
Egy ilyen közösségnek megtartó ereje van
– hangoztatta a pszichiáter.
És bár egyszerűnek hangzik a felépülés első, legfontosabb lépését jelentő segítségkérés, valójában minden tekintetben ez a legnehezebb mozzanata a gyógyulásnak. Egyrészt nehéz beismerni azt, hogy valaki függő, még nehezebb eljutni arra a szintre, hogy segítséget kérjen, másrészt a hazai drogpolitika sincs a helyzet magaslatán. Míg Magyarországon az alkoholfogyasztás a társadalmi élet szerves része, addig az alkoholizmus szőnyeg alá söpört tabu – ahogyan azt a fiókban pihenő nemzeti alkoholstratégia is mutatja –, Bár 2012-ben a magyar Országgyűlés Európa legszigorúbb drogtörvényét fogadta el, és a 2013-ban életbe léptetett Nemzeti Drogellenes Stratégia kábítószerektől tiszta Magyarországot ígért, a Drog Fókuszpont tavalyi jelentése szerint a nyolcéves terv 2020-ban lejárt, „új, kábítószerügyet magában foglaló stratégiai dokumentum elfogadására 2022 decemberéig nem került sor.”
Mindezt nehezíti az is, hogy a drogfüggőséget még az alkoholizmusnál is nagyobb, láthatatlanabb stigma övezi, amely a függők viselkedésében is megmutatkozik. Egy droghasználónál nagyon gyakran fő motiváció az elbújás, az elmenekülés, emiatt még kevésbé szembetűnő egy olyan probléma, amely több embert érinthet, mint ahogyan azt hinnénk. Péter szerint ezt tetézi, hogy
társadalmilag arra vagyunk szocializálva, ne beszéljünk a problémákról. Még akkor se beszéljünk arról, hogy ég a ház, ha mindenki számára világos, hogy lángol – hátha a másik nem látja, hogy ég. Valójában sokkal többet tudnánk segíteni azzal, ha mind azt a pici őszinteséget bedobnánk, hogy nem zárom el magam a problémától.
Az NA egyik célja, hogy egyrészt a probléma, másrészt az arra kínált megoldás is láthatóvá váljon. Míg az alkoholfüggőséggel küzdők megsegítésére szolgáló Anonim Alkoholisták (AA) már beépültek a köztudatba, addig a drogfüggőket támogató NA korántsem közbeszéd tárgya, holott nap mint nap rengeteg embert rántanak ki a függőségből, és segítenek nekik tisztának maradni. Az európai találkozó apropóján megnéztük, hogyan is működik ez az önkéntes alapon szerveződő közösség.
A te bajod az én bajom is
A Narcotics Anonymous (NA) idén jubileumot ünnepel: éppen hetven éve, 1953-ban merült fel az akkor már majdnem két évtizede működő, az alkoholfüggőséget betegségként kezelő Anonim Alkoholisták csoport néhány tagjában, hogy távolról sem az alkohol az egyetlen szer, amely függőségbe taszítja az embereket. Az AA által használt tizenkét lépéses modellt és az alapelveiket felhasználva megalkották a saját közösségüket, ahová minden olyan embert vártak, akik valamilyen kémiai anyagtól függtek – legyen szó gyógyszer- vagy drogfüggőkről, sőt, alkoholbetegekről is. A magukat Narcotics Anonymousnak elnevező új mozgalom a templomok alagsoraiból nagyon hamar népes társasággá nőtte ki magát, amely ma már világ több mint 130 országában van jelen, és az AA után a második legnagyobb, függőséggel küzdőket tömörítő szervezet a világon. Simon, az NA európai részleg PR-főnöke a sajtótájékoztatón elmondta:
Az NA víziója, hogy egyetlen drogfüggőnek se kelljen úgy meghalnia, hogy sosem hallott az NA-ról.
A tizenkét lépéses modellt követve a cél a gyógyulás, a függőségtől való szabadulás ünneplése és népszerűsítése. A szervezet sajátos, fordított piramishoz hasonló struktúra alapján működik: a legfontosabb elemei a legújabb tagok, az úgynevezett újonnan érkezők, akik a leszokásuk első 30 napjában vannak. Módszertanuk nagyon hasonló az AA-hoz: fő működési elemei a gyűlések, ahol a függők alkotnak sorsközösséget függőkkel, alapvetően nem a szerhasználatról, hanem az azzal kapcsolatos érzésekről nyílnak meg. Az NA-nál mindenki önkéntes és mindenki függő, ahogy Simon saját életútján keresztül is érzékeltette, a kulcs a kollektív veszteség-feldolgozás:
Az mentette meg az életemet, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik úgy drogoztak, ahogy én, és abbahagyták.
Az NA 1996 óta van jelen Magyarországon, több mint két évtized alatt jutott el arra a szintre, hogy toronymagasan nyerje meg pályázatával az európai találkozó rendezésének jogát.
Üljünk körbe és gyógyuljunk
Az NA tevékenységének legfontosabb színterei a gyűlések, amelyekből ma már egész Magyarország területén szép számmal lehet válogatni, összesen 21 településen vannak jelen. A fővárosban minden napra jut belőlük több is, amelyek közt vannak tematikusak – férfiaknak, nőknek szóló gyűlések, LMBTQ-tematikájúak –, de angol nyelvűek is. A koronavírus-járvány hozadékaként megmaradtak az online gyűlések is, amelyek ugyan más élményt biztosítanak, vannak, akik ezeket részesítik előnyben. A gyűlések lényege a kapcsolódás, a függőséggel való küzdelem közös megélése, nagyon erős a kollektívába vetett hit. Mindennek megértéséért oda indultam, ahol ezt első kézből láthattam: egy NA gyűlésre. Míg ezek nagy része zárt, csak függők által látogathatók, az NA honlapján jelzik azokat, amelyeken bárki részt vehet.
Ez nem egy szekta
– kaptam válaszul sokadik, talán túlságosan is óvatoskodó kérdésemre azt firtatva, pontosan mi is fog történni egy ilyen eseményen, de maga az élmény nagyon hamar elpárologtatja egy kívülállóból mindazokat a kétségeket, félelmeket, sztereotípiákat, amelyek övezhetik a drogfüggőket. Például azt, hogy az ember akaratlanul is összetört, szomorú, akaratgyenge embereket vizionál, akikre a társadalom rásütötte a levakarhatatlan drogos bélyegét, ám az első tapasztalatok nem is állhatnak távolabb ennél: nagy mosollyal és végtelenül kedvesen köszöntik egymást a tagok, és a kívülállókat is hihetetlen melegséggel fogadják.
Bár délelőtti az időpont, bőven a munkaidő közepén, a Budapest belvárosában található alagsori terem szinte teljesen megtelik, rögtön tapintható valamiféle láthatatlan sorsközösség a tagok közt. Már első látásra olajozottan, szinte koreográfia szerint működik az egész, mindenki pontosan ismeri a dolgok menetét, a strukturáltságról később kiderül, hogy a felépülés szempontjából nagyon fontos jelentőséggel bír. A gyűlések mindig egy adott tematika alapján szerveződnek: míg az egyiken a bizalom a hívószó, a másikon a szolgálat – így nevezik azokat a feladatokat, amelyeket gyógyuló függők elvállalnak, és amelyek felelősséggel ruházzák fel őket, ezzel adva keretet a felépülésnek. Szolgálat bármi lehet, kezdve az olyan, kívülről aprónak látszó gesztusoktól, mint a gyertya meggyújtása, a nassolnivalók beszerzése vagy épp a székek ki-és elpakolása: bármilyen olyan kötelesség, amelyet a felépülők magukénak érezhetnek. Maga a gyűlés is pontos, láthatóan mindenki által ismert rítusok mentén zajlik:
Az igazán lényeges rész azonban ezt követően jön: az úgynevezett megosztásokra fejenként néhány perc áll rendelkezésre. Ez a gyűlés legintimebb része: a függők saját legbelsőbb tapasztalataikat, félelmeiket, gyógyulásuk folyamatát, örömeiket osztják meg a többiekkel – bármit, ami kikívánkozik, és amely hozzájárul ahhoz, hogy kimondva kicsit könnyebbé tegye a lelket. Alapszabály, hogy nem párbeszéd formájában zajlik mindez, senki sem véleményez, legfeljebb más mondandójára reflektálva saját élményeit osztja meg. De más, kívülállóként elsőre furcsa szabályról is értesülök: senkinél sem lehet szer, amennyiben mégis, azt a gyűlés előtt ki kell vinni, ahogy a helyiség vécéje sem zárható, nehogy valaki késztetést érezzen a szerhasználatra.
Azt is megtudom, hogy míg ebben a közösségben nincsenek tabuk, az, hogy ki milyen intézményben fordult meg vagy milyen szert használt, mégis ennek számít – ez a tény nehezítené az azonosulást, és akaratlanul is szintezné a felépülőket. Ezzel együtt felmerül a legfontosabb kérdés: ki számít függőnek? A szervezet kiadványában egy sor kérdés szerepel annak megállapítására, ki a függő, ám a végső válasz így is az adott személyre van bízva: belátja-e, átvette-e már a szerhasználat az élete felett az uralmat, és ami még fontosabb: akar-e mindezen változtatni. A gyűlésre érkeznek olyanok, akik évtizedek óta tiszták, és olyanok is, akik csak pár órája – az utolsó tíz perc azok számára van fenntartva, akik aznap fogyasztottak tudatmódosító szereket.
Megvan-e benned a használat abbahagyásának szándéka?
– kérdezik tőlük, és az erre érkező igen válasz és a taps kovácsolja közösséggé ezeket az embereket. Az NA tagságnak ugyanis egyetlen feltétele van, amelyet rendkívül komolyan vesznek: meg kell lennie az illetőben a drogokkal való felhagyás vágya. A kíméletlenül őszinte vallomásokon túl a gyűlések leglényegesebb eleme az a nyitottság és kedvesség, ahogy a résztvevők egymás felé fordulnak: rengeteg a testi kontaktus, a kézfogás, az ölelés, az ember akkor is nagyon hamar a közösség részének érzi magát, ha sosem küzdött függőséggel.
Az egymás iránti nyitottságot mi sem mutatja jobban, hogy két felépülő függő is készségesen vállalkozott arra, hogy saját kálváriájáról és felépüléséről meséljen. Arról, hogyan találták meg problémájukra a megoldást az NA-ban, egyúttal a gyűlések során felmerülő kérdéseimre is válaszoltak.
Klára az interjú idején 2024 napja volt tiszta – a szerek nélkül, tisztán töltött napok száma komoly identitásképző a függőknél, amelyet mindenki pontosan nyilvántart. Ahogy ő fogalmaz: a függők saját maguknak is eladnak egy sztorit, miért használnak szereket, az övé éppen az volt, hogy az évtizedek óta jelen levő inszomniáját orvosolja a tudatmódosítókkal. Ő maga hosszú évek után, 2016 karácsonyán jutott el a mélypontra. Bár a köznyelvben is használt kifejezés elsőre jobban érthető, Szemelyácz a sajtótájékoztatón a hivatalos terminológia alapján úgynevezett katartikus kulcsélményként azonosította mindezt, amely egy morális válság, egy olyan pont, ahová sosem hittük volna, hogy valaha is kerülhetünk. „Ahhoz, hogy elindulj a tisztaság útján, kell egy mélypont. Van, akinek ez magasan van, van, akinek mélyen” – magyarázza Klára. Az övé az volt, amikor a függőségéből kifolyólag már nemcsak arra gondolt, hogy meg akar halni, hanem ennek a gyakorlati kivitelezésén is elkezdett agyalni.
Egy lelkész irányította el az AA egyik csoportjába, alacsony küszöbű intézményben – így nevezik azokat a rehabilitációs központokat, ahonnan kijárhatnak a páciensek – is megfordult, ám a biztos megoldást végül az NA jelentette. Jelenleg heti 4–5 gyűlésre jár, ha éppen kevésbé van jó passzban, heti 5–6-ra is.
Itt találtam meg azt a mentalitást meg azt a közösséget, ahol el tudom képzelni azt, hogy tiszta tudok maradni
– meséli, hozzátéve, hogy a függőségből való felépülés egyik legfontosabb eleme az önismereti munka, az, hogy ne a régi énünket akarjuk visszakapni, hanem jobb emberré akarjunk fejlődni. A segítségkérés egy érdekes aspektusát is megvilágítja, amelyre épp az önismereti munka során jutott el: „Ha te nem kérsz segítséget, azzal a másikat megfosztod a segítségnyújtás lehetőségétől.” Márpedig az NA-nak nemcsak a segítség kérése, de annak megadása is legalább olyan fontos része. Az AA-hoz hasonlóan itt is úgynevezett szponzorokat, azaz a felépülésben már előrébb tartó függőket választhatnak állandó segítőül, de a közösség segítőkészségére is számíthat bármelyik tag.
Ő ad választ arra a kérdésemre is, amely már a gyűlés alatt is foglalkoztatott: a felolvasásokban nagyon gyakran használják az „Isten” vagy a „felsőbb erő” kifejezést, amely azonnal felveti, mekkora szerepet játszik a vallás az NA-ban. „Ez egy spirituális, nem vallási közösség” – hangzik a válasz. A gyógyulásban ugyanis fontos szerepet játszik egy, az illetőnél nagyobb erő, amelyre nagyon gyakran hivatkoznak. Ezt valaki a vallásban, valaki a spiritualitás különféle ágaiban találja meg, mégis egy univerzális dologról beszélünk, amelyet ért a vallásos és az ateista is.
Klára által jutottam el Boldizsárhoz, aki nyolc éve tiszta, ám közel egy évtized kellett ahhoz, hogy végül az NA-nál találja meg a neki megfelelő segítséget. Először tizenhat évesen nyúlt a szerekhez, saját bevallása szerint a teljesítménykényszer miatti szorongásának enyhítésére. Húszéves volt, mikor tudatosította, hogy baj van, ám csak a kerülőutak jöttek: függőségén az egyetemi élet, és az azzal járó bulizás sem segített, több pszichiáteren és pszichológuson is túl volt. Ez utóbbiak ideig-óráig segítettek, ám, ahogy fogalmaz, hiába tettek jót, gyakran tíz perccel később már újra szorongott.
Harmincéves koráig hol tiszta volt, hol visszaesett, nem találta meg azt a módot, miként tehetné le végleg a szereket. Míg egy pszichiáter a rehabot ajánlotta, egy művészetterápiával foglalkozó szakember szerint – mivel voltak funkcionáló területek az életében – a rehabbal csak ártottak volna az ezek által képzett stabil pontoknak. Ő irányította az NA-hoz, ahol végül megtalálta a neki való segítséget:
Stabilitást és biztonságot adott, hogy olyan helyre járok, ahol hasonló problémákkal küzdő emberekkel találkozom. (…) Ha nem lettem volna benne a tizenkét lépéses programban, már egészen biztosan visszaestem volna.
Úgy véli, hogy a mélypontok mellett az a legfontosabb, hogy kiszabaduljon a függő a tagadásból, mert egészen addig nem fog segítséget kérni, amíg nem látja be, hogy problémás a szerhasználat.
Mindketten egyetértettek abban, hogy egy drogfüggő számára a felépülésben nincsen kötelező haladási irány, hiszen minden függő más, ahány ember, annyiféle felépülési út. Van, aki nem tudja egyedül abbahagyni a szerhasználatot, annak szüksége van a rehabra vagy egyéb, kórházi terápiára – a gyűléseken is többen vallottak korábbi ilyen jellegű élményeikről –, másokon segíthet a pszichológus, pszichiáter, sokaknak viszont az NA válik be, megint mások kombinálják ezeket. Ahogyan a program egyik kiadványában is írják: „a felépülés nem ér véget azzal, hogy tiszták vagyunk. Miközben távol tartjuk magunkat a drogoktól (ez vonatkozik az alkoholra és a marihuánára is), szembesülünk azokkal az érzésekkel, amelyeket azelőtt sosem tudtunk sikeresen kezelni.” A gyűléseken épp ez történik: mindenki lehetőséget kap arra, hogy kibeszélje magát, és a tapasztalatok alapján kifejezetten hatékony módszer ez sok függő számára.
Szemelyácz ugyancsak azt hangsúlyozta, hogy mivel minden felépülési út egyénfüggő, az igényeik és a nekik legjobban fekvő gyógyulási módszerek is különbözhetnek. Hozzáteszi azonban, az NA egyik nagy erénye, hogy nem szakítja ki az embert az elvonókhoz hasonlóan a természetes közegéből: „Azért szeretem az NA-t, mert hiszek abban, hogy az embernek abban a környezetben kell elkezdenie felépülni, amelyben a mindennapjait éli.”
Érzelmi másnaposság és iszonyú nagy energiák
– így foglalta össze Boldizsár azt, hogy milyen impulzusokat ad majd a konferencia, amelyet szinte tapintható izgalommal várnak az NA-tagok. A felépülő függő szerint, amellett, hogy a résztvevők számára óriási élmény lesz külföldi NA-tagokkal találkozni, a konferencia lényege az is, amelyet Péter is kiemelt: alapvetően a függőséggel kapcsolatos prekoncepciókat kéne megváltoztatni a fejekben. Nemcsak a függőket, a hétköznapi embert is megszólítani, megmutatni azt, hogy a függőség a lehető legváltozatosabb formában van körülöttünk – gondoljunk csak az olyan, társadalmilag már-már elfogadottnak számító függőségekre, mint a dohányzás, vagy épp az, ha egy tinédzser napokat tölt a gép előtt –, és azt, hogy ezekre igenis van megoldás.
A résztvevők kapcsolódásán és a tisztaság ünneplésén túl tehát mindenki számára fontos fontos üzenetet hordoz az európai találkozó, amelyet Péter így foglalt össze:
Ha csak egyetlen függőt is kisegítünk a bajból, akkor már megérte. A másik, hogy Magyarországon jó, ha érzékenyítjük az embereket. Az alkoholfogyasztás trendi – ez így van a magyar köztudatban benne, hogy elmész egy vendégségbe, iszol. Ciki, ha nem iszol. Az a cél ezzel a találkozóval, hogy kikerüljünk a pincéből, hogy eljussunk arra a pontra, hogy kint legyenek a táblák: ha drogproblémád van, gyere hozzánk.
