Nem tudnak nélkülünk létezni
– foglalta össze velősen a stúdiók és a színészek közt kialakuló patthelyzetet a színészcéh vezetője, Fran Drescher, azt követően, hogy 63 év után ismét olyan sztrájkba kezdtek a már hónapok óta protestáló forgatókönyvírókkal együtt, mely kétségkívül alapjaiban rengeti meg a filmipart.
Hollywood számára meglehetősen sötét jövőt jósolt az májusi nap, amikor a forgatókönyvírók hosszú és eredménytelen egyezkedést követően közös megegyezéssel letették klaviatúráikat és tollaikat, majd sztrájkot hirdettek. A közel 20 ezer főt számláló, forgatókönyvírókat tömörítő céh, a Writers Guild of America (WGA) jelezte így a filmeket és sorozatokat gyártó klasszikus stúdiókat és streamingszolgáltatókat tömörítő szövetség, az Alliance of Motion Picture and Television Producers (AMPTP) számára, hogy a béremelést sürgető követeléseik mellett a streaming és a mesterséges intelligencia színre lépése miatt is egészen új játékszabályokra van szükség a forgatókönyvírók alkalmazása terén. Az okokról és a következményekről itt írtunk részletesen, itt pedig azokat a sorozatokat, filmeket és szórakoztató műsorokat sorakoztattuk fel, melyeket már a sztrájk hajnalán befolyásolt a munkabeszüntetés.
Míg a forgatókönyvíró a mezei néző számára a sorozatok és filmek szürke eminenciása, hiánya akkor lesz igazán szembeötlő, ha újabb évet csúszik a Stranger Things, vagy más, régóta várt produkciók meg sem valósulnak. Az említett cikkünket májusban így zártuk: „Azt egyelőre nem tudni, hogy a forgatókönyvírók mostani, streaming ellen indított harca ugyanúgy felforgatja-e a globális tömegkultúrát, ahogy a tizenöt évvel ezelőtti sztrájkjuk tette.”
Két és fél hónappal később erre már szinte borítékolható a válasz: az egyelőre feloldhatatlannak tűnő konfliktus biztosan rányomja a bélyegét Hollywoodra. A májusban beharangozott tárgyalások nemhogy nem vezettek eredményre, de elmérgesedtek: a WGA azzal vádolta az AMPTP-t, hogy megpróbálja megosztani a céheket, hazudik, és semmibe veszi az írók követeléseit. A 2008-as írósztrájknak az vetett véget, hogy a rendezők céhének (Directors Guild of America – DGA) sikerült megállapodnia az AMPTP-vel a béremelésről, ennek hatásaként az írók is visszavonulót fújtak. A két említett fél most ugyancsak megállapodott – fizetésemelést és magasabb jutalékot kapnak –, ám a WGA szerint ez nem lesz elég.
Az ügy jelentőségét jól mutatja, hogy amíg írósztrájkra volt már példa ebben az évezredben, arra, hogy a színészek és az írók együttesen vonultak utcára, csak egyszer, annak is már 63 éve: akkor éppen Ronald Reagan robbantotta ki, aki amellett, hogy akkoriban még színészként dolgozott, 1947 és 1952 között az akkor még csak simán SAG-nak nevezett színészcéh elnöke volt, és akit a zavargások idejére visszahívtak. Ekkor ugyancsak egy technológiai vívmány, a televízió miatt nem voltak hajlandók dolgozni a színészek. A mozgatórugók nagyon hasonlók voltak: a filmgyártás egy olyan újítással került szembe, mellyel minden háztartásba elhozhatták a filmnézés örömét. A nézők és a stúdiók is jól jártak vele – akárcsak most –, csak épp azok nem profitáltak a belőle, akik a képernyőkön szerepeltek. 1960-ban az írók 148 napig, a színészek hat hétig sztrájkoltak, végül járulékokkal, nyugdíjtámogatással és speciális kompenzációval érte el az akkor még Guild and the Alliance of Television Film Producers néven működő céh a békét. A munkabeszüntetés miatt akkor olyan filmek forgatásai álltak le, mint a Modern kaméliás hölgy (Elizabeth Taylorral a főszerepben) és a Marilyn Monroe nevével fémjelzett Let’s Make Love.
Az írók idén májusban induló sztrájkját rengeteg A-listás színész támogatta, ám hivatalos és egységes fellépés nem történt. Egészen mostanáig: a színészeket tömörítő SAG-AFTRA szerződése június 30-án járt le az AMPTP-vel, az egyezkedéseket július 12-ig kitolták, ám kilátásba helyezték, hogy amennyiben nincs megállapodás, ugyancsak sztrájkba lépnek. Az eredmény ismert: július 13-án Drescher, a SAG-AFTRA elnöke egy kemény és szenvedélyes hangú beszédben sztrájkot hirdetett.
Mi vagyunk az áldozatok itt. Áldozatot csinált belőlünk egy nagyon mohó entitás. Sokkol, hogyan bánnak velünk azok, akikkel együtt dolgozunk. (…) Nem lehet úgy megváltoztatni az üzleti modellt, mint ahogyan az történt, és közben nem számítani arra, hogy ezzel a szerződéseken is változtatni kell. Nem fogjuk engedni, hogy állandóan úgy alakítsanak ezeken a szerződéseken, hogy közben egyáltalán nem tartják tiszteletben, mi történik azzal az üzleti modellel, amelyet ránk szabtak. Mit kéne csinálnunk? Tologassuk a bútorokat a Titanicon?
– vázolta fel az elnök a AMPTP számára, hogy nem vesznek vissza a követeléseikből.
De kik ők pontosan?
A SAG-AFTRA 2012-ben alakult, miután a színészek céhe (SAG) és a televíziós és rádiós művészeket tömörítő szervezet (American Federation of Television and Radio Artists – AFTRA) összeolvadt. A céh a WGA-nál jóval több tagot, 160 ezer főt számlál, ide tartoznak a színészek, rádiós és tévés személyiségek, táncosok, énekesek, szinkronszínészek, statiszták, kaszkadőrök, modellek, azaz minden olyan előadóművész, akik filmes, tévés vagy rádiós produkciókban dolgoznak, de tagok az újságírók és médiaszakemberek is – ebből is jól látszik, hogy az ipar számottevő részéről van szó. Nem árt azonban tudni, hogy többféle konstrukció alapján szerződhetnek a SAG-AFTRA-val, a sztrájk jelenleg a filmes és tévés színészeket érinti. Szintén fontos adalék, hogy ugyan a sztrájk elsősorban az egyesült államokbeli produkciókat érinti, a céh első számú globális szabálya kimondja, hogy egyetlen tag sem dolgozhat egészen addig, míg a céh máshogy nem határoz – így az Amerikán kívüli produkciókban sem vállalhatnak munkát. Ebbe nemcsak a forgatás tartozik bele, hanem a sajtóesemények, interjúk, promóciós akciók is, a sztrájk ideje alatt tehát nem forgatnak és nem népszerűsítenek a színészek.
Látványosabb kiállással nem is indulhatott volna a megmozdulás: a múlt héten tartották az idei év két legnagyobb várakozással övezett filmjének bemutatóját, ahol a sztárok máris demonstrálták, mit jelent ha, sztrájkol Hollywood. Az Oppenheimer bemutatóját csak azért hozták előbbre egy órával, hogy a színészgárda még a munkabeszüntetés kezdete előtt megjelenhessen, majd miután felvonultak, Matt Damonék látványosan el is hagyták a vörös szőnyeget tiltakozásuk jeléül. A sztrájk értelmében nem fogadhatták el a stúdió vacsorameghívását sem, így amíg a filmet rendező Christopher Nolan a Universal fejeseivel vacsorázott, a színészek külön étkeztek. A Barbie premierjére Noah Baumbach, a film társforgatókönyvírója el sem ment, hiányával akart rámutatni arra, hogy az írók nélkül filmek sem lennének.
Mit akarnak a színészek?
A SAG-AFTRA az WGA követeléseihez nagyon hasonló igényekkel állt elő:
- magasabb minimálbér,
- sikerarányos járulékok a streamingen futó tartalmak utáni jogdíjakból,
- az egészség- és nyugdíjalapokhoz való hozzájárulások emelése,
- a mesterséges intelligencia kérdése – egyértelműbb szabályozást szeretnének arra vonatkozóan, hogyan használják fel digitális képmásukat a filmekben, sorozatokban, nagy hangsúlyt fektetve a hozzájárulásokra és az anyagi kompenzációra,
- a koronavírus-járvány óta elterjedt castingmódszer, a self tape-gyakorlat megreformálása – világosabb követelményeket szeretnének, illetve azt, hogy ne rójanak túl nagy terhet az ilyen módon szerepekre jelentkező színészekre, másrészt ne érje hátrány azt, aki élő szereplőválogatáson nem tud részt venni
Mit kínál az AMPTP, és miért nem elég ez a színészeknek?
Bár könnyű lenne azt gondolni a dühös nyilatkozatok és a semerre sem moccanó egyeztetések láttán, hogy az AMPTP nem kompromisszumkész, valójában hajlandó engedményeket tenni, igaz, a színészek céhét ezek korántsem nyűgözték le. Míg ők maguk „történelmi emelésekről” és „úttörő megoldásokról” beszélnek, addig a SAG-AFTRA elnöke szerint a két fél álláspontja több témában is nagyon távol áll egymástól. A színészek céhe július 13-án közzétette azt a listát, amelyben a követelések és az AMPTP reakciói is benne voltak, ebből pedig azt látszik, hogy bár több pontban is sikerült megegyezniük, a már vázolt főbb pontokban nem. Néhány nappal később az AMPTP is közzétette a javaslatait, íme a legfontosabb pontok, kiegészítve azzal, miért nem fogadja el a színészcéh azokat:
- a minimálbér olyan jellegű emelését ígérik, amire nem volt példa 35 éve – bár valóban a nyolcvanas években emeltek utoljára komolyabban a minimálbéren, a színészek által kért 11 százalékos emeléshez képest csupán 5 százalékot hajlandók adni.
- Jelentős emelések a nyugdíj-és egészségalapokhoz való hozzájárulások terén – az emelés mértéke egyrészt nem veszi figyelembe az inflációt, másrészt a mértékével ugyancsak nincsenek kibékülve a színészek. Emellett abban sem értenek egyet, hogy a 14 év alatti, nyugati parton dolgozó háttérművészek nyugdíjalapjához hozzájáruljanak-e: a színészcéh ragaszkodik hozzá, közleményük szerint viszont az AMPTP azzal érvelt, hogy a fiatalok szakmában maradása egyáltalán nem biztos, ezért nem érzik jogosnak a hozzájárulást.
- „Úttörő” javaslat a mesterséges intelligenciával létrehozott tartalmak szabályozására, ami védené az előadók képmásait illető jogokat – a színészcéh szerint nem adtak meg konkrét és szigorú irányelveket ezzel a területtel kapcsolatban, holott szükség lenne rá. A SAG-AFTRA szerint az AMPTP javaslata alapján az a háttérművészekből egy napi fizetés fejében egy úgynevezett digitális replikát gyártanának, amelyet később akárhányszor felhasználnának. Az AMPTP szerint azonban erről szó sincs, kompenzációt és beleegyezést kínálnak. Ez az egyik leginkább vitatott pont, amelyben egyáltalán nem bírnak közös nevezőre jutni a felek.
- Sokatmondó, hogy az AMPTP által közzétett listában meglehetősen kevés szó esik a streamingről. Csupán annyit kötnek ki, hogy 76 százalékkal emelnék a nagy költségvetésű műsorok után járó jogdíjakat, 58 százalékkal egyes színészek fizetését – a SAG-AFTRA ezzel szemben azt is követeli, hogy a sikermutatók alapján is kapjanak kompenzációt, amit főként az nehezít, hogy a streamingcégek jellemzően óvják saját nézettségi adataikat. A színészcéh szerint az erre vonatkozó javaslatukat visszautasították.
Miért aggódunk egy dollármilliárdokat érő szakma sztárjaiért?
Adódik a kérdés, hogy a döbbenetes pénzeket termelő, kívülről csillogónak tűnő filmipar szereplői miért lehetnek rászorulva arra, hogy magasabb minimálbérért tüntessenek. Drescher a beszédében kendőzetlenül jelentette ki, hogy hiába forog rengeteg pénz a szakmában, a százmilliárdos bevételek nagy részét a mohó pénzemberek teszik el, és éppen azokat semmizik ki, akik megdolgoznak a sikerért. Másrészt őket is megilletik a tisztességes munkakörülmények és a megbecsülés, a munkáltatók pedig úgy bánnak a filmiparban dolgozókkal, ahogyan az a munka világában gyakran megesik, ám nem szabadna megtörténnie.
Emellett a New Yorker cikke egy másik szempontot is felvet: jól szemlélteti, hogy bár a fejekben a filmszínészekről a szupergazdagok és a fényűzés képe él, egy nem A-listás színész számára – márpedig a SAG-AFTRA tagjainak elenyésző része milliomos – valójában megélhetési küzdelemről van szó. Kimiko Glenn, a netflixes Orange is The New Black színésze például egy alkalommal kicsivel több mint 27 dollárt kapott a szereplésért, egy másik színésztársa, Matt McGorry szintén olyan rosszul keresett, hogy mellette teljes állásban kellett dolgoznia. Ugyancsak ebben a sorozatban szerepelt Beth Dover, aki kiszámolta, hogy a maga által állt utazási költségek miatt nemhogy keresett volna, de pénzt bukott a sorozaton.
Ehhez hozzájárulnak a streaming által átírt szabályok is. Az általános gyakorlat szerint a színész részesedést kap az olyan sorozatepizódok után, amelyeket valamelyik csatornán újra leadtak – segítve, hogy legyen megélhetésük akkor is, ha éppen nem kapnak szerepet, hiszen nem árt észben tartani, hogy a színészek általában projektalapon dolgoznak. A streamingnél ez nem lehetséges, hiszen az epizódok korlátlanul elérhetők. A New Yorker cikke ezt is érzékletes példával szemlélteti: hiába keres Emma Myles, az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály színésze évente több száz dollárt csak azzal, hogy a sorozatot évről évre műsorra tűzi valamely csatorna, a kritikai és nézői sikereket egyaránt magának tudó Orange is The New Blackért évente összesen húsz dollárt kap. Kendrick Sampson sorozatszínész, aki olyan produkciókban játszott, mint a Flash – A Villám és a Bizonytalan nyilvánosságra hozta, hogy közel ötven csekket kapott a különféle streamingplatformokon futó sorozatok jogdíjaiból az utóbbi években, ám az összegük mindössze 86 dollár volt.
Ehhez kapcsolódik a követelések egy másik fontos pontja: az egészségbiztosítási alap, amelyhez a SAG-AFTRA irányelvei szerint legalább évi 26 470 dollárt kell keresnie egy színésznek, különben nem jogosult rá. Előfordul, hogy ezt az összeget még egy A-listás sztárnak sem sikerül összeszednie: Sharon Stone 2021-ben azt nyilatkozta, hogy a filmiparban eltöltött 43 év után elvesztette jogosultságát a céh által nyújtott egészségbiztosításra, mert az egyik évben 13 dollárral kevesebbet keresett, mint a biztosításhoz szükséges minimumérték.
Hogyan tovább?
Az írók sztrájkjával egy sor film és sorozat gyártása állt le, ám a színészek távolmaradásával gyakorlatilag teljesen megbénult Hollywood. Bár elsődlegesen az amerikai filmgyártásról van szó, a SAG-AFTRA szabályzatának megfelelően a színészek külföldi produkciókban sem vállalhatnak munkát, ami hatással lesz az Amerikán kívüli filmkészítésre is. A filmek hiányát az elkövetkező években fogjuk a leginkább megtapasztalni, de látványos lehet a sztrájk hatása az olyan közelgő nagy presztizsű filmfesztiválokon is, mint amilyen a velencei és a torontói, ahol – ha nem ér véget a sztrájk – jobb híján csak rendezők és operatőrök lézengenek majd a vörös szőnyegen.
Immár a kamerák előtt is áll a munka, és hiába egyeztek meg a rendezők az AMPTP-vel, ha nem lesz mit és kikkel megrendezni. A stúdiók céhének mielőbb be kell látnia, hogy a több évtizede működtetett modell nem fenntartható egy olyan korban, amikor a technológiai vívmányok nagyon gyorsan formálják a piacot, és nem várhatják el, hogy a munkatársaik szemet hunyjanak mindezek felett. Különben jó ideig üres marad a kamera másik oldala.
